Amikor tegnap megtudtam, hogy meghalt Sándor Csikar, csak azért nem sírtam, mert megijedtek volna a gyerekek, de így is azon szórakoztak, hogy milyen hülye lett a hangom. De miért ilyen szomorú, ha meghal valaki, akit nem is ismertem, még felszínesen sem nagyon?
Én igazából a világ egyik leghíresebb, magyarul nemrég kiadott focikönyvét, Jonathan Wilson Futballforradalmakját olvasva döbbentem rá, hogy a magyarok tényleg mekkora meghatározó, stílusteremtő májerei voltak a focinak, először a húszas-harmincas években, aztán az ötvenes-hatvanasokban. Őszintén szólva el sem tudtam képzelni, hogy a két aranykorról ne csak a jellegzetes magyar öntúlértékelés miatt essen nálunk annyi szó.
Ez persze csak jellegzetes magyar önalulértékelés volt a részemről, hiszen az elfogulatlan, sőt ha már, akkor a britek felé elfogult szakértő rajongva írt a csodálatos magyarokról.
De mivel akkor még nem, vagy módjával volt tévé, a hősi korok hősei nekünk igazából mesefigurák. Annak az élő bizonyítékai, hogy mi – a fociban az is jó, hogy itt még a legindividualistább ember is, mint én, csak "mi"-ben tud gondolkozni -, mi magyarok igazából az élet meg a pálya császárai vagyunk. Mármint most persze nem, sőt, de valaha igen, és ha élnek köztünk igaz hús-vér fickók, akik magyarok is meg legendák is, meg focisták is, akkor a legszkeptikusabb ember szíve is megmelegszik. És azt érzi, hogy holnap talán arra ébred, hogy elmúlt a rossz álom, eltakarodtak a piti gengszter klubtulajdonosok, a beszédképtelen edzők, a náci pöcsfejek, az idióta MLSZ-esek meg a túlmozgásos futballminiszterelnökök, és újra a magyarokat csodálja mindenki.
Ez akkor is csodás érzés, ha tudjuk, hogy ilyen ébredés sosem lesz igazából.
Ennek az illúziónak viszont van egy alapfeltétele: élő legendák kellenek hozzá. És nekünk most az egyik utolsó igazi élő legendánk halt meg. Nekünk MTK-soknak különösen, de persze az egész magyar focinak borzasztó ez. Azon túl, hogy Sándor Károly milyen megnyerően kedves, életvidám, sztorizós fickó volt, egyszerűen alig maradt életben ekkora kaliberű focista.
És ha majd meghal az utolsó hírmondó is, akkor a magyar drukkereknek már nem lesz semmi reményük, hiszen a jelen meg a közelmúlt alapján nincs az az ökör, aki elhinné, hogy ebből a focikatyvaszból, ami itt van, valaha ki lehet mászni.
Fucsa, hogy mennyire megrendültem egy olyan focista halálhírétől, akit nemhogy bőven nem láttam játszani, de mozgóképet is csak pár gólnyit láttam az életművéből tévében meg neten. De ezek is persze irtó rossz minőségű, alig kivehető, pár másodperces felvételek voltak.
De sokszor láttam nyilatkozni a tévében, és mindig elvarázsolt, ahogy elkezdett sztorizni a régi focivilágról, a játékosokkal zsugázó gazdag MTK-támogatókról, a külföldi túrákról és az egész eltűnt csodavilágról. Annyira jókedvű volt és lelkes, hogy neki tényleg el lehetett hinni, hogy a magyar foci egykor milyen nagyszabású buli volt.
Igazából persze örülnünk kell, és nem sírni, hiszen mi legalább láthattuk még Sándorékat. Az én gyerekeim már biztosan soha életükben nem találkozhatnak ekkora hősökkel.
(Fontos függelék: az MTK-sok ma, vagyis csütörtökön este 7-től gyertyát gyújtanak a Hungária körúton Csikar emlékére, és várnak természetesen minden drukkert, aki rajongott Sándorért.)