Az óriásaligátor nem valami, amit a biológiakönyvben keresel. Nincs jellemző hossza (-tól -ig), várható élettartama (hozzávetőlegesen), ellenben Twitter-posztba illően termetes, és már-már önnönmaga számára is kényelmetlenül veszélyes.
Először nem értettem, hogy miért lelkesedik valaki egy óriásaligátorért (az óriásaligátorokért általában). Mígnem évekkel ezelőtt (!) elhangzott a (többszörös idézőjel:) szerkesztőségi chatben, hogy ugye egy óriásaligátor ott ül le a buszon, ahol csak akar.
<Gondokoldásra hagyott idő helye (egy neuronpillanatnyi).>
Az óriásaligátor nem jön-megy, hanem komótos sétát tesz, az óriásaligátor lélekben akkor is kimérten lejt tova, amikor látszólag szalad, floridai golfpályákon állítva meg magukat fontosnak ítélő nem-aligátorok dollárnyugalmú kikapcsolódását. Azt esetleg még tudhatjuk róla, hogy merről jött, látjuk talán tovaúszni, de bátran bevallhatjuk, hogy leginkább rejtély.
Az óriásaligátor nem ítél, nem néz le, de nem is tisztel, nincs szüksége rá. Az óriásaligátor a világtól függetlenül létezik, közénk csak kivetül. Kisebb aligátorokat felengednek a buszra, az óriásaligátor számára az ilyesféle emberi szánalom taszító, ő azért nincs fent a buszon, mert, bár oda ülhetne, ahová csak akar, ő csupán csak tesz egy sétát.
Az óriásaligátor nem azért nem ír majd posztot Kinja-blogjára, mert nemsokára nem lesz már rá lehetősége.
Amikor különféle racionális és irracionális szempontjaim nyomán kialakult szokásom szerint nem ülök le a buszon, alig múlik el alkalom, hogy szeretetteljesen, és szégyellve magamat, ne gondolnék az óriásaligátorra.
Maradva óriásaligátornyi tisztelettel, most mást nem tehetek, mint hogy egy állatos (ámbár nem aligátoros) zene aláfestése mellett elköszönök, hogy máshogy, mint hogy see you later.