Te szoktál olvasni? Én nem. Vagyis igen. Vagy nem tudom. Mi van??
Kulturált emberek környezetében, amolyan punk lázadás gyanánt, szeretem hangoztatni, hogy márpedig én nem olvasok. Mert nincs rá időm, vagy inkább türelmem hozzá, na meg eléggé lassan is olvasok, és egy fél év alatt elnyammogott történetnek, amiről már a negyedénél sem tudom, hogy miről szólt a nyolcadánál, nem sok értelmét látom, alkalmatlan vagyok az olvasásra. És emiatt nyilván nem vagyok kultúrlény, bármilyen is legyen egy kultúrlény. Mondjuk szemüveges dinoszauruszként tök jól el lehet képzelni, hiszen lény is, és van szemüvege. Egyébként nekem is van, viszont dinoszaurusz nem vagyok, ellenben lény igen.
Amikor felmerül az olvasás kérdése, minimum novelláskötetre, de inkább valamilyen regényre gondolunk, nem? Dehogynem! Azonban én is olvasok, például újságcikkeket, mármint interneteseket, főleg a telefonomon, de az ugye nem olyan, nem könyv. Van, amelyik szórakoztat, van, amelyik informál, van jobban sikerült, van rosszabb, rövidebb, hosszabb. Legutóbb például az uberes gyilkosról olvastam egy tök jól megírtat (The Uber Killer: The Real Story of One Night of Terror, Chris Heath, GQ, 10446 szó, 41 perc – nekem több volt, több részletben, a metrón). Ha már felmerült a méret kérdése, ugye itt sem az a lényeg, viszont igencsak divatos lett. Weboldalak is gyűjtik a szó szerint hatalmas cikkeket. Menő lett hosszút írni és olvasni. Mert valamiről terjedelmesen írni-olvasni nyilván nagyon intellektuális dolog. Persze azért, mert egy írást listáz a Longreads vagy a Longform, még nem lesz jó, viszont ami cool, az király. Egyrészt fel kell vele vágni azok előtt, akik előtt fel akarunk vágni, ha ilyesmire van gusztusunk, másrészt meg ócsárolni kell, ha épp különösen igényesek vagyunk. Jelent is már meg több károgó esszé, glossza, akármi a problémakörről– fogalmam nincs a sajtóműfajokról, viszont jól hangzik a két sz-betűs egymás mellett –, volt köztük egészen hosszú is. Ha így nézzük, igencsak olyan ez, mintha könyvekről értekeznénk.
Mert ezt a károgást ismerjük már azt az irodalomórákról is. Hogy ugye van a szép irodalom, meg a nem szép, azaz a különféle okokból kifolyólag ponyvairodalomnak is nevezett. Ha nagyon szigorúak vagyunk, akkor az olvasásra ösztönző mindenféle kultúrhangok a szépirodalomra céloznak, mintegy kimondatlanul. Hiszen nyilvánvaló dolgokat minek is kimondani. Viszont azok is tudnak lesajnálóan hümmögni, akik szerelmes szirupszövegeket olvasnak, amikor azt mondom nekik, hogy nem igazán szoktam olvasni. Hol itt az igazság?
Miután a Koncot egyébként sem olvassák a fentebb említett hosszúcikkgyűjtő-oldalak szerkesztői, és nem is angol a nyelve, nem húznám százhatvanezer karakterig a fejtegetést, van pár kérdésem, gondolkodni rajtuk, kiegészíteni őket, válaszolni rájuk szabad, de nem muszáj.
- Olvasás a ponyvaolvasás?
- Olvasás az online írások olvasása? A hosszabbaké, a rövidebbeké? Az elemzőké, a híreké?
- Ha alapvetően nem olvasás az újságolvasás, akkor olvasássá válik, ha valami nagyon hosszút és komolyat olvas az olvasó?
- Olvasásabb az utóbbinál egy gyengén megírt romantikus akcióbestseller elolvasása?