Élménybeszámoló(k)
Évekig olvastam Seprődi-Kiss Árpád blogját, az Anyahajót. Már arra sem emlékszem, hogy miért keveredtem oda, hiszen a titkosszolgálatok, a haditechnika és a lőfegyverek világa meglehetősen távol állt tőlem, katona sem voltam, de a szórakoztató stílus, érdekes sztorik, állat fegyverek, Árpi írásaiból áradó kikezdhetetlen szakismeret és hitelesség viszonylag gyorsan magával ragadott. Egy idő után azon kaptam magam, hogy epedve várom, hogy mikor jön a következő poszt, szívesen lapozgatok bele fegyvermagazinokba a benzinkúton és valami megmagyarázhatatlan okból tudom, hogy mi a különbség az AK-47-es és az AK-100-as között, bár az adatokkal és úgy általában a tényekkel továbbra is hadilábon állok.
Legörbült a szám, mikor bejelentette, hogy ritkulni fognak a posztok, mivel munkát kapott a Budakeszi lőtéren, mint lövészvezető. Hirtelen felindulásból eldöntöttem, hogy én bizony meglátogatom, de aztán elkezdtük a koncot, sok volt a meló, meg aztán néha hó is esik, szóval húzodott a találkozó, de a kíváncsiságom megmaradt. Én soha életemben nem fogtam még valódi fegyvert a kezemben, nemhogy lőttem volna, de úgy voltam vele, hogy ha mégis tennék ilyet, csakis Árpi legyen a mesterem. Mondanom sem kell, hogy kitűnő döntésnek bizonyult. Persze nem vittem diktafont meg jegyzetfüzetet (hiba volt), szóval ha adatőrült vagy, akkor csalódást kell okoznom, az átadott, feldolgozhatatlan mennyiségű információnak töredékét fogom tudni csak visszaadni valamilyen formában, de nem is ez a szándékom, teljesen szubjektív, gigantikus lövészeti élménybeszámoló következik. A fényképek minősége miatt előre elnézést kérek, az én telefonom nem egy Leica optikás kameracsoda.
A rossz végén..
Az, hogy a fegyverek világa távol állt tőlem, némileg enyhe megfogalmazás, a valóság tudniillik az, hogy rettegtem a fegyverektől, mert két alkalommal is lőttek rám életemben. 97'-ben Egyiptomban és 98'-ban Argentínában. Az utóbbit mesélném csak el, hogy ne untassak senkit, bár biztosíthatlak róla, hogy ha lőnek rád, az minden, csak nem unalmas dolog.
Córdobától úgy 100 kilométernyire a nedves pampa végtelen síkságából mindenféle átmenet nélkül tör az ég felé a gyönyörű és vadregényes Los Gigantes sziklacsoport, ami a tartomány sziklamászó paradicsoma. Én akkoriban még nem lecsúsztam a hegyekről, hanem felmásztam rájuk, szóval örömteli vigyorral az arcomon vacogtam 16 társammal a két és félmillió éves, bordó Mercedes buszra várva a város szélén hajnalban, hogy aztán megtámadjuk a 2185 méter magas, meseszép nevű Cerro de La Cruz szürreális gránittornyát. Már az odafelé vezető út sem volt eseménytelen, karamboloztunk egy taxival, a pampán…egy földúton… Bár a busznak nem lett komolyabb baja, sőt talán még javított is a külsején a leszakadt lökhárító, a taxist igencsak megviselte a dolog, emiatt eléggé későn vágtunk neki a csúcsnak. Viszonylag hamar felértünk, köszönhetően a túravezető hölgy könyörtelen tempójának, de páran a siklóernyőt találták a lejutás legelegánsabb módjának és csúnyán elrepkedték az időt. Ránk sötétedett, mire elindultunk a város felé.
Pár részeg Gaucho ezalatt úgy döntött, hogy jó móka lesz kirabolni és megölni minket (nem feltétlenül ebben a sorrendben), ezért kövekből az út kétharmadának szélességében (hál’istennek nem sikerült teljesen befejezniük) egy barikádot húztak fel, majd várakoztak a közelében egy, még a mi buszunknál is szakadtabb pickupszerűségben, csőre töltött sörétes puskákkal. Csupán a buszsofőr Los Gigantesnél is hatalmasabb tökeinek köszönhetjük, hogy nem akadtunk el benne, azonnal felismerte a helyzetet, félrerántotta a kormányt, teligázzal nekiment a barikád szélének és áttört az akadályon.
Hamar üldözőbe vettek minket a vendégmarasztaló helyiek, 12 találat érte a buszunkat, mire lerohadt a kocsijuk, vagy nekimentek egy kőnek, nem tudom, bevallom, hogy leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy takarjam az akkori csajomat és az ülések között tartsam 10 éves öccsét, Alvarot, aki mindenáron látni akarta, hogy mi történik. Biztos voltam benne, hogy mind meghalunk. Megállt az idő. Mivel az ablaknál ültem és kilógott a derekam a pulóver alól ahogy áthajoltam a túloldalra, abban is biztos voltam, hogy ott fog eltalálni a golyó (persze azóta tudom már, hogy sörét volt, Árpitól pedig azt is, hogy egészen pontosan buckshot, vagy slug) az a hideg, rettenetes érzés deréktájon a mai napig élesen él az emlékezetemben. Csodával határos módon senkit sem találtak el, egyetlen embert kellett kórházba vinni, őt is csak azért, mert a belőtt oldalszélvédő egyik szilánkja elvágta az arcát. Még aznap meglettek azok a barmok, köszönhetően a nagy erőkkel kiérkező rendőrség unortodox állványos géppuska használatának. Egyszerűen beleeresztettek egy tárat a sötét éjszakába, majd megafonon felszólították a tényleg hullarészeg társaságot, hogy adják meg magukat még a helikopter kiérkezése előtt. Bejött. Némi papírmunka után hazaindultunk, az utolsó kilométereken minden emelkedőn tolnunk kellett a szitává lőtt buszt, de hazavitt minket, el is tettem belőle egy darabot emlékül. Azóta sajátosan viszonyulok a fegyverekhez és a Mercedesekhez is egyaránt.
A jó végén..
Második nekifutásra sikerült csak érdemben meglátogatnom a lőteret, mivel hétfőn is kedden is zárva van és én figyelmen kívül hagytam azt a tényt, hogy létezik már egy könnyen elérhető, információs világháló, amin meg lehet nézni dolgok nyitva tartását.
Zárás előtt másfél órával érkeztem meg, az erdővel körülvett, ápolt kerttel rendelkező, rendben tartott faépületekhez. Már a főútról is tisztán hallottam a lövéseket, de amikor kiszálltam a kocsiból a parkolóban, gyakorlatilag fülsüketítő volt a durrogás. A főépülettel szemben agyaggalambot lőtt épp valaki, én jó szokásomhoz híven minden lövésnél összerezzentem, amíg eljutottam a főbejáratig. Már a kocsiból megismertem Árpit, ahogy elmélyült arccal füvet nyírt (pisztollyal az oldalán), de gondoltam előbb felmérem a terepet. Némi nézelődés és fotózgatás után egy kedves lány megerősített abban, hogy valóban Árpi nyomul a minitraktorral, úgyhogy össze-összerezzenve a lövésektől, telefonnal a kezemben fotózva megindultam felé.
Az odaveztő úton többször megfordult a fejemben, hogy nem árulom majd el azonnal, hogy ki is vagyok, hanem rángatózó arccal hadarok neki valamit arról, hogy elegem van a szomszédomból és nagyon elszaporodtak a kóbor kutyák a környéken, vagy valami olyasmit, hogy rettegek a zombiktól és azonnali segítség kéne, esetleg kacsintgatva kérdezgetem, hogy van-e valami pult alól, de aztán valahogy mégsem tűnt ez olyan viccesnek mikor odaértem, ezért inkább bemutatkoztam normálisan. Árpi emlékezett rá, mikor kommentben jeleztem neki, hogy érkezem pénteken és az sem zavarta különösebben, hogy azóta eltelt fél év. Dumáltunk egy kicsit a Cinkről, az Anyahajóról, sztorizgattunk. Igazából elsősorban találkozni szerettem volna vele, esetleg kérni egy időpontot, megtudni, hogy mik a feltételei egy lövészetnek, aztán majd visszatérni egy alkalmas időpontban, de amikor csibészes mosollyal rákérdezett, hogy nem akarok-e lőni egyet most rögtön, azonnal igent mondtam. Végül nem egy lett, hanem nyolcvan.
Visszamentünk a főépületbe néhány fegyverért. Én persze azt gondoltam, hogy előkerül valami pisztolyszerűség, amivel egyet-kettőt durranthatok, egy kicsit sem voltam felkészülve arra, ami következett. Amíg Árpi összepakolt, előkerült Verner, egy hétköznapi srác, star wars-os(!) polóban, szintén instruktor. Nem nagydarab, sosem gondolná róla a nem szakavatott szem, hogy fél életét személyvédelemmel töltötte, és nem nagyon van szüksége lőfegyverre ahhoz, hogy engem ártalmatlanítson, egy kávéskanál is több, mint elegendő. Egy darabig rosszalló tekintettel figyelte Árpit, ahogy pakolja a fotelbe az irgalmatlan szörnyeket, majd fejcsóválva szóvá tette, hogy micsoda dolog az, hogy eljön egy haver és még csak egy Sig Sauer M400-as taktikai gépkarabélyt sem képes kihozni neki.. Én ezalatt folymatosan próbáltam csukva tartani a számat.
Nálam nagyobb civil nincs. Igazi, filmeken fegyverszocializált amatőrként, mikor megláttam a mindenki által könnyen felismerhető M16-ost, egy kicsit remegni kezdett a kezem és éreztem, ahogy gyöngyözni kezd a homlokom. Ez kurvára nem durrogtatás lesz. Ez valami teljesen más. Örvösgalambot tűzbe rogyasztó Semjén Zsolt sem lehetett nálam izgatottabb. Gyorsan megkértem Árpit, hogy “lőjön rólam egyet” (nem, egyáltalán nem vicces ilyenkor röhögve a pisztolytáskához kapni) a Benelli vadászpuskával, meg egy pisztollyal “gengszterbe”, ami azért volt elég borult, mert kapásból fejbelőttem volna magam a nagy pózolásban, ha bármelyik meg lett volna töltve. Miután tényleg nagyon kedvesen megint kiröhögtek, kimentünk a padokhoz, hogy kapjak egy kis eligazítást. Minden lépéssel egyre kisebb lett a kabátom, pedig akkor még csak pólóban voltam.
Elmélettel kezdtünk, próbáltam minden szót megjegyezni, miközben erősen koncentráltam arra, hogy ne bámuljam tátott szájjal a padra kipakolt fegyverarzenált. Abból még sosem volt gond, ha valaki túl komolyan vette a biztonsági szabályokat, ellentétben azzal, aki nem. Megtanultam, hogy csak töltött fegyver létezik, hogy nem tartjuk a ravaszon (tudom, hogy az a róka, és külön örültem neki, hogy nem hangzott el ez a szakipoén) az ujjunkat, csak közvetlenül az előtt, hogy lőnénk, hogy lőállásban nem térünk el 45 foknál jobban a céltól, nem hadonászunk össze-vissza, lefelé tartjuk a fegyvert és nem fölfelé és figyelembe vesszük mindig azt is, hogy mi van a cél mögött. Nem lőjük ki a tárat a delikvensre, ha mondjuk egy óvoda előtt áll. Ez a veszély egyáltalán nem fenyeget természetesen, de mivel vadászterület öleli körül a lőteret, igen változatos vadállománnyal, simán eltalálhatsz egy véletlenül arra kószáló állatot, ha figyelmetlen vagy.
Árpi mesélni kezdett bevállalós fácánokról, akik golyózáporban is a legnagyobb lelki nyugalommal csipegetnek, kíváncsi őzgidákról, akik be-benéznek, hogy mi ez a nagy durrogás, borzokról, rókákról, akik szintén rendszeres vendégek a környéken. Mivel soha senki nem lőtt még a környék állataira a klubból, ezért az évek alatt megszokták a durrogást és egyáltalán nem félnek. Amikor Árpi igen komoly arccal közölte, hogy szeretné, ha ez így is maradna, majdnem megöleltem. Esőre állt, bepakoltuk a fegyvereket a fedett lőállás alá. Toporogtam az izgatottságtól.
Fegyverismertetés következett, Verner is odajött, olyan szóbeli fegyverpornó-maratont kaptam, hogy csak na, elkerekedett szemmel hallgattam azt az elképesztő tudást, amit csak évek, évtizedek alatt lehet elsajátítani. Nem, ez nagyon nem az a kategória amire számítottam, és biztosíthatlak róla, hogy nem tettem alacsonyra a mércét, Anyahajó törzsolvasóként, nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok, de ez mégis váratlanul ért. Elkezdtünk beszélgetni a fegyvertartás amerikai vonatkozásáról, mire Verner megkérdezte, hogy mennyire vágom az amerikai kultúrát, meg úgy általában az ezzel kapcsolatos dolgokat. Én kapásból magabiztosan rávágtam, hogy eléggé, évek óta hallgatom Bill Burr hétfői podcastját, Louis CK személyes hősöm, nézem a Roadkillt, számtalan Sam Harris vitát követtem figyelemmel, szakértő vagyok. Mikor Verner kifogástalan angolsággal, fejből mondta fel az amerikai alkotmány második kiegészítését, majd Árpival ketten gyorsan tartottak egy rövid értelmezési kurzust ezzel kapcsolatban, vissza akartam szaladni megszégyenülésemben a kandalló mellé, hogy sírva ölelgessem az ottfelejtett államat.
Ezek a srácok nem hobbisták. Ezek a srácok hideg profik. Hamar tudatosult bennem, hogy ez egy hivatás, nem egy szakma és én itt még annál is nagyobb csicska vagyok, mint elsőre gondoltam, pedig egyáltalán nem éreztették ezt velem, sőt! Akkor éreztem utoljára ilyen csodálatot, mikor először láttam a Szakipetit viharban vitorlásról a Balatonba hugyozni. De ez itt más. Itt esélyem sincs arra, hogy akár a töredékét is megtanuljam annak, amit ők tudnak, ehhez kevés az érdeklődés, ide igen komoly elhivatottság szükséges. Ez egy gondolkodásmód, egy életforma. Itt mindenki viccel, de senki sem tréfál.
A Makarovval kezdem. Orosz kézifegyver. Nem egy nagyméretű pisztoly, elég nehéz, hideg fém. Boris the Bulletdodger jutott eszembe a Blöffből. “A nehéz jó. A nehéz megbízható…” Füles fel, szemüveg fel, célra tart, koncentrál. A szívem a fülemben dobogott, rakoncátlan izzadságcseppek gurultak le komótosan a halántékomon, képtelen voltam egyenesen tartani a fegyvert, annyira remegett a kezem. A ravasz nagyon kemény, nehezen mozdul… TSABÁÁM! Aztabüdöskurva! Az első és legfurcsább dolog, amire nem számítasz, ha először lősz fegyverrel, hogy a becsapódást nem a lőlapon látod, hanem jóval mögötte, a földfalban csap fel a porfelhő. Bent vagyok a “körtében”, nem rossz, nem rossz így elsőre, de rángatom. Persze, hogy rángatom. Húzni kéne, szépen, ujjbeggyel. A visszarúgás sem olyan durva, de azért fogni kell. Úgy koncentrálok, mintha nagyon veszélyes helyen bordoznék. Második lövés, valamivel jobb, próbálok uralkodni az érzelmeimen, lassan kezd bepárásodni a szemüvegem, a cél homályos folt, soha nem áll egyenesen a cső, teljesen esetlegesnek érezem, amit csinálok, de egy sem megy mellé meglepő módon, bár az 5-ös körbe, ami a szív helyén van, csak kettő megy a 7-ből. Árpi szpottol, fogalmam sincs, melyik golyó hová megy, de a két hangos “Szép” jelentette gondolom az 5-ös találatot. Tudtam, hogy nagyon nehéz pisztollyal pontosan lőni, a Makarov ráadásul nem egy könnyen használható darab, de igazából elégedett voltam magammal, azt hittem, hogy a táblát sem találom majd el elsőre.
Miután kiürítettem a tárat, tétova szűzlány mozdulattal adom vissza Árpinak az üres fegyvert. Jön a Glock. Árpi kiveszi a tárat, szétszedi, és úgy adja a kezembe, hogy hasonlítsam össze a súlyukat (most a techikai dolgokba nem mennék bele, de minden fegyver, amit kipróbáltam más elven működött, ez külön posztot ér, de hogy nem én fogom megírni, az tuti). Nevetségesen könnyű, a nagyszilárdságú polimer markolatnak köszönhetően játékpisztolynak tűnik. Egész más, mint az előző darab, könnyen kezelhető, nem rúg nagyot, az elsütőbillentyű (igen, az a ravasz) úgy jár, mint kés a vajban, pontosan érezni, hogy mikor fog elsülni, egyik lövés sem ér váratlanul, bár a kezem még mindig remeg, izzadságban fürdök és a szemüveget is ki kell cserélnem a sajátomra, annyira párás már. Egy sem megy mellé, a szórás is szebb, a tárat is hamarabb ürítem, jön a Heckler & Koch USP, szintén 9mm-es, az amerikai kommandósok kézifegyvere (asszem). Egyértelműen ez lett a kedvencem, bár a lövéseimen ez nem különösebben látszik, de azért beakad pár 5-ös itt is. Összesen 45-öt lőttem mellre célozva a különféle pisztolyokkal, (10-et fejre próbáltam) abból összesen 9 talált a közepébe, legtöbbször a HK-val. Egészen kifinomult darabnak érződik. Ezt választanám.
A svájci Sig Sauer P226 a következő, kemény, viszonylag nagyot rúg, elég pontatlan vagyok vele. Az első lövésnél, bár célra tartottam épp, gyakorlatilag elsült a kezemben, annyira hirtelen a reakciója. Ezzel egy mellé is megy. Árpi egyre gyakrabban figyelmeztet, hogy ne tartsam a ravaszon az ujjam. Cicahát, kolbászkéz, vállszéles terpesz, előre dől! Szemüveg, füles! Egyre jobban fáradok. Ha azt gondolod, hogy ez egy lájtos rekreációs program, messzebb nem is járhatsz az igazságtól. Szakad rólam a víz, többször le kell eresztenem a kezem, a szemüvegek percenként cserélődnek a fejemen, lassan összefolyik minden a szemem előtt, két-három lövésenként sóhajtozás szünetet kell tartanom. Elég viccesen hangozhatott, mikor 5 lövés után megkérdeztem, hogy mennyi van még. Kőkemény dolog ez. Nagy szarban lennék zombitámadás esetén. Ha nem lett volna velem Árpi, nagyon nem éreztem volna biztonságban magam, pedig ekkora tűzerővel még soha életemben nem rendelkeztem.
Jön a Beretta 92 FS, aminek inox változatát Zámbó Jimmy tragikus balesete tette hírhedtté Magyarországon. Szólok Árpinak, hogy most fejre céloznék, ha lehet. Persze, hogy lehet. 10 lövést adok le (közben újabb szemüvegcsere és kézrázogatás), egy mellé megy, 4 szinte pontosan egymás után a bal szemébe, egy váll, egy könyök, egy fülcimpa. Pontos, szép fegyver, valahogy mégsem tetszik, nem tudom megmagyarázni, hogy miért.
Betolom a tárat a 45-ös Rugerbe, ami szinte teljesen azonos a legendás M1911A1-es Colttal, ami két világháborún keresztül szolgálta megbízhatóan az amerikai hadsereg katonáit. Borzalmasan erős fegyver. A 9mm-esekkel ellentétben ennek már igen komoly megállító ereje van, nem kell feltétlenül halálos lövés ahhoz, hogy a machetével feléd rohanó pszichopata meggondolja magát. Gyakorlatilag mindegy, hol találod el vele a támadót, olyan lesz a hatás, mintha csörlővel rántanák meg hátrafelé. Az első lövés után ismét aztabüdöskurvával nyugtáztam a lenyűgöző erőt. Gyomorba ürítettem a tárat, szép vonalat rajzolt az összeérő golyónyom láncolat, ahogy próbáltam korrigálni egy picit minden lövés után. Lihegek. Nem érezni rajta, hogy öregfiú, 1911-óta nem esett át különösebb ráncfelvarráson. Félve adtam vissza Árpinak. Verner közelít kezében a Benelli vadászpuskával, idecsalta a 45-ös hangja.
A horvát taktikai gépkarabély, a VHS a következő állomás. 750 lövést képes leadni percenként. Nagyon nagyot várok, ez mégiscsak egy gépkarabély, de semmi. Olyan szépen lő, hogy észre sem venni a visszarúgást, a Ruger után különösen nem. Pontos, mint az állat, kényelmes, barátságos, jó célozni vele, a szórásom is elég elfogadható, de a cél sokkal kisebb, és egyetlen golyó talál a 10 ből. Nem értem mi a baj, mindent próbáltam jól csinálni, tanácstalanul nézek a srácokra. Verner mosolyogva mutatja a célgömb és a cső közti majd’ 9cm-es távolságot, majd odasétál a lőlaphoz és megmutatja, hogy nagyjából annyival lőttem alá, mint amekkora ez a különbség. Basszameg. Ezt elfelejtettem belekalkulálni. No nem baj, majd az M16-osnál erre is figyelek.
Végre. M-16. Az AK mellett a világ legismertebb gépkarabélya. Megannyi háborús film után végre személyesen találkozhatunk. Hát szerbusz. Erősen a vállamhoz szorítom, Árpi megmutatja a háromféle módot, ahogy tarthatom, a konzervatív stílust választom, alulról támasztom meg a bal kezemmel. Meglepően nehéz fegyver. Sokáig célzok, majd az eddigiekhez képest viszonylag gyors egymásutánban adom le a 10 lövést, az első négy egy hangyányit lejjebb talál, mint kéne, de a célgömb fantasztikusan használható, simán korrigálok, először látom világosan, hogy melyik lövésem hol talál. A hetedik a kellős közepét találja el (azért tapsolni nem kell, 5 méterről beszélünk). Itt tartottam egy kis ujjongás szünetet, záporoztak az úbazdmegek, meg a láttátokeztek. Árpi nevet.
A Benelli M4 super 90-nel zárom a napot. Sörétes. Valami hasonlóval akartak kinyírni, bár egészen biztos vagyok benne, hogy nem voltak egy árkategóriában. Lecsapódó fémtáblákra lövök, mindegyik talál, a sörétessel elég nehéz nagyon mellélőni, tudniillik úgy háromtenyérnyi nyomot hagy 5 méterről. Nagyon bejön. Erős, érzem a vállam, de egész nap ellövöldöznék vele. Imhol van e:
Lövészet után Verner tartott egy rövid bemutatót, hogy azért ne szálljon el az agyam 80 lövés után. Ő elég szerény a maga hatvanezrével, és most csak a Glockot számoltam. Megtanultam, hogy mi az a taktikai tárcsere és miért van rá szükség, hogy miért harmadlagos fegyver a pisztoly egy mesterlövésznél, és azt is megmutatta, hogyan kell golyóstollal megölni valakit, Jason Bourne stílusban. Arról például fogalmam sem volt, hogy gyártanak golyóstollat külön erre a célra is, de bármilyen toll is megteszi, ha épp csak a Paxod van nálad. Zárás utánig beszélgettem Robival, az ügyvezető igazgatóval, mesélt a terveiről, régi bulikról, pinup girl szépségversenyről, tőle tudtam meg, hogy én bizony bárány vagyok, nem szurikáta, és bár látja rajtam a sportmúltat, nem ettől lesz farkas a farkas. Tőle tudtam meg, hogy mit jelent a taktikai tudatosság, hogy erre létezik egy színskála is és hogy nekem olyanom egyáltalán nincs.
Sorolhatnám a végtelenségig, mert az az igazság, hogy hallgatni a srácokat legalább akkora élmény volt, ha nem nagyobb, mint lőni a fegyvereikkel. 6-kor zár a hely, fél 9 után indultam haza. Ez azért elmond valamit. Biztos lehetsz benne, hogy visszamegyek, mert rájöttem, hogy mennyire fontos dolog nagyjából tisztában lenni azokkal a dolgokkal, amikről beszéltek, meg aztán instant fegyverbuzi is lettem. Nem a fegyverektől kell félni, mert “nem a fegyver öl, hanem a szándék.”