Hatalmas hazugságokkal és meghökkentő címekkel nyitott a Fidesz új propagandalapja, a Magyar Idők. Ami ugyanakkor igazi világszenzáció: ez a történelem első olyan nyomtatott újságja, amiben sikeresen futtatnak reklámblokkoló programot! Újságkritika következik.
Hatalmas hazugságokkal és meghökkentő címekkel nyitott a Fidesz új propagandalapja, a Magyar Idők. Ami ugyanakkor igazi világszenzáció: ez a történelem első olyan nyomtatott újságja, amiben sikeresen futtatnak reklámblokkoló programot! Újságkritika következik.
Hadd kezdjem gratulációval: büszke vagyok, hogy én is magyar lehetek, pont, mint azok a szakértők, akik az eddig csak neten ismert reklámblokkolást sikeresen valósították meg offline környezetben. A Magyar Idők nyitó számában ugyanis egyetlen darab hirdetés sem található.
Az újságban egyértelműen a kultúra rovat bréking jellegű, vezető híranyaga a legjobb, amiben habozás nélkül, a nagy konkurens internetes sajtó sebességét is überelve megírják, hogy meghalt XIV. Lajos. A második legjobb dolog az új kormánypárti szócső címadása. A már említett kultúra rovatban például a következő címek olvashatók, egyet sem fogok kihagyni:
- Szelleme egyre dicsőbb…
- A menny minden whiskey-je
- Ez bizony egy forró díj
- A lélek a test és a test a lélek
- A Király és a Művész
- Kisfilmek a nagyvilágból
Igen, ezek egyike sem cím, főleg nem napilapos cím, hiszen semmiféle információt nem tartalmaznak, de lehet, hogy ez lesz a kultúra rovat specialitása.
De mire idáig eljutunk, át kell rágni magunkat a lap 90 százalékán, úgyhogy haladjunk sorjában.
Egyvalaki tuti tud itt címet adni
Az újság belsejében található minősíthetetlen és tökéletesen értelmetlen címek azért is meglepőek, mert a nyitó lapszámot egyetlen perfekt cím adja el. A címlap tetején olvasható, a maga nemében tökéletesen megkomponált
Azt akarjuk, hogy unokáink egy európai kalifátusban éljenek?
Teljesen mindegy, mit gondol róla az ember tartalmilag, ez megragadja a tekintetet és az agyat, és nem ereszti. 10/10-es. Ez – mármint, hogy magával ragadó lenne – ettől eltekintve nem jellemző az MI címlapjára.
A tipográfia középronda, de éppen olvasható. Érdekes jelenség, hogy ugyanaz a logó-iniciálé, ami a weboldalon elmegy, kinyomtatva széteső és kifejezetten bénán néz ki. A címlapon feltűnik még, hogy milyen kikészült fotót választottak a meginterjúvolt Rogán Antalról, de ez nem valami titkos lázadás a deklarált kormányszócsőnél. Rogán Antal arcbőre vagy másfél éve bizonyítja, hogy az eredeti tőkefelhalmozás minden rosszindulatú állítással szemben kőkemény meló, a közösségi ingatlanvagyon olcsó elpasszolása pedig árt a felhámnak.
A terjedelemre hatalmas, belül két teljes kolumnán terpeszkedő vezető anyagban az a feltűnő, hogy az újságíró – Villányi Károly – kritikátlan szervilizmusa még a köztévé és közrádió mamelukjait is megszégyeníti. Rogán az elejétől fogva abból az axiómából indul ki, hogy a Magyarország területére érkező menekültek MINDANNYIAN rosszindulatú megélhetési bevándorlók. Még a reggeli rádiós interjúkban és tévés seggnyalásokban is az lett a bevett stílus, hogy az élő mikrofonállvány ilyenkor, amikor a Kormányzati Narratíva és az Objektív Valóság kiáltó ellentétben áll egymással, feltesz valami olyan műkérdést, hogy “Egyes ellenzékiek szerint a menekültek többsége háborús vagy konfliktuszónából érkezik, mit szól ehhez?” Még a Simicska-birodalom legkormányhűbb napjaiban is ügyeltek ennyire a látszatra. Ebben a cikkben viszont a legkevésbé sem.
A szolga a gazdája szemében is pont olyan szolga
Következik a két belpolitikai oldal, “belföld” fejléccel. Ezek tanulsága az, hogy a Fidesz a saját szolgasajtóját pont annyira nem becsüli semmire, mint a tőle függetlent. Ha lenne pozitív oldala a deklarált kormánypártiságnak, az az lenne, hogy az adott lap elvileg olyan exkluzív, bennfentes információkhoz juthatna, amikhez más nem. A Magyar Idők bemutatkozó számának belpol rovatában nyomokban sincs ilyesmi, a cikkek mindegyike olvasható volt az egy nappal korábbi online sajtóban, hozzadott értéket egyik sem tartalmaz, bennfentes bármit meg főleg nem.
Olyan szomorú harkályozás ez, ahol még csak meg sem simogatják a harkályozó fejét közben.
Belenéztem az itt található második vezércikkbe, ami arról szól, hogy mennyire képmutatók és szemetek a franciák, hogy bírálták a menekültek magyar kezelését és a kerítésépítést.
Ebben előbb találtam egy zavarba ejtő mondatot, ami arra utal, hogy a szerző vagy képtelen egyszerű állítások jelentését dekódolni, vagy olyan furcsa humora van, amit én sem értek:
A francia külügyminiszter egy vasárnapi interjúban élesen bírálta a magyar műszaki határzárat, mondván: az európai értékek semmibevétele olyan kerítést építeni, amit még az állatoknak sem csinálnak. Hagyjuk most a kijelentés nem is olyan burkolt rasszista élét.
Majd egy akkora, csúsztatásba kevert ordas nagy hazugság következik, hogy önkéntelenül is megemeltem a Napóleon-kalapomat, íme:
Nagyobb baj, hogy Laurent Fabius nem mond igazat. Ők is felhúztak egy határzárat Calais-nál. A francia kerítés ráadásul magasabb, és a tetején ott a francia politikus által kritizált szögesdrót.
(A csak Czirják Imre írásaiból informálódó MI-olvasó sosem fogja megtudni, hogy a franciák nem az országukba belépni kívánó menekültek útjába építettek kerítést, hanem az őket Nagy-Britanniával összekötő alagút szájához, és nem azért, hogy kívül tartsák a menekülteket az EU-n, a schengeni zónán vagy a saját országukon, hanem azért, hogy a tőlük a britekhez igyekvők ne tudjanak bemászni az Alagútba, ahol könnyen meghalhatnak a teherautókra mászva.)
A külföld rovat annyira unalmas, hogy csak egy irtó feltűnő és nagyon vicces hazug cím tudott kizökkenteni elhatalmasodó apátiámból.
Az USA és Kanada között is határzárat építenének
Így szól a cím, amiről mindenkinek, aki nem agymosott és nem csak kormánybrosúrákat olvas, az utána következő cikk elovasása nélkül is nyilvánvaló, hogy egyszerű hazugság. És tényleg az, bent hamar kiderül ugyanis, hogy ez egy teljesen esélytelen republikánus elnökjelölt-aspiráns egyik figyelemfelkeltő kampányötlete volt, de még ő sem azt mondta, hogy elblokádolná Kanadát, hanem azt, hogy “meg kell vizsgálni” a kérdést.
A nyomtatott napilapokat nem ismerő ember jogosan kérdezheti, hogy miért hazudnának egy címben ilyen nyilvánvalóan, ha öt sorral később úgyis kiderül az igazság? Én azonban sokat dolgoztam napilapoknál, és ismertem azokat a drága közvélemény-kutatásokat, amiket az olvasási szokásokról készítettek. Ezekből ugyanis az derült ki, hogy még egy napilap előfizetőinek és törzsolvasóinak hűséges tábora is túlnyomó részben maximum a címeket olvassa el a lapból. Azok aránya, aki a címeken és esetleg a címlapvezető anyagon túl bármelyik további cikket ténylegesen elolvassák, meghökkentően elenyésző, néhány százalékos. Ironikus, hogy pont a túlhangsúlyozottan konzervatív MI adja az internetes sajtó halálos bűneként elkönyvelt hazug, hatásvadász címadás magasiskoláját.
A lap mértani középpontjában található véleményoldalon az első számban Bencsik András programadó írása olvasható, ami nagyszabású, ironikus tréfa. Bencsik ugyanis, miközben arról beszél, hogy ez a lap a fiatal, netes generációnak készül, és hogy az MI fogja leültetni őket a nyomtatott újság elé, a leunalmasabb és leöregesebb módon a régi médiaháborúkról regél 77 flekken át. Ez nemhogy semmilyen fiatalt nem érdekel, hanem már engem sem!
A magyar gazdaság rovat ezután arról szól, hogy minden irtó jól megy, amihez a kormánynak köze van. Utána következik egy kolumna, ami megmutatja, hogy miből lehet bevétele egy magyar kormányközlönynek: szervilis cégek által fizetett PR-adóból. A telekommunikációs mellékletet ugyanis az Origót cenzúrázó Telekom finanszírozta.
A kultúra rovat már emlegetett címei olyan hatást keltenek, mintha egy időgép visszavinne a Kádár-kor legrettenetesebb sajtójába, így innen szabályosan menekültem, pedig olyan mondatok igyekeztek visszatartani, mint:
A Janus Pannonius Nemzetközi Költészeti Nagydíjat a The New York Times már a költészeti Nobel-díjként emlegeti.
A sportrovat pont olyan, mint bármelyik magyar napilapos sportrovat, ami ebből a mezőnyből kapásból kiemeli.
Ennyi volt a bemutatkozó Magyar Idők.
Az eredeti tervem az volt, hogy melléolvasom a mai Magyar Nemzetet, és összehasonlító elemzést írok belőle, de az MI böngészése olyan hatással volt rám, mintha Harrach Péter leszorított volna a földre, és egy porszívóval kiszippantotta volna az agyamat, így kényszerűségből maradtam a sima kritikánál.
Miközben gejzírként buzog bennem az empátia: minden korábbinál szarabb lehet csak kormányközlönyökből informálódó kormánypárti olvasónak lenni.
Kevesen vannak, becsüljük meg őket!
(A közönség annyira ráugrott a Magyar Idők első számára, illetve olyan kevés példányt rendeltek az újságosok, hogy amikor késő reggel-kora délelőtt elkezdtem keresni, a városban már gyakorlatilag sehol sem lehetett kapni. Sem Budán, sem Pesten, pedig jó pár újságost bejártam. Végül a Mandiner közeli szerkesztőségétől kaptam egy recenziós példányt, amiért örök hálám.)