Mit csinált Luxemburgi Zsigmond, a legmenőbb magyar király 1432/33-ban Sienában 300 napig? Miért adta hozzá a nemes Hidegkúti György a lányát egy gall trombitáshoz? Ami még fontosabb: volt kefe? Az év legszórakoztatóbb történelmi rekonstrukciója mindenre választ ad.
Mit csinált Luxemburgi Zsigmond, a legmenőbb magyar király 1432/33-ban Sienában 300 napig? Miért adta hozzá a nemes Hidegkúti György a lányát egy gall trombitáshoz? Ami még fontosabb: volt kefe? Az év legszórakoztatóbb történelmi rekonstrukciója mindenre választ ad.
2008-ben ugyanígy karácsony előtt krónika hosszúságú cikkben lelkendeztem egy új Szerb Antal-jelölt porondra lépése felett: akkor jelent meg E. Kovács Péter szórakoztató, szellemes, csevegő prózában megírt rekonstrukciós kísérlete Mátyás király korának hétköznapjairól. Az új hangon megszólaló kötet – az érintetteket is meglepve – Fejős Éva-i értelemben vett bombasiker lett, jóval tízezer feletti eladott példányszámmal.
E. Kovács az elmúlt hat évet lényegében közép- és északolasz levéltárakban (vagy azok környékén) múlatta, a hosszúra nyúlt ebédek és sűrű proseccózások közti lyukakat aktív nyomozómunkával kitöltve, és most itt fekszik előttem az eredmény, a Zsigmond király Sienában, ami bebizonyította, hogy a szenzációs Mátyás-könyv nem egy lecsúszott lövésből lett bombagól volt. Hanem úgy tűnik, tényleg új sztár és új műfaj született – a kőkemény történelmi tényfeltárás és a humoros, művelt és ironikus kommentárok ötvözetéből.
Bohócversenyről nincs tudomásunk, noha egyet-egyet találhatunk a király és Hédervári Lőrinc környezetében is.
Középkorkutatónak, főleg a XIV–XV. századdal foglalkozónak lenni igazán hálás dolog lehet. Színes, pörgős, izgalmas időszakról van szó, klasszikus páncélos lovagokkal, pezsgő kultúrával, sokgyerekes ellenpápákkal, Német–Római Birodalomnak nevezett ős-EU-val és menő Magyar Királysággal. Ami viszont elég messze esik időben ahhoz, hogy ne kelljen kényszeresen párhuzamokat keresni az aktuális politikával, ráadásul a megbízható írott források ritkasága tág teret hagy a képzeletnek.
Az unalmas részek elengedhetetlenek a történeti munkákból, hiszen ezek nélkül, hasonlóan az élethez, a szellemeset és a kiválót nem lehet értékelni, mert nincs mihez mérni. A mindenség ez esetben nem játszik.
E. Kovács már a Mátyás-könyvben is felvetett problémája az volt, hogy a magyar írásbeliség kezdetlegessége és a levéltárak pusztulása miatt itthon alig vannak értékelhető középkori források. Talán ezért választotta a könyve témájának Zsigmond sienai kiruccanását, hiszen tőlünk nyugatra összehasonlíthatatlanul több írott forrás, oklevél, feljegyzés, krónika és egyéb anyag maradt fenn. (Személyes tippem, hogy a régió pompás konyhájának, csodás kisvárosainak és pazar természeti környezetének is lehetett némi szerepe a döntésben.) De hamar kiderül, hogy még ez a paradicsomi helyzet is milyen alapvető információhiányt takar.
Az is igaz viszont, hogy részben pont emiatt annyira szórakoztató a könyv.
A Zsigmond király Sienában nagyszabású szellemi játék, pont olyan mechanizmusra alapuló kirakós, mint bármelyik klasszikus krimi. Apró töredékekből, nevekből, dokumentumok széljegyzeteiből, oklevelekből, diplomáciai levelekből áll össze a kép arról – már amennyire összeáll –, hogy milyen is lehetett az a 288 nap, amit Zsigmond és 1500-2000 fős kísérete Sienában töltött, útban Róma felé, hogy IV. Jenő pápa végre német–római császárrá koronázza a 63 éves magyar királyt.
Zsigmond 288 napja örökkévalóságnak tűnhetett a városnak, ámbátor ismerek olyan országot, ahol ez 150 évig tartott. A magyar történelemben több példát tudok felsorolni, amikor hívatlanul beállítottak, és ezek sokkal súlyosabb terhet jelentettek az országnak, mint az uralkodó és embereinek pár hónapos sienai kitérője. Ebből látszik, minden relatív, de nem minden vonzó.
A szerző szerintem szándékosan – a könyve krimiszerűsége miatt – nem bíbelődött túl sokat a háttér felfestésével. Az elején nagy vonalakban megtudjuk persze, hogy ki a főszereplőnk, és miről is lesz szó, de ez a rész nincs túlírva, hogy megmaradjon a felfedezés, a cserépdarabkák összeillesztésének izgalma. Meg hát alapvetően mégiscsak szakkönyvről van szó, amit történész kollégák is fognak olvasni.
Hadd süssek el egy akkora allegóriát E. Kovács munkamódszeréről , mint a kanos Sigismundus szakálla:
Kovács úgy ír, ahogy a modern archeológia rekonstruálja a romokat. Nem új házat épít a régi köveket imitáló vasbetonból – vagyis nem hazudja azt, hogy pontosan tudja, mi történt 600 évvel ezelőtt –, hanem megtisztítja az autentikus, régi részeket, felmutatja őket, majd üveg, plexi és krómacél helyett olyan, abszolúte modern modern építőelemekkel fűzi őket össze, mint az önirónia, a kétely és a humor, hogy a végén annak ellenére kialakuljon valamiféle értelmezhető összkép, hogy a szerző különösebben nem akar ránk tukmálni semmiféle értelmezést.
A könyv legjellemzőbb vonása emiatt a szerző-narrátor folytonosan jelen lévő, az eseményeket, a főszereplőket kommentáló, illetve saját magát és a kutatómunkáját értelmező – általában kifigurázó – hangja. Az előszó legjellemzőbb bekezdése például ez:
A történetírás valójában nyers és kegyetlen. Nem hallgathat el és nem hagyhat ki semmit. (Remek magyarázat az unalmas részekre! Én az olvasó helyében a "Háború és béke" fejezetet villámgyorsan átlapoznám.)
Kockázatos játék ez persze, nemcsak azért, mert ha valaki éppen nem kedveli ezt a mindig jelenlévő, ironikus-csúfondáros hangot, akkor pont annyira meg fog őrülni az idegességtől, mint én annak idején a csajom szüleinél, amiért állandóan, minden élethelyzetben ott szólt a háttérben a tetves Danubius Rádió. De Kovács ezerszer szellemesebb bármilyen rádiónál.
A látványosságok és érdekességek sora ezzel még nem ért véget. Manovello Corsót felakasztották (1433. január 14.), míg Andrea de Gretonénél annyit állíthatunk, február 25-én egy szót sem szólt. Az előző napon ugyanis kimetszették a nyelvét és levágták az ajkát.
A műfaj azért is kockázatos, mert a szerző szubjektív megjelenése, sőt előtérbe furakodása akár a tudományos következtetéseit is befolyásolhatná vagy háttérbe szoríthatná. De hála istennek nem befolyásolja, pedig ennél szubjektívebben tényleg művészet lenne írni. Mert E. Kovácsot nem hagyja cserben az arányérzéke, a már-már kényszeres trécselés ellenére sosem felejti el, hogy mi a könyve célja: a lehetőségekhez képest a legélőbben és a legpontosabban bemutatni, hogyan élt és mit csinált Zsigmond és udvara 288 napig egy szép toszkán városban.
Az 1432. szeptember 17-re összehívott Consiglio del Popolo ülésén Pietro de'Micheli decretorum doktor javaslatáról szavaztak. A 142 igennel (lupinos albos) szemben a 19 nem (lupinos nigros) mit sem számított. Zsigmondot, embereit, konyháját és lovaikat a város fogja élelmezni. Az előterjesztő bölcsessége majdan egy birodalmi tanácsosi címet hoz a konyhára.
A kedvenceim azért a félelmetes szívóssággal elénk tárt mikrotörténetek. Valami lajstrom szűkszavú bejegyzéséből ismerjük meg Antonyát, a fura nevű királyi trombitást, más néven Gallicus Antalt, akiről először azt hihetnénk, hogy a franciás sármjával vette rá a nemes Hidegkúti Györgyöt, hogy adja hozzá a lányát, és vele adja a II./a kerületben található birtokát is, míg Kovács ki nem nyomozza nekünk, hogy a magyarok akkor titokzatos okból nem a franciákat, hanem az olaszokat gallicusozták, úgyhogy Antonya az igazából Antonio, aki a papa trombitás kollégája volt, és annyira jól beilleszkedett Hidegkúton, hogy 1450-ben már Hidegkúti Trombitás Antalként emlegették.
A könyv tele van ilyen csodás kis mikrosztorikkal, amiket nem fogok itt elszpojlerezni, mert pont a felfedezés sokat emlegetett örömét benném el az olvasóktól.
A másik dolog, amit nagyon szerettem a könyvben, hogy a szerző még a saját sejthető véleményét sem akarja erőltetni, de egy pillanatig sem titkolja, mikor mire gyanakszik. Ehhez tényleg kell az arányérzék. Félelmetes kutatómunkával kinyomozta például, hogy Zsigmondék hány takarót kaptak kölcsön a sienai polgároktól és hogy hánnyal kevesebbet adtak vissza elutazásukkor. Miközben csúfondárosan elénk tárja az eléggé egyértelmű mikrotényeket, nem mond olyanokat, hogy lám-lám, már akkor divat volt ellopni a pokrócot a szálláshelyről, főleg nem von kellemetlen párhuzamokat a mai főurak lopásaival.
A könyv olyan, mintha egy művelt, szellemes angolszász írta volna, és én ennél nagyobb dicséretet a magam részéről nem is tudok elképzelni.
Noffri Bajmóci Lénárd szobájáról semmit sem tudunk, ellenben bizonyos, őt is ebben az épületben helyezték el. A szövegben ugyan azt olvashatjuk, hogy a királlyal alszik. Nem ragaszkodnék a fordítás szó szerinti értelmezéséhez, hasonlóan ahhoz a két apródhoz, akik kötelességből szintén Zsigmondnál szálltak meg.
Szubjektíven akkor érdemes írni, ha az ember mer őszinte lenni. Szerzőnk egy rakás helyen bevallja, fogalma sincs erről vagy arról. Nekem, aki nem vagyok történész, ebből a könyből legalább olyan fontos információ volt, hogy mit nem tudunk, mint az, hogy mit igen.
Egy helyen a szerző arról értekezik, hogy egy kisváros mellett elvonulva Zsigmond néhány bárója fellovagolt a közeli ferences kolostorba. Na de miért mentek oda? Az ott található híres Giotto- és Comabue-freskók, vagy egy jó vacsora miatt?
És itt jön az a kérdés, amire a XXI. századból képtelenség elfogadható választ adni. Mit tekintettek réginek, mit néztek meg, és mi érdekelte a 15. század utazóit? A reneszánsz előaestéjén vagyunk, a római romok mindenképpen érdekesnek tűnhettek, ezt már láttuk az Urbsban. A középkor emberének Assissi Szent Fernc lelkisége többet mondhatott és jelenthetett, mint a Ducento és a Trecento legjobb festői? Ki tuhatja? Az éhség ellenben mindig nagy úr, és felülírhatja a historikus álmát a freskókra szomjazó művelt bárók sokaságáról.
Ez a kötet a született történelmi kesergőket is felvidítja, mert bár semmi sincs a szánkba rágva, elég világosan kiderül, hogy Zsigmond óta nem akadt ekkora formátumú európai politikusunk, úgyhogy bátran dagadhatnak az erre hajlamos keblek.
Szuper jó szórakozás, ahogy apránként, óvatosan kibontakozik a szemünk előtt Zsigmond, a szokatlanul művelt, érdeklődő, ügyes, rámenős, magát és udvarát az olasz városállamokkal gátlástalanul eltartató uralkodó profilja, aki minden, őt váró városi tanáccsal és herceggel jó előre közli, hogy majd szervezzenek neki táncos bulit a város legszebb lányaival.
Én úgy általánosságban is egy csomó újat tanultam a középkori életről, eszembe sem jutott volna például, hogy az emberek a lehetetlen körülmények ellenére akkoriban is ilyen rengeteget utaztak.
Focikedvelőknek mondom, hogy a maga komolyságában igen játékos könyvben a szerző több remek futballutalást rejtett el, alkalomadtán ráadásul borzalmas szóviccekbe csomagolva. Ezeket aztán végképp nem fogom leleplezni.
Szóval a könyv nagyszerű, karácsonyra is tökéletes ajándék annak, akit az ilyesmi érdekel, a benne leírt sztorikat pedig 9-10 óra autózás árán tényleg úgy élhetjük át, mint egy filmben, hiszen Siena ma is majdnem pont úgy néz ki, mint az események idején.
Holnap, csütörtökön jön egy posztom egy másik szuperjó új könyvről, a Krasznai Korcz János–Zsigmond Gábor-féle Magyarok albumról, szóval klassz szezonunk van.
(E. Kovács Péter: Zsigmond király Sienába, Corvina, 308 oldal, 4490 ft)