Vendégposzt következik egy modern frontvonalból: olvasó-kommentelőnk, Chilis meséli el az élményeit arról, hogy a gyakorlatban milyen a menekülőkön segíteni. Hogy reagálnak a járókelők? Milyen fej a MÁV? Miért kell annyi cipő? Hallgasd meg, mit mond erről Chilis!
Az elmúlt napokban a természet tette a dolgát: egyre forróbb lett a levegő, majd kitört a vihar és özönvíz zúdult az országra. A világ több országában – köztük Magyarországon is – egyre forróbb a politikai helyzet. Menekültek tömege indult útnak. Már itt vannak, tömegével szállnak le a vonatokról a főváros pályaudvarain is. Éhesek, szomjasak, kevés holmival érkeznek, kis hátizsákkal, nejlonszatyorral.
Van egy hivatalos végzésük a Bevándorlási és Állampolgári Hivataltól, amelyen csak magyar nyelven az szerepel, hogy 24 vagy 48 órán belül melyik menekülttáborba kell megérkezniük. Az odaúton ingyen igénybe vehetik a vonatot, távolsági buszt.
A neten olvastam egy civileket szervező csoportról, csatlakoztam hozzájuk. A Szegedről érkező vonatokat várjuk.
Mit csinálunk?
Osztunk civil adakozásból folyamatosan összegyűlő ásványvizet, ételt, tisztálkodási szereket, ruhát, cipőt, zoknit, takarót. A BÁH papírja alapján tájékoztatjuk őket, hogy melyik pályaudvarról indul tovább a vonat. Vannak, akiket átkísérünk más pályaudvarokra, ehhez BKV-jegyeket adunk. Elmondjuk nekik, miért fontos elmenniük a táborba. Van, aki elindul oda, van, aki másként dönt. Vannak, akik egy hete a pályaudvaron vannak.
Kik jönnek?
Afgánok, irakiak, szírek, szenegáliak. Nagy többségben fiatal fiúk, férfiak. Családok kisgyerekekkel, pelenkásokkal is. Egy idős nénit láttam, aki meggörnyedve, bottal is nehezen tett meg néhány lépést, az eltelt idő nagy részében tolószékben ült. Több kisgyerek van a családban. Unatkoznak, a tíz év körüli kislány megszólít minket, veszek neki 2 linzert, örül neki nagyon. Később édességet és buborékfújót hoz valaki, még jobban örül neki.
Milyenek?
Furcsa kinézetűek, barna bőrűek, más a szaguk, mint nekünk. Oda kell figyelni a vallásuk miatti étkezési szokásaikra: nem ehetnek sertéshúst, szívesen veszik a zöldséget, gyümölcsöt. A fiúk, férfiak nem szégyellnek kérni, sorban állnak, minden gyorsan elfogy. A nők szemérmesebbek, csak a férjük jelenlétében fogadnak el bármit.
Milyen nyelven beszélnek?
Minden hullámban vannak angolul tudók. De vannak, akik nem, hozzájuk civil összefogással hívtunk fárszi, török tolmácsot. A nekünk egyformának tűnő, egymás mellett a földre ülők sokszor nem egy helyről jönnek, nem értik egymás nyelvét.
Milyen az időjárás?
Eleinte kánikula van, aztán percek alatt ideér a vihar. Félelmetes. Végre beengednek minket a pályaudvarra.
Milyen a MÁV?
Az eső kivételével kiküldik őket is, minket is a pályaudvarról. Bár elvileg valamelyik vezető megengedte, hogy bent legyenek, legyünk, a helyi biztonságiak erről nem tudnak. Az épület előtt vagyunk, nekünk teszik szóvá, hogy kívül-belül szemetes a pályaudvar. Igyekszünk összeszedni a szemetet. A tető sok helyen beázik, nagy tócsákban áll a víz. Az eső levonultával ismét ki kell mennünk. Felsővezeték-szakadás miatt bizonytalan ideig nem járnak a vonatok. Borulnak a terveink, a menekültek órákig ülnek valahol az elakadt vonatokon. A szegediek nem tudtak mindenkit megetetni, megitatni, mielőtt felszálltak. Később ellentmondásosak az információk: ma már biztosan nem jönnek ide vonatok. A csapat nagy része a készletekkel elindul egy másik pályaudvarra. Közben mégis jönnek vonatok, gyerekes családokkal. Az elindulók egy része visszajön, más része már átment máshová. Éjszaka az is elhangzik, hogy le kéne lőni a menekülteket. Jaj! Az is, hogy leszedik a gyerekekről a cipőt, ruhát, hogy tőlünk kapjanak másikat. Ezek az emberek olyan kevés és kis csomaggal utaznak, hogy ha amellé szereznének még egy gyerekcipőt, ruhát, hát én azt sem sajnálnám tőlük.
Milyenek az utasok, a járókelők?
Többnyire közömbösnek látszanak. Egyetlenegy fiatal, izmos férfi kiabált oda nekik éjszaka, hogy takarodjanak innen haza. Egy padon üldögélő, hajléktalannak tűnő, járóbotos nő kiabált neki vissza. Szerencsére csak szájkarate ment.Ha bárkinek mosdóba kell mennie, csak a fizetős nyilvánosba mehet.
Néha hajléktalanok is kérnek enni-inni. Adunk nekik is. Egy nő mondta el, hogy inkább a magyaroknak kéne segíteni, mint a menekülteknek. Meghallgattam, udvariasan elköszöntünk egymástól. Az egyik segítőnek azt mondja egy dolgozó a közeli plázában, hogy tele vannak ezek pénzzel, sokat költenek ott.
Kik segítenek?
Civilek hoznak adományokat saját pénzből. Egy pékségből zárás után hoznak egy zsák maradék péksüteményt. Egy közeli étteremben adományokból irdatlan mennyiségű szendvicset gyártanak.
A média?
Kint volt az egyik kereskedelmi tévé, rövid idő alatt riport készült. Kint volt valaki a Klubrádiótól egy diktafonnal. Ennyi.
Hol voltak az egyházak? A Vöröskereszt?
Jó kérdés. Egyről hallottam, olvastam: Iványi Gábor egyháza a napokban volt kint adományokkal, gyűjtenek is adományokat, pénzt.
A cipőkről
Négytagú család ült órákig a földre terített kartonpapírokon, órákig nem tudtunk beszélni velük, amíg meg nem jött a törökül tudó magyar hölgy. Szíriából jöttek, de a fiatal apuka tud törökül. Másfél éves kisfia kenguruban lóg a nyakán, vagy mezítláb, rövidnadrágban lépeget. Ehhez már hűvös van. Később kerül neki cipőt. A másik fiú nyolcéves, egy számára nagyméretű, széttaposott cipőben jár. A nagymama viszi a hátán a család holmiját egyetlenegy hátizsákban. Aggódva néztem, hol fogják tölteni az éjszakát. Végre megkönnyebbülve feltesszük őket a debreceni vonatra. Indulás előtt leszállnak, mert a férfi telefonon beszélt valakivel, nem megy a debreceni táborba, Németországba akar eljutni, nem tudja hogyan, majd megoldja.
Éjszaka futnak be a kora estére jelzett vonatok. Karon ülő kisgyerek cipő és zokni nélkül. Szerencsére van kisméretű zokni. Valamelyikünk felhúzza a lábára. Több pár gyerekcipő is előkerül, az egyik pici szandál pont jó rá, amint helyére kerül, az apuka leteszi a földre a kicsit. Hopp, pelenkás! Az anyának adunk pelenkát is, csak akkor teszi el, amikor az apa, aki árgus szemekkel követi, megengedi. Kapnak enni-, innivalót, leülnek egy padra. Viszek nekik bébiételt, de már nem fogadják el, mutatják, hogy eleget kaptak. Meglátom, hogy az anya cipője szinte darabokban van. Odahívom a cipős szatyorhoz. Csak két pár női cipő van, az egyik szemmel láthatóan nagy neki. A másik, egy magasszárú, vadonatúj tornacipő. Elkezdni felpróbálni, az apa gyorsan odajön. A cipő jó, anya csak akkor viszi el, amikor apa rábólintott. A régi cipőroncsot ott is hagyják. Már hideg van, nincsenek takaróink, de vannak használt fürdőlepedők, magukra terítik, beléjük burkolóznak. Mire észbe kapunk, már el is tűntek az aluljáróban, meg se tudtuk kérdezni, hová mennek, hol töltik az éjszakát.
Az egyik kisgyereknek szerencsére találtam plüssjátékokat, egy zebrát és egy tevét. Igen, tevét! Egy fejkendős anyuka talált neki tetsző kendőt. Jó lesz váltásnak.
Én kb. tíz órát voltam kint. A természetben lezajló vihart szinte észre sem vettem. A többit nagyon is: a több kontinenst érintő menekültáradatot, az országban zajló társadalmi-politikait, a bennem lezajlót.
(MTI Fotó: Balogh Zoltán, a kép illusztráció, a Keletinél menekületeket segítő önkéntesről, de nem olvasónkról készült.)