Úgy vélem, túlságosan jó dolguk van!

Kivételezett helyzetben voltak a pop/rock sztárjaink a szocializmusban? Mit művelt Demjén Rózsi hiányos öltözetben Ajkán? Melyik külföldi popsztár kedvéért kapcsolták le az áramot teljes pécsi háztömböknél? Egy könyv a Kádár-rendszer könnyűzenei kultúrpolitikájáról.

“Mit játsszák ezek a nagy ellenállót, amikor a kommunizmusban ünnepelt sztárok voltak?” – igen gyakran találkozni hasonló megjegyzésekkel, valahányszor a korszak népszerű zenészei arról panaszkodnak, hogy bántak velük az átkosban. A fenti mondatnál jobban talán kevés érzékelteti igazán, miért nehéz még mindig megbirkózni a Kádár-rendszer örökségével. Mert van igazságtartalma ugyan, mégis borzasztó igazságtalan.

Pont benne van a rendszer és a könnyűzene viszonyának kettőssége: az elvtársak egyfelől nem tudtak mit kezdeni a nyugati mintájú beat/pop/rock zenével, sőt kifejezetten tartottak tőle, másfelől rájöttek, hogy nem muszáj feltétlenül tiltani, sőt idővel még az is kiderült, hogy a népgazdaság számára jól jövedelmező iparágról van szó.

Csatári Bence Az ész a fontos, nem a haj című könyvében a Kádár-rendszer könnyűzenei politikáját próbálja megfejteni, de ahogy ez a bemutatón is elhangzott, ez azért nem könnyű, mert a rendszernek nem volt semmilyen könnyűzenei politikája. Helyette volt egy agyonbürokratizált rendszer: minisztériumok, városi és megyei tanácsok, pártbizottságok, aztán a hanglemezgyár, a belföldi és külföldi rendezvényszervező irodák, a KISZ, a sanzonbizottság, a központilag irányított média, és ezek gyakran egymásnak is ellentmondva tették, amit épp helyesnek gondoltak. Ha volt valami, ami közös volt bennük, akkor az a teljes következetlenség.

Néha persze kitűztek hangzatos jelszavakat, és igyekeztek igazodni az épp aktuális irányhoz, aszerint, hogy épp a reform vagy visszarendeződés felől fújt a szél, de a könyvet olvasva tényleg az tűnik a legfontosabb megállapításnak, hogy a diktatúra leginkább csak szaladt az események után. Hogy miért mégis pont nálunk alakulhatott ki a keleti blokk legegészségesebb pop/rock zenei színtere, az összefüggésben lehet a legvidámabb barakk mivoltunkkal, és azzal, hogy a gazdasági szükségszerűség nálunk néha felülírhatta az ideológiát is.

A következetlenség azt is jelentette, hogy szinte az összes úgynevezett sztárunk joggal érezheti úgy, hogy a rendszer csak hátráltatta a pályáját, szemben velük viszont ott vannak azok, akiknek teljesen derékba törték a pályájukat: nem jelenhettek meg lemezeik, nem játszotta a dalaikat a rádió, és még a fellépési lehetőségeket is megvonták tőlük. A teljesség igénye nélkül idetartoztak a hatvanas évek rossz hírű “külvárosi” zenekarai, mint a Liversing vagy a Radics Béla-féle Sakk-Matt; idetartozott az éveken át víz alá nyomott P. Mobil, az ellehetetlenített Beatrice, és a nyolcvanas évek punkzenekarai, különös tekintettel azokra, akiket még börtönbe is csuktak, mint a CPG vagy a veszprémi Közellenség tagjai.

A rendszer számos életet tett tönkre: egyeseket szabályosan elüldözött Magyarországról, mint a Kex-énekes Baksa-Soós Jánost, másoknak tevékenyen hozzájárult a halálához, mint az alkoholizmusba menekülő Radics. Megint másokat csak üzleti okokból tettek a partvonalon kívülre, mint az Erdős Péter által a Neoton megerősítése érdekében szétvert Kati és a Kerek Perec, vagy azok a senkinek nem ártó előadók Cserháti Zsuzsától az M7-ig, akik valamiért nem vagy csak jókora késéssel kapták meg a kegyként osztogatott nagylemez-készítési lehetőséget Erdőséktől. Ott volt aztán a példányszámstop módszere is, amikor egy lemezt (például a KFT vagy a Generál egyes albumait) csak korlátozott mennyiségben nyomták ki, és hiába fogyott el mind, több nem készült belőle. Nem is lett belőle aranylemez.

Velük szembeállítva érthető, hogy csak picsogásnak tűnik, amikor Bródy, Presser vagy Kóbor János panaszkodik a szemét kommunistákra, és valóban nem szerencsés, ha ők esetleg ellenállónak vallják magukat, de számos példa mutatja, hogy még ezeket az ünnepelt sztárnak számító zenészeket is ott gáncsolták, ahol tudták. Az Illést egy teljes évre kivonták a forgalomból 1970-ben egy BBC-interjú miatt, és az, hogy legalább vidéken felléphettek, az ORI-t vezető Keszler Pál érdeme volt, aki nyilván azt akarta, hogy a sok bevételt hozó zenekar továbbra is hozzon bevételt. Három évvel később Bródyt a diósgyőri popfesztiválon tett megjegyzéséért bíróság elé állították, rabosították, végül örülhetett, hogy több év börtön helyett pénzbüntetéssel megúszta. Mindemellett tiltották be dalaikat, borítóikat, dobták vissza dalszövegeiket is.

Az Omega egyebek közt a nemzetközi karrierje kiteljesedését kérheti számon a rendszeren: a könyv által ismertetett sztori szerint ’72-ben Párizsba várták a zenekart, hogy vegyék fel a Gyöngyhajú lányt, mert a franciák szerint ebből lehetett volna a nagy nemzetközi nyári sláger (a dal utóélete alapján nem alaptalanul), ám az állami koncertszervezők hazarendelték őket, mert fel kellett lépniük Makón. Nekik is ugyanúgy megvoltak a saját sérelmeik, tiltások, korlátozások, míg az LGT az egyes tagjai disszidálása után került bajba, és így tovább.

Testületileg szívatták a teljes könnyűzenét az olyan intézkedésekkel, mint az ún. giccsadó, amely csökkentette a zenészek jövedelmét, vagy az, hogy nagyon alacsony gázsikat állapítottak meg, ezeket nem is rendszeresen jelentették a nyugdíjbiztosító felé, és ezért kapnak sokan rendkívül alacsony nyugdíjat. Hiába tűnhetett úgy, hogy kivételezett helyzetben vannak a sok utazással és egyébbel, ez a valóságban sokkal árnyaltabb volt. Még a népszerű zenészeket – mint Balázs Fecó vagy Pataky Attila – is gond nélkül megverték a rendőrök a már liberálisabbnak tartott nyolcvanas években is, Nagy Feróról nem is beszélve.

Ha pedig ez nem volt elég, a rendszer valamelyik csápja nagyjából hetente húzott elő egy jelentést olyan szövegekkel, hogy “alacsony színvonalú, kispolgári ízléstelenséget árasztó, s különösen az ifjúság erkölcsi fejlődését károsító műsorszámok”, meg “burzsoá dekadencia” és persze “kulturális selejt”, ami ellen fel kell lépni. De az olyan, a saját szakmájukban elismert emberek is felemelték a szavukat “a nyugati kulturális termékek” propagálása ellen, mint például a színházigazgató Kazimir Károly, jelezve, hogy a könnyűzene helye valahol mélyen a béka segge alatt van. Én annyira tehát nem irigylem őket.

A legabszurdabb hülyeségek, amiket a könyvből tudtam meg

A később Bojtorján néven sikeres countryzenekar eredeti neve Anakonda Rt. volt, amely magának Grósz Károlynak szúrta a szemét: ő akkor a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei pártbizottság vezetőjeként dühödött fel azon, hogy miért hívnak ugyanúgy egy zenekart, mint azt a rézbányavállalatot (!), amit Chilében államosítottak, és amit aztán a Pinochet-rezsim kárpótolt. Az együttest ki is tiltották a megyéből, amíg új nevet nem talált magának.

Erdős Péter nagy ötlete a Kriksz-Kraksz volt mint zenekarnév, és többre rá akarta sózni, de valamiért sem a V’Moto-Rocknak, sem a Karthagónak nem tetszett az ötlet. Akkor bezzeg nyilván bánták, amikor megjelent évekkel később a színen a Kris Kross, de már késő volt.

A részben magyar származású Suzi Quatro a hetvenes években több magyar városban is fellépett, a pécsi koncert azért emlékezetes, mert a helyi szolgáltató nem tudott elég áramot biztosítani hozzá, ezért úgy oldották meg, hogy a koncert idejére lekapcsolták a villanyt az egyik városi lakótelep teljes háztömbjében. Amikor túl sokan telefonáltak méltatlankodva, egy másik lakóteleptől vették el az áramot, és ez így ment tovább a koncert végéig.

Ez nem abszurd, viszont számomra új információ, hogy a városligeti Királydombot, ahol az István, a király első előadásait tartották 1983-ban, egészen addig Szánkódombnak hívták, és az előadás próbái alatt kezdte így emlegetni Szörényi és Bródy, majd ez az elnevezés utána átment a köznyelvbe is – annyira, hogy én mindig is azt hittem, ez volt az eredeti neve.

Még a nyolcvanas évek közepén is fennakadtak az illetékesek olyanon, hogy a V’Moto-Rock Garázskijárat c. lemezének borítóján a földgömb az Egyesült Államok térképét mutatta, ezért azt haladéktalanul le kellett cserélni a Szovjetunióéra.

Végül a Bergendy zenekar ’75-ös botrányos turnéja, melynek keretében Demjénékkel szemben az alábbi vádak hangzottak el:

• A Kertészeti Egyetem Klubjában egy órát vitatkoztak a szervezővel, aki levonta a gázsijuk 25%-át, mert az egyik tag késett.
• Bergendy Péter (a zenekarvezető István öccse) felindultságában megragadta a rendező zakóját, Demjén pedig a bőr irattartóját vágta hozzá.
• Bergendy István Kecskeméten a színpadon mozdulataival megbotránkoztatta a rendezőszervet és a közönség egyes tagjait, majd néhány pillanatra elhagyta a színpadot.
• Demjén Ajkán hiányos öltözetben (farmernadrág, nyitott mellény, fekete sál) jelent meg a büfében.
• Hangoskodtak a koncertek után több városban is.
• A győri koncert után szidalmazták a buszsofőrt, mert lassan hajtott, és nem ott tette ki őket, ahol szerették volna.

Az eltiltáshoz az illetékes minisztériumi főosztályvezető (Barna Andrásné) az alábbi megjegyzést fűzte: “Úgy vélem, túlságosan jó dolguk van!”

A felső fotón a Bergendy, az alsón az Omega együttes látható, mindkettő Fortepan