Itt Kelet-Európában nem csoda, ha a magyaroknak is bejön a Vaják c. lengyel könyvsorozat, mondhatnám, de addig mi sem igazán ismertük, amíg videojátékot nem készítettek belőle. Azután meg Nyugaton is pont olyan népszerű lett a cinikus szörnyvadász Geralt, mint itthon.
Itt Kelet-Európában nem csoda, ha a magyaroknak is bejön a Vaják c. lengyel könyvsorozat, mondhatnám, de addig mi sem igazán ismertük, amíg videojátékot nem készítettek belőle. Azután meg Nyugaton is pont olyan népszerű lett a cinikus szörnyvadász Geralt, mint itthon.
Eléggé tudom utálni az adaptációkat, mert egy-egy filmes feldolgozás simán felülírja az ember képzeletében élő világot, aztán Gandalfot már csak Ian McKellenként, Harry Pottert pedig Daniel Radcliffe-ként tudom elképzelni, és lassan végleg elhalványul az a kép, ami Középföldéről vagy a Roxfortról kialakult a fejemben. Ezért nem vagyok hajlandó megnézni az Eragon állítólag pocsék filmváltozatát, és előre rettegek, mi lesz, amikor a Szél nevét is vászonra viszik.
A Vaják (lengyelül: Wiedźmin) esetében viszont az a helyzet, hogyha nem csinál belőle egy lengyel stúdió iszonyú jó és népszerű szerepjáték-sorozatot, valószínűleg ma sem ismerném Ríviai Geralt történetét – sőt, ki se jön magyarul. Előbb láttam a pixel-Geraltot, mint hallottam róla, esélyem sem volt másképp elképzelni. Szerencsére elég hűek maradtak Andrzej Sapkowski lengyel író műveihez, amelyek amúgy a játék története előtt játszódnak – teszem hozzá a játék cselekménye habár remek, nem számít kánonnak. A kettőt épp ezért sajnos nem tudom teljesen függetleníteni egymástól.
A vajákok mesterséges mutációkkal feltápolt, hosszú életű szörnyvadászok, egy kihalófélben lévő rend tagjai, akiket gyerekkoruk óta erre a feladatra képeznek ki. Az emberek utálják, ha a szörnyek felzabálják őket, viszont azt is, ha fizetni kell valamiért, és a vajákok bizony pénzt kérnek a szolgálataikért, és simán nemet mondanak egy emberéleteket is jelentő megbízásra, ha ingyen kéne elvégezni. Ezért a megvetés tárgyát képezik, ráadásul nem is teljesen emberek, ami Sapkowski rasszista, mocskos, kicsinyes és végletekig cinikus világában nem jelent előnyt.
Szóval Geralt egy ilyen vaják, aki megpróbál semleges maradni, és csak a feladatára koncentrálni az értelmetlen háborúk által felégetett földön. Ez nem könnyű, hiszen a Vajákban – remek dolog – nincs jó és rossz oldal. Álljon az emberek oldalára, akik nemcsak a szörnyeket, de a tündéket, a sárkányokat és minden lényt kiirtanának csak azért, hogy sáskák módjára, semmivel sem törődve felélhessék a világot? Válassza tündéket, akik ugyanolyan megvetéssel bánnak az emberekkel, és brutális, kegyetlen halálkommandókat küldenek a falvakba, felgyorsítva egyre fogyatkozó népük kihalását? Ki az igazi szörny, az amúgy intelligens, jóindulatú, de hát sajnos a bárányokat néha felzabáló sárkány, vagy az undorító, erőszaktevő, gyilkos katonák, a minden másfajút, sőt önmagát is legyilkoló emberi csőcselék tagjai?
Geralt története novellák sorozataként indul, ezekben Sapkowski általában valamelyik ismert tündérmesét figurázza ki cinikusan, a való életre tett keserű, de nagyon-nagyon találó utalásokkal. Oké, hogy Geralt megtöri az átkot, és a szörnyeteget visszaváltoztatja hercegnővé, de vajon hogy viselte a lány elméje, hogy X évet egy kriptalakó fenevad bőrében élt? Mi van, ha a szépség köszöni szépen, jól megvan a szörnyeteggel? Vagy ha Ariel bepipul a hercegre, mert az elvárja, hogy változzon emberré, ahelyett, hogy a herceg választaná a sellőéletet?
Később aztán kialakul egy fő szál, és regényfolyammá duzzad a sztori. Sosem volt felhőtlen, de még inkább megkomolyodik, megkeseredik, kicsit háttérbe szorulnak a vicces utalások – tényleg csak kicsit –, Geraltnak pedig rohadtul elege lesz ebből az egész kilátástalan hülyeségből. A főhős fejlődik, és az is egyre inkább kiderül, hogy megvannak ugyanazok a nagyon is emberi hibái és jellemvonásai, amiket csak a hozzá legközelebb állók ismernek – hiszen a hülye mutánsról úgysem feltételezi senki, hogy képes érezni.
Ráadásul az egész vajáki világnak tényleg van valami különleges kelet-európai bája. Rengeteg lény és kifejezés kerül elő, amelyekkel más fantasykben ritkán találkozik az ember. Vannak benne strigák, brukszák és alpok, megy a régies modoroskodás olyan szavakkal, mint a gugyi, menzúra, kompánia és cujka, és a latinos okoskodás is: filtrált desztillátumok, experimentumok, preparátumok, dedukciók és elokvenciák. Az egészben az a legszebb, hogy ez így remekül működik, sőt, tökéletesen kiegészítik az olyan, fantasykbe a legkevésbé sem illő tudományos fogalmak és működési mechanizmusaik, mint az enzimek, hormonok, alkaloidok.
A vicces, jól felépített és sötét világ remek környzetet adnak, a színes, szeretnivaló szereplők pedig kiváló szócsövek ahhoz, amiről az egész Vaják valójában szól: kocsmafilozofálgatás az élet nagy morális kérdéseiről, jó és rossz illúziójáról. Sapkowksi ezen a téren sok újat nem mond, sőt néha borzasztóan nagy közhelyeket tud puffogatatni, de ügyesen és szórakoztatóan teszi.
Ennél többet meg nem is kívánhat az ember az ún. szórakoztató irodalomtól.
A Vaják-könyvekből eddig 5 jött ki magyarul, 2+1 kiadása még hátra van. A kevésbé felkapott, de annál jobb fantasykről szóló posztsorozatom előző részét itt olvashatjátok.