Öncélú nosztalgiázás
Elég későn kezdtem el űzni a téli sportokat. Ez leginkább édesanyámnak köszönhető, aki 10 éves korom körül belepréselt egy rettenetesen szűk és borzalmasan kényelmetlen síruhába, felerőltette a lábamnál jópár számmal kisebb, női síbakancsot (a korcsolyám is női volt, hófehér műkorcsolya, sosem tanultam meg korizni), és Visegrádon, valami kis halomról egyszerűen letaszított a parkoló autók irányába, mindenféle előzetes tájékoztatás nélkül. Nem nagyon pazarolta az időt arra, hogy elmagyarázza, hogy mi az a hóeke vagy bármi más, mohón szerette volna azonnal megosztani velem a siklás élményét, amit maga sem ismert igazán.
Nem voltam mindig ilyen inas gyerek, kövér kisfiúnak számítottam, bár cuki és tejfölszőke, de a leukoplasttal félig leragasztott, kunkori rugós szárú, sztk-keretes gyerekszemüvegem nem segített sokat ennek felismerésében. (igaz, megérte az a pár év, máig nem vagyok szemüveges) Szóval átmentem pár lábon azalatt a 10 méter alatt, amíg lassítás nélkül bele nem csapódtam a közelben parkoló, halványzöld ezerötös kockaladába, barna műbőr ülésekkel, fa sebváltógombbal, krómozott dísztárcsával, fautánzatú matricával a műszerfalon, ami 180-ig (!!!!) volt órázva. A KGST álom. A csoda. Akkor sem éreztem volna nagyobb bűntudatot, ha egy Lamborghini Miura motorháztetejét karcolom össze a magasságomhoz túl kicsi és tudásomhoz amúgy is teljesen felesleges síbotokkal a kezemben. Borzasztóan elszégyelltem magam. A közelben álló, éppen lányokat fűző fiatal tulajdonos, anyámra pillantva lenyelte az elmész te a picsába, béna, szemüveges, dagadt kisköcsögöt, majd felismerve, hogy a sors tulajdonképpen becsajozási jollyjokert kínált fel neki, nehezen hihető lazasággal ne is törődj vele főnököt vetett oda helyette.
Én ennek hatására hirtelen olthatatlan vágyat éreztem a kiránduláshoz. A szüleim csúszkáltak, én pedig a nap hátralevő részét mászkálással töltöttem. Az erdei ösvényen baktattam épp lefelé, amikor hangos huhogások közepette elhúzott mellettem két “nagyfiú”, levágva a kanyart a fák között és akkor azt gondoltam, hogy ez talán mégis nagyszerű dolog lehet, de túl friss volt még a kudarcélmény ahhoz, hogy újra próbálkozzam. Úgy 20 évig az is maradt.
A következő nyáron vette meg nevelőapám az első windszörfjét, mai szemmel nézve egy irgalmatlan batár volt, de számomra akkor ez volt a legcsodálatosabb tárgy a világon. Elkaptam valaki elejtett megjegyzését a földvári kikötőben, hogy neki “szúnyogok” nem kellenek a sztárra, nyilvánvalóvá vált hát számomra, hogy engem az Isten is erős szélre teremtett. Évekkel később persze, mikor mancsaftként századszorra vágtam térde magam ebben a hajóosztályban próbálkozva, egészen más volt a véleményem, de ez egy másik történet. A gimnázium végéig tökéletesen kielégített az egyre csökkenő méretű szörfdeszkákon száguldozás, bár neoprén ruhában látva még mindig fókának szólítottak a haverok, de otthon éreztem magam. Gimi után valahogy elfelejtettem ezt a világot, sokat utaztam abban a hitben, hogy esetleg lehet is belőlem valaki.
Huszas éveim végén kezdtem bele a nagyhajózásba, miután láttam egy később barátommá lett, szintén szörfös srácot olyan lelki nyugalommal hugyozni a Balatonba, miközben viharban feküdt a hajó és mi, halandó emberek, épp összeszartuk magunkat a félelemtől, hogy azonnal tudni akartam azt, amit ő. Neki köszönhettem később azt is, hogy újra elkezdett sziszegni a lábam alatt a szörfedszka. Sokat tanultam tőle, jópár üveg bacardit fogyasztottunk el ketten, olyan körülmények között vitorlázva, amiben normális ember ki sem néz a vízre. Egyszer októberi tejködben indultunk el hirtelen elhatározással a tihanyi kocsmába, de olyan gyalázatosan berúgtunk a hajón, hogy négy óra vitorlázás után Tihany helyett újra Földvárra érkeztünk meg. Azt, hogy ez hogyan történhetett, a mai napig nem tudom rekonstruálni. Tőle lestem el, hogyan kell biztonsággal 6 tonnás szörnyekkel veretni egyedül nagy szélben, együtt mulattunk az órát rázogató, talpig méregdrága vitorlásruhában parádézó arcokon, akik valójában sosem hagyják el a büfé előtti műanyag székek biztonságát. Rájöttem, hogy minden napra jut kaland, ha az ember tudja mit csinál, és gyakran lebzsel a kikötő környékén. Az asszonyt is vitorlázás közben ismertem meg.
Az évek alatt összementek alattam a hajók, egyre inkább a sebesség kezdett érdekelni, kerestem valamit, magam sem tudtam, hogy mit. Megismerkedtem a katamaránokkal, amikbe természetesen fülig belezúgtam, a mai napig ez jelenti számora a legszórakoztatóbb módját a vizen közlekedésnek. Sok őrült arcot ismertem meg a szubkultúrából, egy nyelvet beszéltünk, egy dolgot hajtottunk, még vitorlás központot is csináltunk, de a hiányérzetem továbbra is megmaradt. Kicsit olyan volt, mint amikor keresed a slusszkulcsot és helyette megtalálod azt a bigyót, ami után két napig kutattál a lakásban előző héten.
Aztán valamelyik télen az említett barátom rámcsörgött, hogy ők bizony kiszaladnak a Normafára csúszkálni egyet, van-e kedvem csatlakozni. Este 10 óra volt. Nem volt kedvem természetesen, “erősen” élt még bennem a visegrádi emlék. Megnyugtatott, hogy nem kell semmi durvára számítani, csak az egyik közös ismerősünk downhill bringából átalakított síbicaját próbálnák ki igazából, csak gondolták, hogy akkor már kivisznek pár más hülyeséget is a síboltból, ahol épp dolgozott, diliznek egyet. Kíváncsi lettem a bringára, gondoltam kinézek, ha mást nem is, a bringát szívesen kipróbálnám, meg aztán túl messze sem laktam onnan akkoriban. Rövid NDK-s filmbetét után a pályán találtam magam, lábamon valami deszkával. Természetesen estem-keltem, de nem kezdett el hisztériázni bennem a kövér kisfiú, a bakancs is kényelmes volt, a társaság nagyszerű, igazából senki nem tudta, hogy mit csinál, jó kis este volt.
Az asszony imád síelni, kapott az alkalmon, hiszen korábban soha nem tudott erre a programra rábeszélni, kihasználta a pillanatnyi lelkesedésemet és kikábított, hogy menjünk ki egy rendes sípályára, próbáljam ki milyen. Belementem. Ezt az egyik legjobb barátomnak sem sikerült elérni addig, pedig szívta a vérem rendesen, mivel harmadik éve járt egyedül csúszni mindenfelé akkoriban. Hamar csatlakozott, leszerveződött az időpont. Napokig jártam ki éjszaka a kutyával a hidegkúti szánkódombra gyakorolni, hogy ne valljak majd szégyent, de persze szégyent vallottam. Szarrá törtem magam a stuhlecki sípályán, leszakadt a seggem, szó szerint. Fogalmam sincs, hogy miért folytattam a dolgot, talán mert tél volt, nekem meg nem volt jobb dolgom, nem tudom, de onnantól kezdve kijárogattam párszor. Bírtam a hely hangulatát, jó volt a kaja, kellemesen melegített a bátorságot adó vodka. Pár alkalom után meglettek az alapok, és a kövér kisfiú továbbra sem tiltakozott ez ellen.
Először a sebesség talált meg. Mint a legtöbb lelkes kezdő, én is a “pálya ördöge” lettem, csapattam, ahogy tudtam, persze nyavalyogtam, ha már buckásodott, dühöngtem, ha nem ment, mint egy igazi hülyegyerek. Sokszáz kilométer után kezdtem csak visszavenni az arcomból és kinevetni a hibáimat nem pedig bosszankodni azon, ami nem sikerül. Örültem, hogy találtam megint valamit, szerettem a hangot, ahogy a kantni karcolja a pályát, hogy gyorsabb, mint a szörf. Aztán elkezdtem kimerészkedni a pálya mellé, lassan barátaim lettek a buckák is, nem dühöngtem már igazából semmin, örültem a hegynek, a helynek, a szerencsének, hogy épp ott lehettem, ahol. Szépen lassan elnémult a deszka is, ahogy egyre mélyebb lett a hó, a pályától is messzebb kezdtem merészkedni.
Amikor először ráéreztem erre a “csendre”, ha csak másodpercekre sikerült is ez akkor, már tudtam, hogy megtaláltam azt a dolgot, amit egészen addig a pillanatig valójában kerestem. Amint újra sikerült megtalálnom, persze rendszeresen taknyoltam egy retteneteset és a következő, szégyenteljesen hosszú időt általában azzal töltöttem, hogy hangos fújtatások és nyögések közepette megpróbáljak felállni, fetrengve a derékig érő hóban, mint a büdösbogár. Évek mentek el, mire megfordult ez az arány. Ahogy nőttek a hegyek, úgy csökkent a derékbőségem, a küzdelemből lassan játék lett. A friss porhó 90%-a levegő, felhőkön lovagolni pedig a legnagyszerűbb dolog a világon.
Pár évvel később, épp fejtetőig felhővel borítva, hullafáradtan, remegő combokkal repesztettem ki nagy erőkkel a fák közül. Nagyon siettem, az asszony már régóta várt, ez volt a harmadik léccilécciléccicsakmégeztazegyet köröm, nem mertem tovább feszíteni a húrt. Már a felvonó alatt jártam, amikor megláttam a kövér kisfiút csalódottan baktatni az ösvényen . Egymásra néztünk. Rámosolyogtam és intettem. Ő értetlen arcot vágott, de azért visszaintett, aztán továbbsétált a parkoló felé…