1984. szeptember 18-án, harminc éve kezdődött a sorozat, amely a magyar klubfoci utolsó nagy dobásának bizonyult. Számomra azért is külön emlékezetes ez, mert a kedvenc csapatom volt a főszereplője. Ilyen az, amikor az embernek már tízévesen megvalósul a legszebb álma.
1984. szeptember 18-án, harminc éve kezdődött a sorozat, amely a magyar klubfoci utolsó nagy dobásának bizonyult. Számomra azért is külön emlékezetes ez, mert a kedvenc csapatom volt a főszereplője. Ilyen az, amikor az embernek már tízévesen megvalósul a legszebb álma.
Miért a Videoton?
Hogy miért lettem Videoton-szurkoló, amikor nem vagyok fehérvári? Apámat kell megkérdezni, de ő se tudna pontos okot mondani. Mindenesetre az ő hatására én is hamar rájöttem, hogy a jó vidéki csapatokat szeretem: a Rába ETO-t, a Tatabányát meg a Videotont. A pesti csapatokat megutáltam: budaiként mi közöm volt Újpesthez vagy Angyalföldhöz? Hamarabb lent vagyok vonattal Fehérváron, mint tömegközlekedéssel Kispesten. A Fradival meg már akkor is tele volt minden, tehát kit érdekelt?
Mivel a sukorói nyaralónk már akkor is megvolt, logikusnak tűnt, hogy a Vidi legyen A Csapatunk. A 82-es vébé után kezdtem el szurkolni, szuperül választva meg az időpontot, majdnem ki is estünk. Viszont 83 tavaszán az egész családdal kimentünk a Sóstói stadionba a Tatabánya ellen – akkor már nem volt kérdés, melyiküknek szurkolok. egy-nullra nyertünk Szabó József szabadrúgásgóljával, talán pont ezzel maradt bent a csapat, az élmény pedig óriási volt élőben. Még anyukámnak is bejött, pedig őt sose érdekelte a foci.
Innentől kezdve szezononként egy-két meccsre kimentünk az apámmal: a következő évben ismét a Tatabánya ellen (erről itt találtam korabeli tudósítást), ezen a kedvencem, Májer Lajos nagyot játszott, két gólt is ő lőtt, a harmadikat természetesen Szabó. Ekkor már a hetvenes évek sikeredzője, Kovács Ferenc ült a kispadon, és rögtön az első évben dobogóra vitte ugyanazt a csapatot, amelyik az előző szezonban majdnem kiesett. Jöhetett az UEFA-kupa!
1984 nyarán még kevés jel utalt arra, hogy mi következik: oké, mindenkit lenyomtunk az Intertotó-kupában (ami egy szuper sorozat volt, sokkal több értelme volt, mint most kazah és macedón csapatokkal bohóckodni a júliusi Európa Liga-selejtezőkön), de azért ez nem ugyanaz, mint az éles kupameccsek. Túlzott várakozások nem hiszem, hogy lettek volna: a magyar foci épp egy bundabotrány utáni sokkból éledezett, sok ok nem volt az optimizmusra.
Ősz
A Vasas elleni nyitányon ott voltunk a stadionban, és a szünetben azt énekelték a szurkolók, hogy mi leszünk a bajnokok – őszintén szólva ez valószínűbbnek is tűnt, mint egy nemzetközi sikersorozat. Az első ellenfél, a Dukla Praha ellen nem is mentek ki sokan a stadionba. Egy keddi délután játszották, suli után rohantam haza nézni, és ennek köszönhetően maradtam ki egy kínosan végződő esetből: akkor tízévesen azzal szórakoztunk, hogy két forintot kértünk idegenektől hazatelefonálni, de a pénzből édességet vettünk. A barátaim aznap lebuktak, vége is lett a mókának gyorsan, de a Vidinek köszönhetően én megúsztam ezt.
Az otthoni egy-null után kínkeservesen, végig védekezve verekedtük tovább magunkat Prágában, ahol a sérült Disztl Péter miatt Koszta védett, méghozzá hibátlanul. Nem mondanám, hogy lázban tartotta volna ez a közvéleményt, ám mivel a három másik magyar kupacsapat szégyenszemre mind kiesett az első fordulóban (különösen a Honvéd búcsúja volt kínos egy svájci csapattól), a Videoton maradt egyedül talpon.
Jött a Paris Saint-Germain, soraiban a friss Európa-bajnok Fernandezzel és Rocheteau-val, minden idők egyik legjobb válogatott csapatából. Nem játszottak életük formájában, de azért jóval esélyesebbek voltak a Vidinél, ez nem is lehetett kérdés. Aztán úgy lefociztuk őket a pályáról, hogy ilyet magyar csapattól azóta se láttam. Kétszer ennyit is rúghattunk volna: Májert egyszerűen nem bírták tartani, Csongrádi is élete meccsét játszotta, meg igazából mindenki. A vége négy-kettő lett, de csak mert a Vidi az utolsó negyedórában kiengedett egy kicsit.
Ez volt az a pont, amikor az egész ország beállt a csapatom mögé. Másnap az osztályban mindenki a meccsről beszélt, és igazi Vidi-drukkerként nem kell ecsetelni, mennyire büszke voltam. Dagadt a keblem akkor is, amikor a visszavágón kétszer is legyőztük a PSG-t: az első félbeszakadt a köd miatt kettő-nullnál, a másodikon Májer gólja döntött. És mivel közben a válogatott is győzött Hollandiában, hirtelen újra sikk lett szeretni a magyar focit.
A Vidi pedig folytatta, ezúttal a Partizan ellen. Ez volt az első meccs, amin a legjobb összeállításában léphetett pályára a csapat: Disztl P. – Végh, Disztl L., Csuhay, Horváth – Burcsa, Csongrádi, Vadász – Májer, Szabó, Novath. Agyonvertük a jugoszlávokat: Szabó négy és Májer egy góljával öt-nulla lett a vége. Elképesztő belegondolni, hogy ez a Szabó József soha nem volt magyar válogatott, és Májer is csak háromszor, még a hetvenes években. A visszavágón sem történt katasztrófa, és várhattuk a sorsolást: "A fenébe, megkaptuk a Manchestert!" – hívott telefonon Ádám barátom, aki Honvéd-drukker volt ugyan, de akkorra már mindenki vidis lett egy kicsit.
Tavasz
És az a Man Utd is szenzációs nevekből állt: Bryan Robson, Jesper Olsen, Gordon Strachan, Mark Hughes. A Vidi pedig kezdett elfogyni, kiütközött, milyen szűk a keret. Az Old Traffordon így is sikerült megúszni egy egy-nullás vereséggel (Kovács Ferenc nagyon jól meg tudta szervezni a védelmet, nem először), a visszavágón pedig tömött lelátók előtt egy tartalékos csapat fogadta a világsztárokat. A gólszerző Wittmann nem is játszott volna, ha mindenki egészséges, így viszont a szabadrúgása becsapta a kapust a csúszós talajon, ami kifogott a Unitedon. Itt már nyoma sem volt a PSG elleni brillírozásnak, csúszott-mászott a Vidi, de kihúzta a tizenegyesekig.
Nálunk épp vendégek voltak, de hát a meccset nézni kellett, és miután Vadász belőtte a győztes büntetőt, csörgött a telefon, és egy mély hangú férfi szólt bele: "Gratulálok, jó csapatnak szurkolsz!" Apám viccelődött, hogy biztos Borsányi hívott, a Vidi jobbhátvédje, amit egy pillanatra el is hittem, de persze egy ismerősünk volt, mindenesetre így is jólesett. Jött az elődöntő, ami már önmagában óriási dolog, és bár elkerültük a két sztárcsapatot, az Intert és a Real Madridot, mégis félő volt, hogy a harcias bosnyák csapat, a Zeljeznicar ki fog végezni bennünket.
Az sem állt ám rossz erőkből – az edző a későbbi jugoszláv sikerkapitány, Ivica Osim volt, ki is viszi majd Sabanadzovicot és Baljicot is közülük a 90-es vébére, Bazdarevicet pedig csak azért nem tudja, mert az leköpi a bírót egy selejtezőn. No de még csak 1985 áprilisában járunk, és Csongrádi, Májer és Novath nélkül fogadja a Vidi a Zeljót: nem játszunk jól, de így is megnyerjük a meccset három-egyre, csupa új gólszerzővel (Burcsa, Disztl L., Vadász).
A szarajevói visszavágó viszont maga a pokol: elképesztő hangulat, a Vidi riadt, fásult csapat benyomását keltve őrizgeti a kis előnyét, de hiába, a bosnyákok lőnek kettőt, és a világon semmi nem utal arra, hogy itt bármi is változna. Már Gulyás László is megvonja a nagy menetelés mérlegét, amikor egy veszélytelennek tűnő adogatás végén váratlanul a beállós Csuhay kerül ziccerbe, és berúgja. Teljesen valószínűtlen gól, a veszett fejsze nyele, a mai napig meg tudok hatódni tőle, ha megnézem: leírhatatlanok a reakciók, a fejét a tenyerébe temető Ivica Osim, a síri csend a stadionban. Soha nem fogok már gólnak örülni annyira, mint akkor.
Itt már mindenki óriási Videoton-szurkoló, és megmondom őszintén, ez kicsit kezd is zavarni. Hol voltatok, fiúk, amikor két éve majdnem kiestünk? Hol lesztek, amikor két évvel később megint majdnem kiesünk? Tudjátok-e, mi Májer Lajos kedvenc étele? (Megsúgom: a rakott palacsinta, megírta a Képes Sport is.) De hát az emberek már csak ilyenek.
Addigra a csapat erejét felemészti a kettős terhelés: a bajnokságban is bukdácsolunk, és kint vagyok a Honvéd elleni hazai vereségen, amin elúszik a bajnoki cím. De akkor már mindenkit jobban érdekel az UEFA-kupa döntője a Real Madrid ellen. Reménytelen, hogy kijussunk rá, elképesztő mennyiségű jegyigénylés érkezik a fehérvári meccsre, ahol a Májer, Szabó, Csongrádi trió nélkül fogadjuk a Madridot. Addig is már csak a szíve vitte előre a csapatot, de a gátlástalan spanyol nyerőgépezet ellen ez kevés: null-három a vége.
A visszavágó csak formaság, de megnézi mindenki a közvetítést. Sikerül az összes sérültet összedrótozni a meccsre, amelyen a spanyolok laza örömfocira készülnek, és akkor sem esnek kétségbe, amikor Disztl Péter kivédi Valdano büntetőjét. De aztán mégsem tudnak gólt lőni, a Vidi-retesz még egyszer újra kifogástalanul működik, és amikor már mindenki elkönyvelné az ikszet, jön Májer (ki más?), és lő egy akkora gólt, amekkorát soha életében nem fog többet. Nem véletlenül tapsol a lefújás után az egész Bernabeu, ők is tudják, hogy ez megismételhetetlen. (Uraim, ne feledjék, önök történelmet írnak!)
Mégis, hogyan történhetett meg ez?
Ma már képtelenség lenne úgy együtt tartani egy csapatot, ahogyan annak idején a Videoton tette: a gerinc vagy saját nevelésű, vagy alsóbb osztályú csapatból fiatalon leigazolt játékosokból állt, akik nyolc-tíz éve voltak már a klubnál. Még a friss igazolás, Burcsa is visszatért Győrből három év után, és ismerte majdnem az összes csapattársát.
Burcsa Győzővel volt is alkalmam három éve beszélgetni egyszer, akkor azt mondta, hogy a fentiek mellett az is fontos volt, hogy Kovács Ferenc nagyon komoly erőnlétet is adott nekik – gondolná ezt valaki ma pont egy magyar csapatról?
Bár az akkori Mezey-féle válogatottban a Vidiből csak Disztl Péter számított alapembernek, ez a csapat bizony magyar viszonylatban baromi erős volt. Masszív védelem (érdekesség, hogy pont a "rutinos" kapus- és a középhátvédposzton játszottak 25 év alattiak, a Disztl fivérek), a középpályán Burcsa és Csongrádi is klasszis volt, miközben erővel is bírták, elöl pedig a kitűnő Májer, Szabó duó borzasztó jól tudott együtt játszani.
Meggyőződésem, ha nincs ez a kupasorozat, a Videoton megnyeri az NB I-et. Hiába volt azonban a kezdőcsapat nagyon erős, a keret szűknek bizonyult a kétfrontos harchoz: tizennégy olyan játékos volt csak, akik megütötték az NB I-es szintet (a kezdőkön kívül Koszta, Wittmann és Palkovics), Borsányi és Vaszil esetében már rezeg a léc, a többiek jó esetben is NB II-es focisták voltak. Az, hogy velük sikerült a döntőig jutni, elképesztő bravúr.
Csak halkan jegyzem meg: az akkori agyonbundázott, gulyáskommunista, rengeteget szidott magyar focit is komolyan lehetett még venni.
Mi lett utána?
Természetesen semmi jó. Nyáron nem sikerült megerősíteni a csapatot: Burcsát elvitte az Auxerre, a helyére érkező Kurucz csalódást okozott, a csatársorba a leszállóágban lévő Kerekes György jött. A Vidi újra az UEFA-kupában indult, ahol már a svéd FF Malmővel is meggyűlt a baja (az edzőjük Roy Hodgson volt), a második fordulóban pedig a Legia Warszawa megálljt parancsolt. Már csikorgott a gépezet, különösen a támadójátékkal akadtak problémák a bajnokságban is.
Télen Szabó József is elszerződött Görögországba, és a tavasz már szenvedés volt. A csapat végül hatodik lett, nyáron pedig Kovács Ferencet elvitte a spanyol Las Palmas. Ezzel vége is lett a dalnak: a kupadöntős csapatból Csuhay is lelépett, a többiek meg azzal voltak elfoglalva, hová is akarnak igazolni.
Két évvel és egy nyárral a döntő után már csak Koszta, Végh, Horváth és Novath maradt, és hiába tért vissza Kovács Ferenc, teljesen újra kellett építeni a csapatot, ami neki nem is sikerült. Én pedig újra egyedül maradtam az osztályban Vidi-szurkolónak, ahogy azt előtte is megszoktam.
Később, az érettségi évétől aztán rendszeresen utaztam kéthetente Fehérvárra, egy sokkal kutyaütőbb játékosokból álló csapat miatt, de valamikor 1998 körül elegem lett a kilátástalan szenvedésből, és lassan leépítettem magamban az egészet. Ráadásul pont abban az évben halt meg Májer Lajos autóbalesetben, a csapat pedig egy évvel később kiesett az NB I-ből, úgyhogy pont ideje volt valami értelmesebb hobbi után nézni. De néha a YouTube-on azért megnézem Csuhay gólját a Zeljo ellen, és akkor majdnem fiatalodok harminc évet.