A Blondie budapesti koncertjén műmájer új tagok és hardrockos hangzás ellensúlyozta a világslágereket és a poptörténet legjobb csaját.
A Blondie budapesti koncertjén műmájer új tagok és hardrockos hangzás ellensúlyozta a világslágereket és a poptörténet legjobb csaját.
Nem is emlékszem rá, mikor láttam egy koncertre várakozva valaha is rendes verekedést, de arra biztos nem számítottam, hogy pont a Blondie előtt lesz ilyen. Pedig így volt: az Aréna előtt serénykedő jegyüzérek mentek egymásnak ("hatvanéves vagyok, de így is szétbaszlak!", "megbeszéltük, hogy nem verekszünk, vagy nem?!" – ilyesmi mondatokra emlékszem), de aztán megnyugodtak a kedélyek.
Kétségtelenül stresszes lehetett nekik a kedd este, hiszen nem gyülekezett óriási tömeg a koncertre, ők pedig egyre olcsóbban voltak kénytelenek megszabadulni a jegyeiktől. Eleve nem tűnt jó ötletnek a koncertet a BudapestArénába vinni: a Blondie sosem járt még Budapesten, és hiába minden idők egyik legjobb popzenekara, a dalaikat sem játsszák ronggyá a rádiók. Meg hát túl is vannak a zeniten, na.
Gondolkoztam is, mikor lett volna a legjobb egy Blondie-koncert Budapesten: nyilván 79-80 körül, de négy-ötéves koromban vélhetően nem nagyon tudtam volna ezt értékelni, úgyhogy a leginkább még a 99-es visszatérő lemez, meg az általam amúgy nem szeretett Maria sláger idején lett volna értelme a koncertnek. Jóval többen lettek volna, a zenekarban még eggyel több tag volt a klasszikus felállásból (a billentyűs Jimmy Destri), és Debbie Harry is csak 54 éves volt, nem 69. (Úristen, én valamiért egy évvel fiatalabbnak gondoltam mostanáig.)
Debbie persze jól tartja magát, bár kicsit ijesztően feszes az arcbőre, mintha túl fiatal lenne az arca a testéhez képest, vagy nem tudom. De egyébként egy csodálatos frontasszony, aki ha kell, idétlenkedik, máskor tapsoltat, és még mindig kifejezetten csábítóan is tud hatni, noha a magas hangokkal kemény harcot vív sajnos, de hát így sem lehet rá panasz.
Vele ellentétben egykori pasija, a gitáros Chris Stein unott és rozzant öregember benyomását kelti, noha öt évvel fiatalabb Harrynél, és fiatalon ő is cool arc volt, de mára inkább egy brooklyni zsidó filmesztétának vagy írónak tűnik, nem pedig olyan világslágerek szerzőjének, mint a Heart of Glass.
Rajtuk kívül csak a dobos Clem Burke maradt a régi felállásból, ő viszont most is a zenekar lelke, kétszer is óriásit szólózik, és hibátlanul nyomja, nekem viszont nem tud nem eszembe jutni róla az a sztori, amit a Rip It Up and Start Again c. könyvben olvastam, és arról szólt, hogy a Sex Pistols guruja, Malcolm McLaren által egykor indított popmagazinhoz néha olyan beteg olvasói levelek érkeztek, mint a fiúé, aki azt írta, hogy tejszínhabot akar enni Burke farpofái közül.
Az együttes felváltva játszik régi slágereket és új dalokat az idei lemezéről, utóbbiak egész jól szólnak élőben, a régieknél viszont többször is zavaró, hogy nem nagyon hallani a basszust, annyira bele van temetve a mixbe, noha a diszkós számoknál például nem ártana. Egyébként is úgy van keverve a koncert, mintha mondjuk a Bon Jovi játszana, egy slágeres hard rock együttest csinálnak a Blondie-ból, a ritmusszekció kárára.
Ebben ludas a három új tag is, akik egytől egyig hatalmas műmájerek: a basszgitáros úgy néz ki, mintha a Bikiniben játszana 1987-ben, a tetkós, atlétás, napszemüveges, rezzenéstelen arcú billentyűs akkor se veszi le a fejhallgatóját, amikor kijön egyszer szintigitározni, a szólógitáros meg egy borzalmas pozőr autóvezető mellényben, és még az Atomicból is képes hair metál számot csinálni.
A közönség – amely furamód fiatalabb, mint a Pet Shop Boysé – persze minden egyes slágerért hálás, akkor is, amikor a zenekar Beastie Boyst játszik, vagy a Groove Is In The Heartot, ami tök jó poén, viszont ha tudjuk, hogy közben kimarad az X-Offender, a Sunday Girl, a Denis, a Union City Blue, és kedvencem, a The Hardest Part, akkor kicsit bosszús lesz az ember.
Így is csodás volt élőben hallani azért a többit, és közben bele lehetett gondolni, hogy ez az egyesek által sima slágerzenekarként elintézett Blondie mennyire bátor és határokat feszegető együttes volt a maga idejében, amely belenyúlt diszkóba, reggae-be, hiphopba, addig nagyon különbözőnek tűnő világokat kapcsolt össze, és folyamatosan nyitott bírt maradni, miközben baromi jó dalokat írt.
Utóbbiak közül hallhattunk párat, nem is voltak olyan megalázóan kevesen, mint három éve Bryan Ferryn, és tényleg kipipálhattunk egy fontos hiányosságot. Most már teljesen mindegy, hogy tizenöt vagy harmincöt év késéssel.
Fotó: MTI/Kovács Attila