A lelkes hangok Jehova tanúiba oltott multilevel-porszívóügynökként hirdetik az igét: eljött a sharing economy, a megosztáson alapuló gazdaság ideje. Ez az írás a szerző erősen szubjektív szemüvegén keresztül annak jár utána a felszín gyengéd megkapargatásával, hogy ebből vajon mi igaz.
Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én még nem hallottam olyat vagy hasonlót, hogy Londonban egy épp ráérő arab sejk az aranyfóliába csomagolt Ferrarijával érkezett volna egy Uber-felhasználóhoz, aki csak el szeretett volna jutni London A-ból London B-be, úgyhogy azt tippelem, messze van még a sharing economy utópiája.
Már, ha egyáltalán eljön egyszer, és úgy, ahogy a hittérítők mondják. De ne csapjunk bele rögtön a lecsóba, ugyanis a fene se akarja már megint kitakarítani a konyhát, tehát inkább kerülgessük meg párszor a forró kását helyette, abból baj nem lehet. Pontos definíciót ne nagyon keressünk a megosztásalapú gazdaságra, mert úgy járunk, hogy nem találunk, feleslegesen dolgozni pedig senki sem szeret. Jellemzően az egyes platformok vagy önmagukat állítják be a megosztásalapú gazdaság ernyője alá, vagy a sajtó kötözi rájuk a sharing economy kényszerzubbonyát, aztán ebből valahogy lesz egy fogalom.
Semmi értelmét nem látom annak, hogy az egyes cégek és közösségek hosszas felsorolásba és kategorizálásba kezdjek, viszont rövid kutakodás után jó eséllyel arra jutna bárki, hogy a nemes elv a sharing economy mögött az, hogy
meglévő, fölös kapacitásokat tud velük eme kapacitások birtokosa rugalmasan és egyszerűen olyanok rendelkezésére bocsátani, akiknek ezekre szükségük van.
Mindegy, hogy esetleg konyhaszekrényt tudsz építeni, netán van egy autód vagy lakásod, illetve simán csak ráérsz és sorban állnál valaki helyett a boltban, vagy van egy nagyrészt felesleges fűnyíród, ne adj’ Isten a reggeli kétszemélyes kávéd fele is elég: a tudásod, időd, eszközeid (jellemzően pénzért) megoszthatod másokkal. Nagyjából ez a megosztásalapú gazdaság. És közben, az esetek jelentős részében egy cég, ha tényleg működik ez az üzleti modell, degeszre keresi magát.
Most pedig vegyük sorra a fájdalmas pontokat az egyszerűség kedvéért inkább csak a közismert példákon (leginkább az Ubert szokás ekézni), és közben próbáljuk megőrizni hidegvérünket.
Miért megosztás, ha valójában eladunk valamit?
Léteznek olyan sharing economy platformok, amelyek non-profit elven működnek, de alapvetően egyik esetben sem arról van szó, hogy megosztunk valakivel valamit, amiből nekünk sok van, hanem arról, hogy pénzért cserébe megengedjük, hogy használja azt, és velünk együtt a platformot működtető cég is anyagi előnyhöz jut. Nem úgy tűnik, hogy ebből a szempontból ez az egész több lenne, minthogy
mostantól nemcsak nekem, hanem mondjuk a lakásomnak és az autómnak is lehet másodállása.
Feltéve, hogy nem vagyok annyira csóró, hogy még lakásra és autóra sem futja, és annyira rossz helyzetben, hogy főállásban kelljen rugalmasan és igény szerint megosztanom az egyetlen erőforrásomat, a munkavégző-képességemet. Ez viszont nem úgy fest, mint amiben lenne bármi rugalmasság és igény szerintiség, de erről majd később.
Fenntartható és zöld?
Azzal már ne is nagyon fokozzuk a helyzetet, hogy a non-profit szereplők, meg az erőforrások hatékonynak tűnő kihasználása miatt sokan hajlamosak fenntarthatónak és környezettudatosnak beállítani a sharing economyt. Részben igazuk is van, állítólag az Uber kedvezően befolyásolja az személyszállítás károsanyag-kibocsátását, viszont az olcsóbb szállást jelentő Airbnb hatására megnövekedett az idegenforgalom, ami klasszikus növekedésalapú, és végül károsanyag-többlettel járó folyamat. Az itt-ott jelen levő non-profit jellegből pedig olyasmi konklúziók is születnek, hogy itt valamiféle vagyoni-jövedelmi kiegyenlítődés előszelét láthatjuk. Én azt mondom, hogy majd kiderül, de amíg az Ubert és társait óriáscégek és közismerten pénzéhes kockázati tőkések pénzelik, én nem merném letenni a garasomat a szebb jövő mellett.
A Szent Értékelés
A sharing economy kedvenc vesszőparipája az, hogy a high-tech, hiperszuper alkalmazások és online felületek révén a szolgáltatást nyújtó és igénybe vevő közösség tagjai értékelhetik a velük tranzakcióra lépő feleket, aminek hatására az egész rendszer a lehető legjobb minőség irányába mozdul el. Kész minőség-Kánaán, persze, feltéve, hogy az Uberek és Airbnb-k angyali földre szállásával egy csapásra az értékeléseket adó emberek objektív minőségellenőrökké válnak. Tegye fel a kezét, aki szerint ez ezerszázalék-tutibiztos! Nem látom a kezeket!? Ja, bocs, ez egy blog. Sebaj. A pontszámok, csillagok és egyéb mérőszámok mellett kemény szabályokkal is járnak ezek a platformok, és ezek a szabályok természetesen tökéletesek, hiszen rossz szabályokról még csak nem is hallott soha, senki. Egészen biztos, hogy, amikor egy rasszista taxisofőr provokálására elhagyja egy Uber-sofőr billentyűzetét pár keresetlen szó, a megoldás az egyébként főállású Uber-sofőr azonnali kirúgása, akarom mondani deaktiválása.
Bekapcs-kikapcs munka
A fentebb rögtönzött definíciótól néhány gondolatnyira megtaláljuk a szép új világ következő, nem is annyira új alapkövét. Rugalmasság és igény szerintiség. Ez a sharing economy cégek kommunikációs anyagaiban, és hívőik lelkében úgy él, hogy az addig kihasználatlan fölös bármidet most pénzzé teheted, amikor neked éppen nincs rá szükséged. Munka után bepattanhatsz az autódba és Uberezhetsz, ha nincs jobb dolgod, az időnként üresen álló lakásodat, vagy a mindig üres szobádat kiadhatod turistáknak az Airbnb-vel, így több pénzed lesz, és a világ is boldogabb a növekvő hatékonyság következtében.
Bekapcs-kikapcs probléma
A valóság ennél persze kevésbé reklámszövegebb. Ahogy a korábban említett taxisofőr esete is mutatja, van, aki – persze szigorúan tekintve teljesen önszántából – a megosztásalapú gazdaságban keresi meg mindennapi kenyerét annak ellenére, hogy eredetileg ez az egész nem erről szólt. A helyzet az, hogy, amennyiben az alacsony árak, netán a konkurens szolgáltatásokhoz képest jobb minőség miatt a fogyasztók az újfajta megoldást választják, akkor rövidesen az válik elvárássá. Ekkor viszont előbb-utóbb nem lesz kérdés az egyszeri taxisofőr számára, hogy vagy megvárja, amíg kirakják az üresen kongó taxijából, vagy bejelentkezik az Uber-appba. Akkor és azt dolgozol, amikor és amit tudsz – mondja a szent ige –, kár, hogy a valóságban ez inkább azt jelenti, hogy végre egy újabb módon is kihasználhatod mind a huszonnégy órádat, hogy éhen ne halj. Ha drámaian kívánunk fogalmazni: ami kényelmes többletbevételt szeretett volna jelenteni, elhozza a szabadúszók tömegének nyomorát.
Csináld magad
Az előnyök könnyen azt látják reggel a tükörbe nézve, hogy hátránnyá váltak. Nem lennék szívesen egy ilyen előny helyében! Hogy mégis mire gondolok ezzel?
Az értékelések a minőség zálogai helyett élet-halál harc tárgyává válnak. A rugalmasság azt jelenti innentől kezdve, hogy a cégnek csak a profitot kell bezsebelnie, nem kell foglalkoznia a kereslet ingadozásával. Ráadásul teljes munkaidőben foglalkoztathat embereket úgy, hogy azok a munka minden pénzügyi terhét maguk viselik. A munkaviszonynál sokkal kisebb biztonságot nyújtó jogviszonyban levő „partnereket” egy gombnyomásra el lehet távolítani, úgyis jön helyettük tíz másik. Ez az egész kicsit olyan érzetet kelt, mint az, amit már jóval a sharing economy előtt észrevehettünk a munkaerőpiacon, és ami még messze nem harapózott el annyira nálunk, mint mondjuk az USA-ban, de ez egy másik bejegyzés témája lehetne, és szintén nem vagyok szakértője. Ami ingadozást a körülményekben eddig a nagy munkaadók mozogtak ki, azt most minden egyes munkavállaló mozog ki helyettük egyenként, de ez a kimozgás nem mindenkit érint egy kicsit, hanem néhány embert nagyon. Ez lenne a fenntartható jövő?
A bétateszt-társadalom
Kikerülhetetlen tulajdonsága ezeknek a megosztásos izéknek az, hogy nagyon újak. Az új majd jó lesz, kijavítják, még nincs kész, a visszajelzéseinket figyelembe veszi, szinte a mi gyerekünk is (erről még szeretnék bővebben írni a jövőben). Röviden: könnyebben megbocsátjuk a hibáit. Egy ideig. Aztán kiderül, hogy egyes jellemzői nem is annyira átmenetiek. A másik oldala ennek az éremnek még érdekesebb: mi van akkor, ha az előnyök nem is annyira tartósak? Kiadnád a lakásod turistáknak, ha a szállodákra vonatkozó követelményeknek kell megfelelned és, hoppá, adót is kell fizetned, nem is keveset? Működik az Uber-hatás, ha holnaptól azt mondja az állam, hogy valójában egy taxiszolgáltatás? Ha azonos áron, azonos terhekkel jobb a minőség, akkor miért is ne, de egyelőre még nem erről van szó az esetek nagy részében. Az egész máris nem úgy néz ki, mint a régi, elavult intézmények alapjaiban való megújítása, hanem egyszerűen csak a szabályok egy újabb trükkös kikerülése.
Utópia?
És most, hogy már láttunk néhány apró-cseprő sötét felleget a megosztásalapú gazdaság felett, gyúrjuk egybe a gondolatokat, hogy elérkezzen a várva várt katarzis. Tehát a sötét fellegek nagyjából:
- a munkavállalásnál nagyobb kockázat
- élesebb verseny
- nagyobb felelősség
- nagyobb önállóság
- egyénileg viselt pénzbeli terhek.
Hiszen ez pont úgy néz ki, mint sok-sok kicsi kényszervállalkozócska világa! Alig várjuk, nemde?
A szöveg megírása során erősen támaszkodtam:
– Juliet Schor tanulmányára,
– az Aspen Institute itt fellelhető összefoglalójára
– a Journalist’s Resource áttekintő anyagára,
– a Vice, az International Business Times, a Washington Post és a Salon cikkeire,
hogy aztán elérjem egy megszűnt általános iskolai iskolaújság színvonalát. Talán lesz ez jobb is.
Az illusztrációnak nehezen nevezhető kép elkészítéséhez felhasznált ikonok forrása: Freepik from www.flaticon.com
A Chuck szerint a világ című véleménycikk-sorozat egyik darabját olvastad. Következetességet, színvonalat ne itt keress, de, ha tetszett az írás, nyomj egy rá egy csillagot, ha van róla véleményed, írj egy hozzászólást.