Mi köze Imrédy Bélának az ötvenes évek szovjet jampeceihez és a fiatal rockzene betiltott dalaihoz? Mindannyiuknak volt viszonyuk a mellkas- és koponyaröntgenekre rögzített hangfelvételekhez. Hajdú József fotóművész segítségével ástunk a jelenség mélyére.
Mi köze Imrédy Bélának az ötvenes évek szovjet jampeceihez és a fiatal rockzene betiltott dalaihoz? Mindannyiuknak volt viszonyuk a mellkas- és koponyaröntgenekre rögzített hangfelvételekhez. Hajdú József fotóművész segítségével ástunk a jelenség mélyére.
Hírcsatornáimon időről időre felbukkan – köszönhetően az internet bámulatos önrecikláló képességének – a röntgenfelvételekre rögzített szovjet kalózfelvételek témája. Általában népszerű, széles körben megosztott posztokban csodálkoznak rá a szerzők, bloggerek, hogy micsoda punk dolog volt az ötvenes-hatvanas években betiltott zenéket szamizdatban terjeszteni, és hogy vizuálisan irtó menő produktumok voltak ezek a bootleg hanglemezek. Legutóbb például a The Verge melegítette fel a Der Spiegel 2011-es cikkét, az NPR pár héttel korábbi anyagának erre vonatkozó részét a Junkculture és még sokan mások is átvették, a BBC 2012-ben írt cikket a jelenségről.
Sok cikkben közös elem – így az NPR és a BBC anyagéban is –, hogy illusztrációnak Hajdú József magyar fotóművész fotóit használják, nem sokat törődve azzal, hogy azoknak csak távoli közük van a szovjet bootleg lemezekhez.
Az egyik, illusztrációként leggyakrabban használt Hajdú József alkotás (Forrás: nessim.hu)
Mivel korábban már találkoztam Hajdú felvételeivel – közülük jó néhány megtekinthető a Bolt Fotógaléria elég régi oldalán, ahol több nyelven is olvasható leírás keletkezésük körülményeiről –, gondoltam, jobb ha megkérem magát Hajdút, mondja el mit is lehet tudni ezekről a furcsa hanglemezekről.
A Postamúzeumban ültünk le beszélgetni, ahol 1993-ban volt egy kiállítás "Halló, itt Puskás Tivadar telefonja" címmel, Puskás Tivadar és Thomas Alva Edison kapcsolatáról, munkásságáról. Azon a kiállításon helyet kaptak hangrögzítéssel kapcsolatos tárgyak és dokumentumok is, köztük néhány különös röntgenfelvétel, amikre valakik valamikor lemezjátszóval lejátszható hangfelvételt karcoltak lemezvágó géppel. Hajdú József, aki egyben a Postamúzeum muzeológusa is, ekkortájt figyelt fel a Magyar Rádióból származó bizarr, röntgensugárzással átvilágított emberi testrészeket ábrázoló hanglemezekre.
Hajdú József, a Postamúzeum muzeológusa (Fotó: Nagy Attila/Cink)
Mint kiderült, a legrégebbi ilyen lemezek a 40-es évekből származtak, és a Magyar Rádió lemezvágó műhelyében készültek, illetve a technikai újdonságokra fogékony, tehetősebb, lemezvágó gépet vásároló zeneszerető rádióhallgatók is készítettek otthonaikban ilyeneket. Akkoriban leginkább sellak gyantából készült lemezekre rögzítették a rádiós hangfelvételeket, de a második világháború idején szinte lehetetlenné vált a Délkelet-Ázsiából, leginkább Indiából származó anyag beszerzése. A nyersanyaghiány szülte a kényszermegoldást: az ismeretlenség homályába vesző rádiós szakemberek és lelkes amatőrök olyan alapanyagot kerestek, ami olcsó, nagy mennyiségben rendelkezésre áll, és természetesen alkalmas visszajátszható minőségű hangrögzítésre.
A kórházakból származó, exponált és előhívott, majd leselejtezett röntgenfilmek megfeleltek a célnak. Az egyik, olykor mindkét oldalán fényérzékeny emulzióval bevont celluloidlapok elegendően vastagok és strapabíróak voltak ahhoz, hogy a felületükbe karcolt barázdák megörökíthessék a korszak tánczenéit, népszerű dalait, politikusi beszédeit, és még megannyi mindent, amit rádiósugárzásra érdemesnek tartottak.
(Fotó: Nagy Attila/Cink)
A Magyar Rádió stúdióiban így születtek mai szemmel nézve rendkívül izgalmas, az újrahasznosíthatóság szemszögéből, multimédiás aspektusból is tanulmányozható alkotások, amikhez a névtelen készítők is hozzáadták a maguk esztétikai kétforintját: sok röntgenfelvételből szemmel láthatóan jól megkomponált, megfontolt módon készült hanglemez, az eredeti kép, mondjuk egy koponyaprofil vagy egy mellkas szemnek kellemes módon jelenik meg a kerek végterméken. Hajdú József szerint úgymond társszerzőként lehet tekinteni az egykori készítőkre.
Valószínűleg ez ragadta meg legjobban Hajdú József figyelmét is, amikor a kilencvenes években több fotóprojektet is alapozott a röntgenhanglemezekre. A fotográfus először negatívként használva lekontaktolta a gyűjtőktől hozzá került lemezeket (14 darabot összesen), azaz fotópapírra levilágította azokat, és a fényérzékeny papírokat előhívta a szokott módon. Majd kísérletezett átvilágító asztalra helyezett röntgenfilmekkel is, készített 4×5 inch-es Polaroid síkfilmre részletfotókat. Az így kapott limitált példányszámú sorozatok több kiállításon – például néhány éve a Nessim galériában tematikus röntgenképes kiállításon (X-Ray Men: Láthatatlan világok) – is szerepeltek, és legtöbbjük ma már magán- és közgyűjteményekben van szétszórva a világban.
(Fotó: Hajdú József)
(Fotó: Hajdú József)
A rendes, 78-as fordulatszámú, normál barázdás (azaz nem mikrobarázdás) lemezek egyébként körülbelül két-három percnyi hangfelvételt tartalmaznak, és sok olyan felvételről lehet beszélni, ami könnyen lehet, hogy csak ilyen formában maradt fenn. Így rögzítették például Imrédy Béla 1940. december 31-én éjfélkor elmondott újévi köszöntő beszédét, ami egy mellkasröntgenen kapott helyet (Imrédy ekkortájt a Magyar Megújulás Pártjának volt alapító vezetője).
(Fotó: Nagy Attila/Cink)
Egy másik lemez, amit Hajdú József mutatott, ugyanezen napról származik, és "Zenés naptár" címmel "erdélyi diadalzene" hallható rajta, vélhetően a második bécsi döntés eredményeképp 1940-ben visszakapott területeket ünnepelendő.
(Fotó: Nagy Attila/Cink)
Egy harmadik példányon – egy koponyaröntgenen – egy ismeretlen bárzongorista játékát örökítették meg, a szuggesztív kinézetű lemez becsületére válna bármelyik obskúrus blackmetal zenekarnak még ma is.
(Fotó: Nagy Attila/Cink)
Az "X-Ray Records lemezcég" története azonban nem ért véget a második világháborúval. 1945 után a Szovjetunióban megjelentek hasonló zenehordozók, és Magyarországon is folytatódott a röntgenlemezek titkos élete. Mint arról többen, több helyen is írtak az utóbbi időben, a Szovjetunióban az ötvenes években az akkori kultúrpolitika által tiltott nyugati rock- és beatzene legnépszerűbb előadóinak felvételeit terjesztették ilyen kalózkiadványok formájában.
Bootleg lemezek a szocialista blokkból (Fotó: "Internet")
Hajdú József tudomása szerint Budapesten egy Rákóczi úti kapualjban megbúvó üzlet és műhely lemezvágó gépén is készültek hasonló illegális másolatok a leginkább magyar sportolók által külföldről becsempészett hanglemezekről. A lemezsokszorosító illető jó pénzért kölcsönkérte a Shadows-, Beatles-, Elvis Presley lemezeket, és a röntgenfelvételekre készített másolatokat forgalmazta pult alól, természetesen a szükséges konspiráció alkalmazásával. Az üzlet jól mehetett, mert egyes beszámolók szerint később, a hetvenes években, a kultúrszigor enyhülése után hegyekben álltak a zenei antikváriumokban a röntgenlemezes kalózkiadványok.
Fölmerülhet a kérdés, honnan lehetett akkoriban bárkinek is lemezvágó gépe. Hajdú József szerint nagy valószínűséggel a háború előtti időkből maradhatott pár példány, akkortájt még nem volt akkora különlegesség egy ilyen, körülbelül negyven-ötven kilogrammot nyomó, egy átlagos lemezjátszónál kissé nagyobb szerkezet, sok amatőr hangfelvétel született ilyen magántulajdonban lévő gépen. Az, hogy a Szovjetunióba milyen úton módon jutott el az ötvenes évekre a röntgenfilmes hanglemez nagy valószínűséggel Magyarországon megszületett technikája, nem tudni. Még az is lehet, hogy egymástól függetlenül találták ki a módszert pár évtized eltéréssel.
Albert kiegészítése:
Néhány héttel ezelőtt láttam az orosz filmklubban a Jampecek (Sztiljagi) c. filmalkotást, ami egyrészt nagyon jó, másrészt pont az ötvenes években játszódik, és a derék komszomolisták küzdelmét mutatja be az amerikás elhajlókkal szemben. Én ebben láttam először ilyen röntgenes lemezeket. Élőben sajnos nem volt szerencsém hasonlókhoz, a hetvenes-nyolcvanas évekre már kimentek a divatból a Szovjetunióban is. Mert bár a legmenőbb orosz együtteseknek még akkor sem nagyon jelenhettek meg hivatalos felvételeik, a kalózalbumokat előbb magnószalagokon, később pedig már kazettákon terjesztették. A külföldieket meg be lehetett hozni, igaz, brutális áruk volt a feketepiacon, egy-egy eredeti Deep Purple-ért vagy Nazarethért akár 60 rubelt is adtak, ami kb. egy átlagfizetés harmadát tette ki.
Ja, a fent említett zenés filmalkoztás vonatkozó jelenetét hiába kerestem a világhálós interneten, sehogy sem sikerült megtalálnom. Helyette egyfajta bónuszként itt van ez a nagyon erős kis rész, ahol a gonosz és csalódott komszomolista lány nagygyűlésen kel ki a legjobb fej jampec ellen. Nem tudom, nyelvtudás nélkül is jó-e a jelenet, de azzal nagyon: