Pontosan tizenöt éve kezdtem dolgozni ugyanebben a háztömbben, a Bazilika mellett, ahol most is kezdek, csak a másik oldalán. Frissen végeztem el a jogi egyetemet, és az egyik tanárom beajánlott egy patinás ügyvédi irodába.
Pontosan tizenöt éve kezdtem dolgozni ugyanebben a háztömbben, a Bazilika mellett, ahol most is kezdek, csak a másik oldalán. Frissen végeztem el a jogi egyetemet, és az egyik tanárom beajánlott egy patinás ügyvédi irodába.
Ahová sikeresen fel is vettek jelöltnek, noha az állásinterjúnak egy igen megalázó angol nyelvű beszélgetés is a részét képezte, amelyen egyáltalán nem szerepeltem jól. De ekkor még nem fogtam gyanút, hogy ez talán nem pont a nekem való közeg, ahogy a rövid bértárgyaláson sem, amikor a velem beszélgető ügyvéd irdatlan zavarba hozott azzal, hogy tőlem kérdezte meg, mégis mekkora havi fizetést tartanék méltányosnak.
Én csak ötöltem-hatoltam, aztán nagy nehezen kinyögtem, hogy bruttó ötvenet, ami amúgy elég pocsék, de standard ügyvédjelölti fizetésnek számított akkoriban. Utána úgy is gondoltam, hogy jól csináltam, egészen addig, amíg meg nem tudtam, hogy a velem együtt felvett jelölt bruttó nyolcvanat mondott, és azt is szemrebbenés nélkül elfogadták.
Tudni kell, hogy egy igen tekintélyelvű, szigorú, konzervatív ügyvédi irodáról beszélünk, melynek profiljába azonban a szellemi alkotások joga (ezen belül a szerzői jog) is beletartozott, amelyről akkor még azt gondoltam, hogy érdekel, noha utólag nyilvánvaló, hogy ez csak magukra a szellemi alkotásokra vonatkozott, a jogaikra annál kevésbé. De ezt a belépéskor még nem voltam hajlandó belátni, és 1999 augusztusának elején kezdetét vette az a rövid, de annál intenzívebb időszak, melyben tényleg elhittem, hogy belőlem egyszer ügyvéd lesz.
Továbbmegyek: azt is elhittem, hogy ezzel együtt normális, felnőtt ember is lesz belőlem, aki részletre vásárol autót, és örülni tud egy nyakkendőnek. És az első pár héten nem is történt semmi olyan, ami ennek ellentmondott volna: a kollégák kedvesek voltak velem, és türelmesek is, nem volt túl sok dolgom, és még csak az sem zavart, hogy a lelkem mélyén tudtam, hogy nekem bizony a joghoz és az ügyvédi hivatáshoz nem sok közöm van. Makacsul bíztam benne, hogy majd egyszer csak érdekesnek fogom találni a jogot – elvégre a jogász barátaim sem a Ptk-t olvasgatják lefekvés előtt. Csak egymásba akadnak majd egyszer a fogaskerekek!
Hát, nem akadtak. Ráadásul a nyár végével hirtelen felpörgött az iroda élete is, és már közel sem volt olyan jó a hangulat. Újra előjöttek a félelmeim, melyek csak egy időre tűntek el: „Nem tudsz semmit!" „Tök hülye vagy az egészhez!" „Nemsokára ki fog derülni, és akkor az NAGYON kínos lesz!" Kiderült azonban, hogy fölöslegesen aggódtam, ugyanis konkrétan jogi kérdésekkel nem nagyon kellett foglalkoznom, viszont társasági szerződések módosításával annál inkább. Itt gyakorlatilag csak neveket és egyéb adatokat kellett átjavítanom, amit a hülye is meg tud csinálni. Nekem nem sikerült, és nemegyszer jól össze is szidtak az ügyvédek, hogy miért vagyok figyelmetlen. Nagyon meggyűlt a bajom például az egyik cég tisztségviselője, egy bizonyos Pischinger úr nevű külföldi állampolgár adataival, amiket vagy háromszor rontottam el.
A harmadik hónapra minden elromlott. Az egyetlen sikerélményemet az irodavezető merev hangvételű körleveleinek parodizálásával arattam a többi jelölt körében. Egyre inkább azt éreztem, hogy iszonyatosan nem érdekel Pischinger úr és a problémája, oldja meg ő. Minden nap gyomorideggel mentem be, hogy épp miért fognak kiabálni velem. Homályosan azt is éreztem, talán az se tragédia, ha nem hosszabbítják meg a próbaidőmet, mégis rosszul esett, amikor az egyik ügyvéd a szokásos fejmosás után közölte ezt velem. Elvégre ki örül annak, amikor a képébe vágják, hogy „NEM VAGY ELÉG JÓ!" Indoklásként még azt is hozzátette, hogy „az ügyvédi hivatás iránti elkötelezettséget" nem látják bennem. Ezzel én sem tudtam vitatkozni.
Azóta eltelt csaknem tizenöt év, már el is felejtettem, hogyan kell nyakkendőt kötni, és igen messzire sodródtam attól, hogy valaha tényleg rendes ember legyen belőlem. Igaz, pont mostanában több kollégától is hallottam, hogy mekkora hülye is volt, hogy újságírónak ment, és nekem is eszembe jutott, hogy hátha csak nem voltam elég kitartó, és nem adtam elég időt a fogaskerekeknek és Pischinger úrnak. Ez már sose fog kiderülni, de van egy olyan érzésem, hogy ha most szembejönne velem a tizenöt évvel ezelőtti önmagam a sarkon, sokkal inkább irigyelne, mint én most őt.
És talán mégis ez a lényeg.