Kedves végzős tanulók, tisztelt meghívottak, vendégeink!
A szalagavató beszéd elmondása olyan megtiszteltetés, amelynek elkerülése minden évben komoly logisztikai tervezést igényel valamennyi lehetséges érintettől. E gyávaság oka nem más, mint hogy a szalagavató beszéd megírása az egyik legnehezebb dolog a világon. Az a rendkívül ravasz elkerülési stratégiám, melynek alapja az önkéntes jelentkezés volt a feladatra, valahol láthatóan kisiklott, így – ennek mintegy következményeként – én állok itt most önök előtt. Az élet – ebből is jól látszik – bizony csupa kiszámíthatatlan csavar és izgalmas rejtély.
Szalagavatón beszédet mondani – mint említettem – rendkívüli nehézségű megtiszteltetés. Majdnem annyira nehéz, mint végzős diáknak lenni a szalagavató évében, és csak kicsit könnyebb, mint féllábú törpehörcsögöket szobatisztaságra nevelni. Többen is azt tanácsolták, hogy ne a búcsúzásról beszéljek. Ez hasznos tanács, több szempontból is. A szalagavató nem a búcsú ideje, nem lehet az. A búcsú talán majd a ballagáskor válik időszerűvé, habár annak a búcsúnak a másnapján is mindnyájan újra ott lesznek a műhelyekben és a tantermekben: reszelik a vasat, gyalulják a fát, és dolgozzák ki a történelem tételeket. A szalagavató tehát nem a búcsú ideje. De akkor vajon minek az ideje ez?
Ha önökre nézek, hogy ötleteket merítsek az elmondani vágyott szavakhoz, buta kis semmiségek jutnak eszembe. Azt gondolom, például, hogy sokak számára ez lesz a rettegett, soha többé ki nem bomló nyakkendőcsomók ideje. Most még talán nem tudják, de többüknek az édesapja vagy a tanára által most, hevenyészve vagy gondosan megkötött nyakkendő éveket fog kiszolgálni: félve, rettegve, vigyázva őrzik majd, hogy ki ne bomoljon. Így, megkötve fog lógni sokuk szekrényében, várva az időt, amikor újra szükség lesz rá. És sokuknak ez életük első, néhányuknak az egyetlen öltönye. A hozzá színben illő sportcipővel ez is éveket szolgálhat még, s erősebb kapocs lesz majd a múlthoz, ehhez a mostani pillanathoz, mint bármi, amit a múltat őrizni szándékosan terveztek.
Higgyék el, hogy rendkívüli fontosságú, jelentős apróságok ezek.
Mondták többen azt is, hogy merítsek ötletet a saját szalagavatós emlékeimből. A történetnek ezen a pontján, ha nem tartanám az őszinteséget az egyik legfontosabb erénynek, bizonyára megható és könnyfakasztó emlékeket tudnék feltálalni most önöknek. Az igazság azonban az, hogy én például nem mentem el a saját szalagavatómra. Most többen úgy vélik, különösen az önök szülei, tanárai, hogy illetlen dolog erről éppen a szalagavatón beszélni: mintha az ember bekerülne egy borfesztivál zsűrijébe, ahol közölné, hogy szőlőallergiás. Én mégis elmesélem, mert hiszem, hogy a dolognak fontos tanulságai vannak, amelyek közelebb visznek a mai nap jelentőségének megértéséhez. Tehát nem mentem el a saját szalagavatómra, mindenféle, akkor fontosnak és igaznak vélt okból. Ez egy darab döntés volt a részemről. És azt hiszem, ez a legfontosabb dolog, amit meg kell érteniük: a döntés. Valahol ez a nap az a küszöb, amikortól minden egyes meghozott döntés, akár egy jól kiegyensúlyozott, 4 kilós bumeráng, teljes súlyával fog visszahatni az életükre. Bármennyire is nem hiszik vagy érzik, de az iskola és a szülői ház: védelem. Néhányan talán emlékeznek rá, ahogy személyes hangú, igazgatóhelyettesi elbeszélgetéseken ülve az irodámban, részletes útmutatást kaptak arról, melyik vonattal, majd melyik metróval juthatnak el a Fővárosi Nagycirkuszba, ahol egy 57-es cipő és egy piros orr vételezése után beállhatnak bohócnak. Többek személyes élménye az itt jelen lévők közül a lépcsőn tehénkedve fekvés iskolai lehetőségeinek egyeztetése, vagy a tisztán elvi vita, hogy a szomszéd füzetéből kitépett, kicsit megrágott lap és a tőlem kölcsönkért toll felszerelésnek számít-e. Ezek nélkül az élet persze látszólag könnyebb, de mint talán már önök is sejtik, a látszat olykor bizony csal.
Önök immáron, s egyre inkább: felnőtt emberek. Döntéseket fognak hozni, amelyeknek kikerülhetetlenül következményei lesznek. Minden nap és minden percben dönteniük kell, s majd észreveszik, hogy olykor csak rosszul lehet dönteni. Az életük mostantól, s mint mondtam, egyre inkább, csupa-csupa nehéz vagy könnyű választás. Választás önbecsülés és éhség, tanulás és bulizás, pillanatnyi érzelmek és hosszú távú érdekek között. Dönthetnek úgy, hogy kihagyják a fogmosást, de az önök foga bánja. Választhatják a saláta helyett a sült krumplit majonézzel, de az önök koleszterinjéről van szó. Lehetnek becsületesek és talán szegények maradnak, de lehetnek ügyeskedők is, és talán börtönben végzik. Az elmulasztott tüdőszűréstől a be nem fizetett vízszámláig valamennyi kicsi és nagy döntésüknek a következményét önök viselik.
Ez most kissé talán ijesztő, ha jól értelmezem ott, a hetedik sorban csendben zokogók arckifejezését. De mondom a jó hírt: ez az érzés elképesztően felemelő. Ahogy gyereknek lenni boldogság, más okból, de felnőttnek lenni is az. Talán még nem is tudják, mennyire nagyszerű dolog magunk irányítani az életünket, megszabni a lehetőségekhez képest annak folyását, dönteni és a döntés következményeit viselve állni és kiállni: tiltakozni vagy elbújni, egyetérteni vagy ellenkezni, felemelni a szavunk vagy megbújni, mert a gyereknek viszont ennie kell: ezek iszonyatosan nehéz feladatok, és a nehézségükben rejlően szépek, nemesek és emberiek.
Ha mi, szülők és tanárok, akik eddig önök helyett többnyire döntéseket hoztunk, jól tettük a dolgunkat, ha jó példát mutattunk, akkor önök felkészültek a feladataikra. Én remélem, hogy többségében ez a helyzet. Mi köszönjük, hogy tanítva tanulhattunk, hogy önök által nemesedhettünk, s önök – ha úgy érzik, egy-egy példa köszönetre méltó volt – az életükkel, a tetteikkel ezt akár meg is köszönhetik: ma, holnap, minden további napon. Hogy kinek, mikor, milyen formában, nos, ez is egy döntés.
Végül, búcsúzóul – hiszen ilyenkor szokás valamilyen bölcsességet kínálni útravalóul – azokkal a szavakkal zárnám beszédemet, amely szavakkal kedvenc filmes hősöm, Chewbacca búcsúztatta barátját, Han Solot (igyekszem pontosan idézni): “Höööerggrhggehhehehhwijjúú”.
Köszönöm.