Ilyen volt a város fölött lebegni egy dühös rabbival

Zsidó Kis Grófó, még zsidóbb Mandiner-főszerkesztő, mindennél zsidóbb diszkó: a vártnál is jobb bulinak bizonyult a hanukagyertya-gyújtás a Nyugatinál. Ahol Winkler Róberttel és Balogh Ákos Gergely Mandiner-főszerkesztővel mondtunk beszédet.

Lassan gyűlt a tömeg a Nyugati téren, de csak azért, mert túl korán értem oda, így volt időm megvizsgálni a roskatag darus emelőt, amivel a magasba fogunk emelkedni egy rabbival, hogy meggyújtsuk a soros gyertyákat, vagyis inkább olajlámpásokat. Aztán egyszer csak befutottak az ortodox rabbik, hirtelen megtelt a tér sarka emberekkel, és belecsaptunk a buliba.

Winkler érkezett meg előbb, veteránként, mert ő már tavaly beszélt a gyertyagyújtáson. Nem ismerte a mandineres Baloghot, aki késett egy kicsit. Tekergettük a fejünket, hogy hol lehet, amikor szóltak, hogy induljunk a színpadra. Nem jött el mégsem? ÷ néztünk egymásra, amikor rájöttem, hogy a legfiatalabb rabbi az maga BÁG, és egy ideje már ott állt tőlünk 3 centire, csak olyan fekete kabátot és széles karimájú fekete kalapot öltött, hogy lubavicsinek néztük. Ha így öltözik fel, igen komoly konkurenciát támaszt a budapesti Franz Kafka-hasonmásversenyt eddig vetélytárs nélkül nyerő Schiffer Andrásnak!

Oberlander Baruch főrabbi nyitott egy üdítően rövid elmélkedéssel a spiritualitás lajtorjáráról, aztán Balogh Ákos Gergely beszélt arról, hogy milyen fasza dolog így nyilvánosan megélni egy vallási ünnepet, aztán én viccelődtem funkciótlanul, hogy a végén Winkler tartson előadást arról, hogy – ezt tuti SOSEM találnád ki – mit gondolnak a kínaiak a zsidókról.

Most jött a gyújtogatás: Oberlander a beszédek sorrendjében egyenként felvitt minket a daruval, hogy egy konyhai gázgyújtóval belobbantsuk az aktuális lángokat. Én remegtem, mint Ábrahám a technódiszkóban, mert tériszonyos vagyok, de gondoltam, ezzel lesz teljes a buli, meg amúgy is, mikor fogok legközelebb rabbival röpködni, akár egy Chagall-kép főszereplője.

Jahve meg is viccelt. Mert ahogy félelmetes kilengések után fölértünk, a kissé morcos Oberlander úgy találta, nincsen elég olaj a meggygújtani kívánt lámpákban, ezért ki kellett azokat cserélnünk a gyertyatartó másik oldalán lévő, jól feltöltött darabokkal. A daru lent álló kezelője egyáltalán nem értette, mit akarunk, Oberlander meg dühödt integetéssel próbálta elmagyarázni, és az ördögi emelő közben úgy lengett, mintha maga Sámson rázta volna alulról. De csak kicseréltük és begyújtottuk. Mire leértem, rég állt a bál odalent.

Én csak pár kósza videóból tudtam, hogy az ortodoxok megmagyarázhatatlanul vonzódnak a szintis diszkóhoz, de arra nem voltam felkészülve, hogy egy Napalm Death-koncert hangerejével fognak brutális lakodalmast játszani, amire ősi hangulatú szövegeket énekelnek. A legjobb egy rabbi + kisfia páros volt, akik legalább olyan vendéglátós profizmussal nyomták, mint Grófóék. A tömeg jól reagált a zenére, és olyan svunggal csaptak bele a körtáncba, mintha a Nagyszínpad előtt tomboltak volna. Én sem úsztam meg, alig értem talajt, a leghosszabb szakállú rabbi máris elkapott, és mire azt mondhattam volna, hogy mesüge, BÁG-gal már ott vonatoztunk egy nagy csapat extatikus kalapossal. Na, ezt nem láttam jönni az életemben! Pedig Winkler figyelmeztetett, hogy meneküljek, ha mosolygó ortodox közelít, mert el akar ragadni.

A mi körünkben csak férfiak voltak, de mellettünk kialakult egy kisebb női vonat is, az egyik résztvevő ráadásul kiskutyával táncolt, kötetnyi teológiai kérdést vetve föl bennem. Az egyik kanyarban aztán leváltam a vonatról, összeszedtem a családot és leléptünk a remek buliból.

Perverzek kedvéért itt a beszéd, amit elmondtam:

Kedves ünneplők és érdeklődők!

Régi és elmélyült kapcsolatot ápolok a gyertyákkal.

A katolikus piarista gimnáziumba jártam a Mikszáth térre, ahol fekete ruhás szerzetesek tanítottak bennünket, a derekukon széles, megcsomózott övvel. A legunalmasabb órákon egy csomót gondolkodtam rajta, hogy köthetik meg ilyen nettül, míg az osztályfőnökünk egyszer meg nem mutatta, hogy tépőzárral működik.

A gimivel egy épületben volt a rendház, itt laktak a szerzetesek. Mindennap misét kellett mondaniuk. A katolikus miséhez a papon kívül kell legalább egy darab résztvevő, ezek lettünk mi: vetésforgóban beosztottak melléjük ministránsnak. Kemény menet volt, mert minden felsős osztály évente egy hónapig volt szolgálatban, hajnali hattól. Sorban ültünk egy hosszú padon, jöttek az öregek egymás után, és vitték magukkal azt, aki a legjobban teszett a kínálatból. Tök olyan volt, mint egy tánciskola, csak csupa férfival, és a dobálós meg pörgetős figurák sajnos nem voltak népszerűek.

A dolog úgy a második naptól kezdve azért rettentően unalmassá vált. Ezen egyetlen dolog segíthetett, a gyertyapárbaj. Ha úgy alakult, hogy egyszerre értünk oda két szomszédos oltárhoz egy másik párossal, egymásra sem kellett néznünk, és indult a verseny. A cél: egy szál gyufával meggyújtani mindkét nagy oltárgyetyát anélkül, hogy elaludna, majd a leégett gyufaszálat visszarakni a dobozába.

Egy nap Laci barátommal párbajoztunk. Éreztem, hogy jó formában vagyok. Pikk-pakk, máris égett az első gyertyám, az öreg szerzetest gyorsabban kerültem meg, mintha rokiztunk volna, már égett a második, sőt a gyufám sem aludt el visszaúton. Felkaptam a dobozt, és diadalmasan átpillantottam a szomszédba. És Laci pont ott tartott, ahol én! Ekkor döntő hibát követtem el, ugyanis önkéntelenül rápillantottam a kvarcórámra. Laci nem habozott, a kezében égő gyufát bevágta a dobozba és nyert. Épp az önelégült mosolyát kellett néznem, amikor a doboz irtózatos hangerővel felrobbant.

Én megrázkódtam, mint Holofernész Judit kése láttán, a papom meg előreesett, alig bírt megkapaszkodni. A Laci szerzetese rosszabbul járt, ő éppen széttárta a karjait a robbanás pillanatában, amitől hátratántorodott a lépcsőn, és csak a barátom príma reflexe mentette meg a lezuhanástól.

Hát ezért ápolok régi és elmélyült kapcsolatot a gyertyákkal.

De ennél sokkal régebbi és elmélyültebb kapcsolatot ápolok a zsidókkal. Azóta, hogy Váradi Lia, a csilláros, az anyukám legjobb gyerekkori barátnője ötéves korom körül egyszer rám nézett és azt mondta:

Lacikám, te tiszta mesüge vagy!

Sosem hallottam előtte ezt a szót, de nagyon tetszett, és büszke voltam, hogy ilyen kicsi vagyok, és máris mesüge lehetek.

Aztán megtudtam, ez zsidóul van. Innentől kezdtek érdekelni a zsidók. Akiket nagyon hamar elkezdtem valamiféle varázslónak tekinteni, mert a Lencsi néninek, aki a Lia nagynénje volt, a Bródy Sándor utcai konyhájában mindenből kettő volt, még hűtőszekrényből is. És Lencsi néni néha valami ismeretlen, de nagyon vicces varázsnyelven kiabált föl a Liának, ha bedühödött.

Tízéves koromban aztán egy házban lakó fradista bácsitól hallottam, hogy az MTK-pályán csupa zsidó szurkol. Bingó – mondtam volna magamban, ha ismertem volna ezt a szót, és kimentem, tök egyedül. Az egyik kapu mögé kerültem, ahol rajtam kívül kizárólag nyolcvanas bácsik drukkoltak. Irtó szenvedélyesek voltak, viszont nagyon rosszul láttak, ezért a legnagyobb csodálatomra egész meccsen azon veszekedtek, hogy a tiszta fehér vagy a kék-fehérben játszó-e a hazai csapat. A góloknál az egyik felük hejehujázott, a másik átkozódott és az első felet szidta. A Népsportból tudtam meg, hogy kikaptunk 2-1-re.

Ekkor döntöttem el, hogy ott a helyem, ahol sok zsidó gyűlik össze, mert garantált a szórakozás. Megtisztelő, hogy itt lehettem, és mindenkinek vidám hanukát kívánok.

Még perverzebbek kedvéért meg iderakom végére a szöveg hosszabb, drámát is tartalmazó verzióját, amit meg kellett húznom, amikor kiderült, hogy 3 percnél nem érdemes sokkal hosszabban beszélnünk:

Kedves ünneplők és érdeklődők!

Régi és elmélyült kapcsolatot ápolok a gyertyákkal.

A katolikus piarista gimnáziumba jártam a Mikszáth térre, ahol fekete ruhás szerzetesek tanítottak bennünket, a derekukon széles, megcsomózott övvel. A legunalmasabb órákon egy csomót gondolkodtam rajta, hogy hogy köthetik meg ilyen nettül, míg az osztályfőnökünk egyszer meg nem mutatta, hogy tépőzárral működik.

A piarista rend legnagyobb sztárja a huszadik században Sík Sándor volt, a nyugatos költő, szerzetes és egyetemi tanár, Radnóti Miklós megkeresztelője. És egyébként zsidó.

A gimi mellett, vagyis vele igazából egy épületben volt a rendház, itt laktak a szerzetesek. Sokan voltak, sokkal többen, mint ahányan tanítani tudtak, mert a kommunisták elvették a rendházaikat, csak a budapesti és a kecskeméti maradt meg, és ezekben szorult össze mindenki. A sok öreg szerzetes logisztikai problémát okozott, ugyanis egy darab templomunk volt, igazából kápolna, egy darab oltárral, nekik pedig minden nap misét kellett mondaniuk. Ezt úgy oldották meg, hogy a kápolna széles folyosóján egymás mellé telepítettek egy rakás oltárt, hogy egyszerre többen is misézni tudjanak, minket pedig vetésforgóban beosztottak melléjük ministránsnak. A katolikus miséhez a papon magán kívül ugyanis kell legalább egy darab résztvevő, ezek lettünk mi, akik mellékesen el is végeztük az oltár körül elvégzendőket.

Kemény menet volt, mert minden felsős osztály évente egy hónapig volt szolgálatban, hajnali hattól a nulladik vagy az első óra elejéig. Sorban ültünk egy hosszú padon, jöttek az öregek egymás után, és vitték magukkal azt, aki a legjobban teszett a kínálatból. Tök olyan volt, mint egy tánciskola, csak csupa férfival, és a dobálós meg pörgetős figurák sajnos nem voltak népszerűek.

Én mindig irtóra drukkoltam, hogy 80 pluszos bácsinak jussak, mert ők latinul mondták a misét, és imádtam latinul válaszolgatni.

A dolog a második naptól kezdve azért rettentően unalmassá vált. Ezen egyetlen dolog segíthetett, a gyertyapárbaj. Ha úgy alakult, hogy egyszerre értünk oda két szomszédos oltárhoz egy másik párossal, egymásra sem kellett néznünk, és indult a verseny. A laminált, nyomtatott lapon, amire a ministráns szövege volt felírva, ott szerepeltek a teendőink is. Térdelj le, majd lépj az oltár jobb oldalához, a gyufával gyújtsd meg a jobb oldali gyertyát, majd a pap háta mögött elhaladva menj át a bal oldalihoz, ismételd meg ugyanezt, majd menj vissza jobbra. A nyitó akció a leégett gyufa dobozába való visszahelyezésével zárult.

A legszebb ministránsnapomon Lacival, a legjobb gimis barátommal párbajoztunk. Éreztem, hogy jó formában vagyok. Pikk-pakk, máris égett az első gyertyám, az öreg szerzetest gyorsabban kerültem meg, mintha rokiztunk volna, már égett a második, sőt a gyufám sem aludt el visszaúton. Elragadtam a gyufásdobozt, kinyitottam, és diadalmasan átpillantottam a szomszédba. És Laci pont ott tartott, ahol én! Ekkor döntő hibát követtem el, ugyanis ahelyett, hogy villámgyorsan lezártam volna a párbajt, önkéntelenül rápillantottam a kvarcórámra. Laci nem habozott, a kezében égő gyufát bevágta a dobozba és nyert. Épp az önelégült mosolyát kellett néznem, amikor a doboz irtózatos hangerővel felrobbant.

Én megrázkódtam, mint Holofernész Judit kése láttán, és majdnem lesöpörtem az oltárról az odakészített kis boroskancsót, a papom meg előresett, alig bírt megkapaszkodni. Laci szerzetese rosszabbul járt, ő éppen széttárta a karjait a robbanás pillanatában, amitől hátratántorodott a lépcsőn, és csak a barátom príma reflexe mentette meg a lezuhanástól.

Hát ezért ápolok régi és elmélyült kapcsolatot a gyertyákkal.

De ennél sokkal régebbi és elmélyültebb kapcsolatot ápolok a zsidókkal. Azóta, hogy Váradi Lia, a csilláros, az anyukám legjobb gyerekkori barátnője ötéves korom körül egyszer rám nézett és azt mondta:

Lacikám, te tiszta mesüge vagy!

Sosem hallottam előtte ezt a szót, de nagyon tetszett, és büszke voltam, hogy ilyen kicsi vagyok és máris mesüge lehetek. Aztán megtudtam, ez zsidóul van. Innentől kezdtek érdekelni a zsidók. Akiket nagyon hamar elkezdtem valamiféle varázslónak tekinteni, mert Lencsi néninek, aki Lia nagynénje volt, a Bródy Sándor utcai konyhájában mindenből kettő volt, még hűtőszekrényből is. És Lencsi néni néha valami ismeretlen, de nagyon vicces varázsnyelven kiabált föl Liának, ha bedühödött. Egyszer megláttam egy kisbőröndöt az ágya alatt, mire elmondta, hogy mindent becsomagolva tart, ha jönnének érte. Ezt nem értettem, és megkérdeztem a mamámat, aki azt mondta, hogy a Lencsi néni szüleit és testvéreit is elvitték és megölték. Miért? – kérdeztem. Mert zsidók – mondta a mamám. Egyáltalán nem értettem, miért akárná bárki is megölni a Lencsi nénit azért, mert két hűtője van és vicces varázsnyelven pöröl a Liával, aki láthatólag nem is ért ezen a nyelven, ezért ettől fogva nyitva tartottam a szemem.

Tízéves koromban aztán egy házban lakó fradista bácsitól hallottam, hogy az MTK-pályán csupa zsidó szurkol. Bingó – mondtam volna magamban, ha ismertem volna ezt a szót, és kimentem, tök egyedül. Az egyik kapu mögé kerültem, ahol rajtam kívül kizárólag nyolcvanas bácsik drukkoltak. Irtó szenvedélyesek voltak, viszont nagyon rosszul láttak, ezért a legnagyobb csodálatomra egész meccsen azon veszekedtek, hogy a tiszta fehérben vagy a kék-fehérben játszó-e a hazai csapat. A góloknál az egyik felük hejehujázott, a másik átkozódott és az első felét szidta. A Népsportból tudtam meg, hogy kiszívtunk 2-1-re.

Ekkor döntöttem el, hogy ott a helyem, ahol sok zsidó gyűlik össze, és szívesen látják a gojokat is. Megtisztelő, hogy itt lehettem, és mindenkinek vidám hanukát kívánok.