Miközben egyre-másra készülnek állami támogatásból az új magyar filmek, addig egy fiatal rendező komolyabb filmművészetis háttér nélkül, 400 ezer forintból és sok-sok baráti szívességből forgatta le a Feketerigó című filmjét, én meg ott voltam a bemutatón.
A 24 éves Szombath Máté filmje három éven át készült, leginkább hétvégi forgatásokkal, de végre sikerült befejezni, és be is mutatták szerda este a Toldiban.
A bő egyórás játékfilm eredetileg vizsgafilmnek indult, és "véletlenül" lett belőle nagyjátékfilm: amikor elkezdték a forgatást, még nem is készült el teljesen a forgatókönyv, aztán végül ez lett belőle. A rendező szerint Robert Musil azonos című novellája inspirálta, illetve egy sereg kultuszfilm, a Trainspottingtól Lindsay Anderson Ha… című klasszikusáig.
A sztori középpontjában egy gyerekkori barátság áll: Kolos és Márk ugyanabba a katolikus iskolába jártak, és bő egy évtizeddel később újra találkoznak. Egyikük egy identitáskereső, az életébe épp belefáradó képzőművész, a másik egy valódi nihilista rockandroll-lázadó. Létezhet-e valódi barátság két, teljesen különböző ember között, csak azért, mert gyerekkorukban egymás mellé sodorta őket az élet?
Nagyjából ez a film fő kérdése, ahhoz azonban, hogy erre választ kapjunk, Kolosnak (Viktor Balázs) meg kell mártóznia a budapesti "trash-punk-underground" pokolban, és hátra kell hagynia az addigi, kényelmes, polgári életét és az antipatikus barátnőjét is.
Hamar ki is derül, hogy a film igazi erősségét ezek a részek jelentik, köszönhetően elsősorban a Márkot alakító Lugosi Dánielnek, aki tényleg meggyőzően játssza a szegény ember Kurt Cobainjét, és a jól kiválasztott helyszíneknek. Külön tetszett, hogy Márk és Kolos zenekara a legkevésbé sem divatos zenét játszik, hanem valami grunge-os, de leginkább kortalanul dühös rockzenét. Sőt, a film sem akar aktuális lenni egyáltalán, ugyanúgy játszódhatna tíz évvel ezelőtt is.
Mindezen pozitívumok ellenére meglepne, ha a Feketerigó a huszonévesek egy rétegén kívül komolyabb sikert aratna, de ezek leginkább a produkció lényegéből adódó problémák. Így tehát vannak egészen banális hiányosságok – többször nem lehet érteni a párbeszédeket rendesen a túl hangos alapzaj vagy háttérzene miatt, máskor meg a főszereplő arcáról egyik jelenetről a másikra eltűnik az arcszőrzet. A forgatókönyvön is érződik az esetlegesség, különösen a befejezés sikerült hirtelenre.
Maguk a párbeszédek is döcögnek néha, de leginkább a főhős monológjai azok, amelyekben érződik a kamaszos világmegváltás szándéka. Utóbbi akkor a legzavaróbb, amikor isten is megjelenik a párbeszédekben – minden alkalommal, amikor előkerült a teljesen ki sem bontott vallási szál, összerezzentem, annyira sutának tűnt. Végül pedig volt pár didaktikus jelenet is, a kulcsmomentumoknál mindig felbukkanó feketerigóval.
Szóval igen, vannak hibái a Feketerigónak, mégis tök jó, hogy ez a film így, ebben a formában készült el. A fenti hiányosságok egy részét ugyanis némi profizmussal, esetleg egy tapasztaltabb segítővel ki lehetett volna küszöbölni, viszont ezzel pont a film lényege veszne oda, hiszen ez a vonzereje, hogy ilyen. (Még így is szerepel benne egy ismert színésznő, Nagy Mari.)
Szombath Máté ugyanis saját erőből, a haverjai segítségével, óriási elszántsággal végigvitt egy ötletet, és lett belőle egy film, nagyjából olyan, amilyet szeretett volna. Egy kicsit naiv, kamaszos és esetleges, de mindezekkel együtt mégis egy film, amit végig tudtam nézni anélkül, hogy egyszer is arra gondoljak közben, hogy egészen mást szeretnék most csinálni.
A rendezőnek pedig lesz még rengeteg ideje, és remélhetőleg módja is arra, hogy olyan filmet is csináljon, amely minden tekintetben megáll a lábán, a tehetsége megvan hozzá. Addig is, a Feketerigó megmarad egy nyers, jó értelemben vett amatőrös filmnek, aminek talán lesz kisebbfajta kultusza is (egyelőre nem tudok róla, hogy fogják-e majd vetíteni valahol), és még inspirálóan is hathat más fiatalokra, a rendező pedig rengeteg erőt meríthet ebből a jövőben.
A cím idézet Robert Musil: Feketerigó c. novellájából