„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”
(Nagy Imre 1956. november 4-i rádióközleménye)
A magyar nép gyorsan felejt. A rostán, amely megszűri a múlt eseményeit, csak a nagy, durva rögök maradnak fenn. Ez persze törvényszerű. A történelmi levéltárak természetesen tartalmaznak szinte mindent, ami ahhoz szükséges, hogy tisztán lássunk, tudományos munkák is jelentek meg szép számmal, a legtöbbet jó, ha pár tucat ember olvassa. A durva rögökből szemezgető emberek viszont hajlamosak leegyszerűsítve szemlélni múltbéli eseményeket, könnyen törnek pálcát. Van azonban a dolognak egy másik dimenziója is: azoknak az embereknek a nézőpontja, akik ilyen vagy olyan okból, ott voltak a helyszíneken, testközelből követve a történéseket.
Édesapám egy Heves megyei községben nőtt fel, gyermekbénulás következtében, négy évesen, fél lábára lebénult.
Én egy somogyi községben nevelkedtem már, annak sulijába jártam, akkor lettem felsős, amikor már javában zajlott a peresztrojka, amelynek hatásai, enyhe mértékben ugyan, de a Magyar Népköztársaságban is érezhetőek voltak. Persze túlzás lenne azt állítani, hogy csak ez foglalkoztatott bennünket. Például kurva sokat verekedtünk. Én belekényszerültem ebbe, mert nagyobb voltam a többinél, és a frusztrált törpék folyton betaláltak. Cigány gyerekek, legfőképp. Volt köztük egy Bakonyi nevű, különösen pici srác, aki mindig felülkerekedett, és ezt nem értettem. Nagyon bosszantott. Hazamentem, és végső elkeseredésemben (a fiúk általában nem mondják el az apjuknak hogy vesztettek) elpanaszoltam a bánatomat apámnak, bősz cigányozások közepette. Bármelyik kurucinfós cigány-poszt elpirult volna szégyenében. Apám végighallgatott, csendben, és miután befejeztem, ő tovább hallgatott. Ez fokozta dühömet, és rárivalltam, hogy hallgatásával miért a köcsög cigányt támogatja, és miért nem engem istápol, bátorítólag? Apám hallgatott, de látszott rajta, hogy a düh gyorsan fokozódik benne, lassan rám nézett, és megszólalt.
Elmesélte, hogy általános iskolában, a parasztfiúcskák, akikkel egy osztályba járt, nagyon furcsán kezelték a fogyatékosságát: agressziót váltott ki belőlük. Kigúnyolták, és volt olyan is, amikor a szünetben, az iskolaudvaron közrefogták, és lökdösték, arra játszva, hogy ki lök rajta akkorát, hogy elvesztve egyensúlyát, elessen. Apám elbeszélése szerint, ilyenkor mindig a cigány gyerekek siettek a segítségére. Talán kapiskáltak valamit a kiszolgáltatottságából. Ezt a történetet apám nem indulatmentesen mesélte el, és akkor még finoman fogalmaztam: elsírta magát a végén. Rettenetesen zavarba hozott, emiatt sokáig haragudtam rá.
1956-ban, apám ipari tanuló volt Budapesten. Egy olyan ipari iskolába vették fel, ahova elsősorban fogyatékos fiatalok jártak. Bőrdíszművesnek tanult, nem ment neki rosszul, később a mestervizsgát is megcsinálta, és csak hajszál (valamint egy nem várt családi konfliktus) választotta el attól, hogy a hetvenes évek elején kiváltsa az ipart. Tehát olyan intézményben tanulhatott, ahova hasonszőrű fiúk és lányok jártak szép számmal (a gyermekbénulás sajnos gyakori megbetegedés volt).
Így, pesti kollégistaként érte utol apámat a forradalom.
Talán az elején még lelkes is volt, nehezen tudom elképzelni, hogy kamaszként nem hatott rá az a világmegváltó hangulat, ami az archív filmfelvételeken és fotókon, azokról az arcokról leolvasható.
Iskolánkban már 89-ben óriási pálfordulás vette kezdetét. A katonás úttörőparancsnok – aki engem pofozott meg azért, mert az avatásomon a hülye avatóm 2 centisre hagyta a kendőm lelógó részét, míg a kendő többi része egy öklömnyi csomóban összpontosult az éppen növekedésnek indult ádámcsutkám alatt -, megkönnyezte a pillanatot, amikor Szűrös Mátyás kikiáltotta a Magyar Köztársaságot.
Nem tudtuk kivonni magunkat az eufória alól. 56-ról tanulva, a fél fejezetet áthúzatta velünk tanárunk, és gyakorlatilag minden fontosabb részt, a lényegi pontokon átfogalmazva, újra diktált. 13 évesen SZDSZ-es lettem, ezzel idegesítettem a Fidesz-szimpatizáns napközis nénit. Pattanásos arcú antikommunistaként otthon is megnőtt az arcom, szabályosan kiprovokáltam a vitákat, az úttörőparancsnokhoz képest is elképesztően balos apámat idegesítve ezzel leginkább. Megleltem kamaszkori lázadásom fő csapásirányát!
Apám talán sodródott a tömeggel, talán ment magától, de valószínűleg hasonló eufóriát érezhetett mint én, egészen addig, míg valaki a tömegből el nem kiáltotta magát: Emberek, az ott egy ávós, az ott egy ávós….!!!!!
Ő pedig akaratlanul szemtanúja lett egy huszonéves fiatalember meglincselésének, néhány méterről szemlélve a gyalázatot.
Kapiskált valamit a kiszolgáltatottságból.
Apám megvolt róla győződve hogy az 1956 november 4.-én megindított invázió szükségszerű volt. Haláláig így gondolta. Rossz helyen volt, rossz időben, ezért nem lett, nem lehetett antikommunista. Tudta persze, hogy az ávósok hitvány dolgokat vittek véghez, de minden hasonló érvet elnyomott annak az ávósnak (?) a kétségbeesett tekintette, könyörgése.
Ez természetesen nem ítélet 56’ felett. A kommunisták voltak a hunyók, erről kár vitát nyitni. Minden felfűzhető egy ok-okozati láncra, minden kommunista, sztálinista gaztett, aminek a végén ott van a lámpavason lógó ávós, és a megszeppent hevesi parasztgyerek.
Trianon kitart. A Trianon-trauma sokkal elevenebb seb a magyar nép lelkében, mint 1956 leverésének gyalázata. 56’ felezési ideje sokkal rövidebb. Ennek lehet oka, a politikai oldalak eltérő történelemszemlélete, és történelemmagyarázata, de lehet oka a személyes történetek közt húzódó nagyon erős kontraszt is. Bátrabban nyúlnak hozzá az Orbánok, Vonák és Gyurcsányok 56-hoz, bátrabban tekergetnek ilyen-olyan színű lufikutyákat, mint a többi, nagy nemzeti traumára akasztható, aktuálpolitikai jelszavakból.
Itt nincs ötvenhat, itt ötvenhatok vannak!
Apám vagy három hétig nem tudott hazamenni a fővárosból. Amikor aztán végre belökhette a kisajtót (az is egy rizikós út volt), nagyapám – meglátva őt -, elé sietett, lendületből pofon vágta, majd rögtön ezt követően zokogva megölelte. Ezt is biztos forrásból tudom: anyám mesélte egyszer.