„Ez a csoport az igazán duci csajoknak van. Aki 160 cm és 80 kiló, max. identitászavara van. Aki igazán duci, az 100 kiló felett duci.” A leírás egy több mint 700 főt számláló magyar pro-obesity Facebook-csoporthoz tartozik. Ezt olvasni olyan volt, mint találkozni a Mikulással.
"Ez a csoport az igazán duci csajoknak van. Aki 160 cm és 80 kiló, max. identitászavara van. Aki igazán duci, az 100 kiló felett duci." A leírás egy több mint 700 főt számláló magyar pro-obesity Facebook-csoporthoz tartozik. Ezt olvasni olyan volt, mint találkozni a Mikulással.
Tudtam, hogy léteznek hasonló kezdeményezések, de a saját szememmel most láttam ilyet először. Aztán tovább keresgéltem, és kiderült, milyen mély is a nyúl ürege.
Szerencsés, átlagos testalkatú nőként a testképelfogadás témája számomra nagyjából kimerül abban, hogy igyekszem nem kétségbe esni, amikor a hatodik farmert sem tudom fölrángatni a próbafülkében. Hiába sportolok, időnként én is szükségét érzem egy fogyókúrának, de ez általában annyit jelent, hogy pár hétig gyümölcsöt eszem, amikor nincs időm főzni, és nem jó kis péksütiket. Mivel női magazinokat is nagyon ritkán olvasok, így csak a reklámok és a mainstream internet nőképe ismerős számomra.
Persze már ez is épp elég frusztrációforrás, főleg, amikor náluk jóval vékonyabb nők is plus size modellnek számítanak.
Ez tehát a jéghegy csúcsa, ami azért nagyjából mindenki számára ismerős, a felszín alatt viszont igencsak összetett a testképelfogadás és el nem fogadás világa.
Elfogadás vagy megbélyegzés
Azt hiszem, vitathatatlan, hogy a média és a reklámok által sugallt testkép egyszerűen irreális, és a legtöbb ember számára elérhetetlen, ami minden erőfeszítésünk ellenére igencsak nyomasztó. A fat acceptance mozgalmak ezek ellen az irreális elvárások ellen küzdenek, a különböző testképek elfogadását hirdetik, kiállnak amellett, hogy bizonyos határokon belül a túlsúly nem egészségügyi probléma. A szépség nemcsak a kilók számának függvénye, beauty comes in all shapes and sizes.
Túlsúlyosnak lenni a mai világban nem egyszerű, nemcsak azért, mert az embernek meg kell barátkoznia a tudattal, hogy ő sosem lesz olyan, mint a reklámtáblákon szereplő szupernők, hanem mert a társadalom is hipokritának bizonyul a kérdésben. Kevesen utasítanák el a Dove Real Beauty kampányát, annál többen viselkednek mégis előítéletesen a túlsúlyos, esetleg kövér emberekkel szemben.
A probléma súlyát mutatja, hogy 1984 óta létezik az ún. fat phobic scale, ami a túlsúlyosokkal szembeni attitűdöket hivatott feltérképezni. A teszt az idegenellenességet vagy a diszkriminációt mérő skálákhoz hasonlóan úgy működik, hogy az embernek 14 állításpárról kell egy 1-5-ig terjedő skálán eldöntenie, melyik fele és mennyire jellemző a kövér emberekre. (Pl. a túlsúlyosok gyengék/erősek; szeretnek enni/nem szeretnek enni; van/nincs önkontrolljuk.)
A túlsúlyos emberekkel szembeni diszkriminatív megnyilvánulásokat nevezzük fat-shamingnek (nézd, mekkora, és még képes chipset zabálni!), de létezik ennek az ellentéte is, a thin-shaming. Nem is hinnénk, de súlyuk miatt a kifejezetten soványakat is rengeteg támadás éri. (Miért nem eszel rendesen, lapos vagy, mint egy deszka!)
Strong is the new skinny
Az elmúlt években ráadásul tovább bonyolódott a probléma, egyre népszerűbbé válik az erős nő képe, akinek a kidolgozott izmait bármelyik nem képviselői megirigyelhetnék. A fenti jelmondat alatt rámutattak, a fittség és a vékonyság nem egy és ugyanaz. Ez a trend egyfelől üdvözlendő, az egészséges életmódot népszerűsíti, a sportot és a változatos, egészséges táplálkozást részesíti előnyben a koplalás és a diéták helyett. Másfelől viszont egy újabb okot szolgáltat, amiért az ideáltípustól eltérő testalkatúakat meg lehet bélyegezni.
Fat pride és thinspiration
Ezzel elérkeztünk azokhoz a csoportokhoz, akik a tolerancia jegyében – szerintem – egyszerűen átestek a ló túlsó oldalára, és a kritizált médiaképtől eltérő, de nem kevésbé veszélyes, egészségtelen testképeket propagálnak.
Az ilyen mozgalmak egyik fajtája a fentiekben is említett pro-obesity vagy fat pride csoportok, amelyek abban különböznek a fat acceptance mozgalomtól, hogy kifejezetten előnyösnek tartják a túlsúlyt, annak akár az extrém formáit is. A kövérséget pozitív előjelű adottságnak tekintik, nem betegségnek, vagy valaminek, amitől szabadulni kéne. Ezek mellett a csoportok mellett szól, hogy segítenek elfogadni a nőknek saját magukat, ahelyett, hogy fölösleges frusztrációt keltenének bennük, ezzel mentálisan egészségesebb, kiegyensúlyozottabb emberekké teszik őket, viszont nem veszik figyelembe, hogy a túlsúly komoly fizikai-egészségügyi kockázatokkal is jár, amit nem szabadna elbagatellizálni.
A másik végletet a pro-anorexia / pro-ana (ritkábban pro-bulimia / pro-mia) csoportok jelentik. Ezek a közösségek alapvetően a viszonylag közismert anorexia nervosa és bulimia nervosa étkezési zavarokkal küzdők által alapított csoportok, de a résztvevők között találhatunk ún. wannanorexiásakat is, akik klinikai értelemben nem szenvednek a fenti betegségekben, magukat viszont mégis anorexiásként, bulimiásként azonosítják. A csoportok tagjaira jellemző, hogy nincs betegségtudatuk, az anorexiát gyakran egy választott életstílusnak tartják. A fórumokon nemcsak egymást megerősítő beszélgetésekre kerül sor, hanem tippeket is adnak, hogyan, milyen szabályok szerint érdemes enni, illetve nem enni, vagy épp kiadni magadból, amit ettél. Motivációként pedig thinspiration / thinspo néven emlegetett képeket, videókat tesznek közzé.
De hol vannak a férfiak?
Úgy tűnhet, a fentiekben leírtak mintha már megint csak a társadalom egyik felét, kizárólag a nőket érintenék. Azonban nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a férfiak sincsenek sokkal jobb helyzetben, ami a testképükről szóló diskurzust illeti, legfeljebb kevesebb nyilvánosságot kapnak az ő problémáik. Egy pillanatig sem állítaná senki, hogy a médiában, reklámokban megjelenő férfitestkép egy hajszálnyival is reálisabb lenne, mint a nőkről szólók.
Az is tévhit, hogy az étkezési zavarok kizárólag „női betegségek" lennének, a férfiak egy része ugyanúgy szenved bulimiás vagy anorexiás problémáktól. A férfiakra azonban jellemzőbb testképzavar az ún. izomdiszmorfia (más néven bigorexia vagy Adonisz-komplexus). Az izomdiszmorfiások állandóan túl gyengének, kicsinek látják magukat, irreálisan hatalmas izmok növesztését tűzik ki célul, ennek elérése érdekében jobb esetben csak rengeteg időt fordítanak edzésre, testépítésre, rosszabb esetben szteroidok használatával próbálják összehozni a megálmodott testalkatot.