Egy 10 és egy 11 éves gyerekkel meg a csajommal mártóztunk meg a török pokolban: egy ultra bevitt minket a fanatikus tábor közepébe egy isztambuli stadionban, a helyi MTK meccsére. Ahol sírva jöttem rá, hogy a törököket sem fogjuk utolérni soha. Itt ugyanis nem náci férgek szurkolnak a kapu mögött, hanem tök normális fiúk ordítanak, ahogy a torkukon kifér.
"Where are you from?" – tette fel azt a kérdést a kis átkelőhajó kormányosa, amit minden egyes isztambuli megkérdez, ha nem törökül szólalsz meg.
"Hungary, Madzsarisztan" – mondtam rutinosan, aztán megkérdeztem, hogy itthon játszik-e ma a Kasimpasa. Igen, nyolckor – felelte a rövidtávú tengerész. Kint leszek, mondtam neki, mert otthon az én csapatom színe is kék fehér. "Will you go, too?" – kérdeztem aztán, mire úgy nézett rám, mint Bajnai Gordon az esélyes egyéni jelöltek listájára, aztán akkorát csapott a mellkasára, hogy attól féltem, az erőteljes izmomzat, a szolid zsírréteg és a nyúzott borzot idéző mellkutya ellenére beszakadnak a bordái, és elordította magát: "Kaszimpasa!"
Miután lefoglaltam az isztambuli lakást, és elküldték a pontos címet, kiderült, hogy pont egy stadion mellett fogunk lakni egy hétig, amit azonnal el is felejtettem, míg szombaton egy útfelbontás miatt a szokásossal ellentétes irányba nem indultunk el az utcánkból, és ki nem derült, hogy konkrétan 50-60 méterre lakunk a Kasimpasa pályájától. Amit, ha nem lennének a reflektorok, a kerítés mellől sem vettem volna észre, mivel a pálya a domboldalba van vájva. De még a reflektorok előtt észrevettem a kék-fehér zászlókat, ezért a csapatot teljesen önkényesen kineveztem az isztambuli MTK-nak. Aztán, amikor negyedóra múlva az Aranyszarv partján a kishajó kapitányától megtudtam, hogy este nyolckor meccs van, nem volt kérdés, hogy elviszem a családot, hogy megtudják, mi az a szurkolás.
Kasimpasa egy kellemesen lepukkant isztambuli kerület neve az Aranyszarv-öböl partján, a híres kétszintes Galata-hídtól nem messze, a csapatról annyi rémlett, hogy korábban sosem hallottam róla, aztán tavaly rendszeresen láttam a nevüket a sportújság apróbetűs hírei között, mert óriási meglepetésre sokáig második-harmadik-negyedik helyen álltak.
(Kasimpasai ejtőzés az Aranyszarv partján)
Fél nyolc körül értünk a pályához, amiről akkor még nem tudtam, hogy Recep Tayyip Erdogan miniszterelnökről nevezték el, pedig nem is ő adta rá a pénzt, csak ott született a kerületben.
A szomszéd kis utca tele volt óriási plasztikpajzsot cipelő rendőrökkel és 13 éves fiúkkal. Egy rendőrtől megkérdeztem, merre lehet jegyet venni, és elindultunk a mutatott irányba. Pár lépés után előugrott egy kék melegítőt viselő, lelkesen vigyorgó fickó, és előrántott 4 jegyet. Alig emeltem fel a kezem, hogy hárítsak – hiszen az nem volt valószínű, hogy egy kiscsapat meccsén üzérre szoruljak, – amikor a pasi már mutatta is, hogy nem kell fosni, ingyen van. Zavartan átvettem a négy jegyet, aztán indultunk tovább. Épp azt mondtam a többieknek, hogy ez tuti valami durva vicc lesz, kamu jegyes átverés, amikor láttam, hogy a pasi utánunk fut. Nem késelt meg, hanem elkalauzolt egy kapuhoz, ahol mondott valamit a biztonságiaknak, akik úgy engedtek be, mintha a spanjaik lettünk volna. Odabent derült ki, hogy az egyik kapu mögötti fedett szektorba, a fanatikusok közé kerültünk.
A pár éve 15 ezresre bővített stadion összehasolíthatlanul jobban néz ki, mint bármelyik magyar pálya, pedig csak az egyik kanyar és az egyik lelátó van befedve. Utólag tudtam meg, hogy a magyar kommer sajtóban "török Orbánnak" is nevezett, a Taksim téri tüntetőeket brutálisan leverő Recep Tayyip Erdoganról van elnevezve, pedig teljesen magántulajdonú. A lstadionban, illetve azon kívül látottak alapján Orbán a seggét a földhöz verheti örömében, ha valaha valaki a magyar Erdogannak nevezi.
Jó húsz perc volt a kezdésig, de már úgy énekeltek, mintha egy angol rangadón lettünk volna. A dalolást egy, a tömeg átlagéletkoránál legalább tíz-tizenkét évvel idősebb, vagyis harmincas fickó vezényelte egy e célra szolgáló, szószékszerű emelvényről. Az első látásra kizárólag férfiakból, vagyis gimis korú, esetleg kicsit idősebb fiúkból álló tábor olyan 1500 fős lehetett, az egész stadionban meg 5-6 ezren lehetünk.
Miriam (10) és Borisz (11) először láthatólag megdöbbentek azon, hogy ilyen hangosan lehet énekelni, aztán az első meghökkenés után láthatólag rettentően élvezték a dolgot. Annyira klassz volt a szurkolás, hogy alig vettük észre, hogy közben a meccs is elkezdődött. Bár a Kasimpasát nemhogy nálunk, de sehol sem ismeri senki, az edzőjük a legendás Ajax-csatár Sota Arveladze, és itt játszik a volt ajaxos Ryan Babel is. Ja, a sárga-piros ellenfél a Kayserispor volt, akik az előző bajnokságban minket is megelőzve ötödikek lettek.
Jobban kezdett az ellenfél, két tök egyforma, mikrofonfrizurás brazil szabta a fazont, mindketten ügyesebbek voltak, mint bárki a magyar válogatottból, de ez nem sokat számított, mert mi csengő füllel hallgattuk a lelkes tombolást. Percek múlva jöttem rá, hogy mi annyira bizarr az egészben. A folyamatosan lüktető, fül-le ugráló masszában a karmestert kivéve nem volt egy kopasz ember sem, senki sem volt kigyúrva, nem lengettek palesztin, náci vagy nyilas szimbólumokat, se ezek török megfelelőit, sőt, mondjuk ki bátran, a teljes tábor tök normális, fiatal emberekből állt, akik jól láthatóan azért jöttek meccsre, hogy addig ordítsanak, amíg szuflával bírják, vagy be nem rekednek. Nekem, aki rendszeresen járok magyar bajnoki és válogatott meccsekre, először szinte feldolgozhatatlan élmény volt, hogy nem undorító, nácikat éltető nácik tombolását kell néznem.
Vicces volt, hogy a 9. percben, egy szöglet után lőtt hazai bombagól sem tudta érezhetően feldobni a hangulatot, annyira hangosak voltak amúgy is. A tábor az első húsz percben magában énekelt, aztán volt felelgetős figura is a stadion más szektoraival.
(Bombagólt ünnepelek éppen, természetesen kék-fehérben)
Szünetben elmentünk büfét keresni Mirikével. Ekkor láttam, hogy a szektorunk nem 100, csak 99 százalékban áll 13-25 éves fiúkból, láttunk ugyanis 3-4 hozzánk hasonló családot is. A büfét nem találtuk meg, de egy helyen két büfés a rácson keresztül árult lefóliázott poharas vizet és szotyit az ultráknak. Az ordítva rendelő helyiek között persze nem tudtam érvényesülni. Már fordultunk volna vissza, amikor a mellettünk a rácshoz préselődő fanatikus odanyújtott nekem kettőt a megszerzett négy vizespoharából, úgy, hogy pénzt sem fogadott el érte.
A drukkerek irtó jó fejek voltak, de hála istennek nem piarista diákok. Amikor a 100 darab, 800 kilométerről érkezett vendégszurkoló valami érezhető ocsmányságot kezdett skandálni, egy csomóan odarohantak a szellemesen a fanatikusok közvetlen szonszédjába telepített vendégszektor elválasztó rácsához, és rázni kezdték de a biztoságiak minden erőszak nélkül 5 perc alatt lecsillapították őket.
Mivel még az első félidőben kaptunk egy kamutizenegyest, a második derekán meg Babel csippentett egy illésbélás gólt, igazi izgalom nem volt sok, hiába lőtt egyet a vége előtt a Kayserispor. A drukkerek viszont – talán mert annyira fiatalok voltak – a hetvenedik perc tájára annyira elfáradtak, hogy a folyamatos ordítás után az utolsó húsz percre vicces módon szinte elnémultak. Aztán jó tíz perccel a vége előtt a tábor fele hazament, Imola szerint azért, mert a szüleik tízig engedték el őket. A végén volt még egy kis pezsgés, mert két 14-nek kinéző fiú összeverekedett az egyik játékos kidobott mezén, aztán lelkes kaszimpasázás mellett hazavonultunk a tömeget az utcán figyelő 6-800 macska felháborodott pillantásainak kereszttüzében.
Nem egy Roma-Lazio vagy egy Tottenham-Arsenal volt ez, hanem két török középcsapat meccse, harmadházzal, de szörnyű volt érezni, hogy nemhogy a vébére nem jutunk ki az én életemben, de ilyen bajnokim se lesz soha Budapesten. És nem azért, mert soha többé nem lesz 5000 MTK-drukker.