Levéltitok

Áldott, Békés Karácsonyt minden kedves olvasónknak! 🙂

Fogadjátok szeretettel eme szerény irományt. 🙂

Levéltitok

I.

Károly a fővárosban élt és dolgozott. Egy állami cég jogi ügyeit intézte. Aliz személyében csinos, szép feleséget rendelt mellé az úr, akitől két kisfia született: Benjámin, és Márton. Károly negyvenes évei elején kezdett el inni. Eleinte csupán céges rendezvényekről jött haza részegen, a cég telephelyén hagyva autóját. A korai időszakban ebből még nem származtak különösebb családi konfliktusok. Ha megtörtént, Aliz elnézően vezette ágyhoz, fektette le, majd takarta be urát. A komolyabb problémák akkor kezdődtek, amikor a rendszerváltás után nem sokkal, Tibor személyében új igazgató került a cég élére. Feladata, amelyet titkosított munkaszerződésében rögzítettek, a cég privatizációjának előkészítése volt. Az újdonsült igazgató, aki nem rendelkezett elég tapasztalattal egy ekkora vállalat irányításához, hamar kipécézte magának Károlyt. Tibor gyakran invitálta közvetlen beosztottját munkaebédekre, munkavacsorákra, amelyek a bizalom megerősödése után szinte mindig féktelen tivornyázásba csaptak.

Az egyik ilyen munkamegbeszélés alkalmával Tibor négyszemközt elárulta Károlynak, hogy senkiben sem bízik a vezetőségen belül, csak benne. Bizalmasan megosztotta vele az állam terveit, majd a lelkére kötötte, hogy tartsa titokban a tőle hallottakat. Aliz, a hétről-hétre egyre inkább szaporodó kimaradásokat már nem kezelte a korábbi türelemmel és megértéssel. Rendszeresen kérdőre vonta urát, a válaszok pedig általában ingerültek és szűkszavúak voltak.

Tibor egyre elképesztőbb helyszíneket választott a dorbézolásokhoz. A kezdetben látogatott éjszakai lokálokat csakhamar felváltották az előre lefoglalt szállodai lakosztályok. Itt már minisztériumi alkalmazottak, különböző állami tisztviselők is becsatlakoztak, a luxusprostituáltak pedig olyan elmaradhatatlan kellékei voltak a mulatozásoknak, mint az asztal közepén magasodó gyümölcsállvány, vagy a rogyásig feltöltött minibár. Tibor észrevette ugyan Károlyon, hogy az lassan az alkohol rabjává válik, de tompultan, érzéketlenül viszonyult ehhez. Sőt! A megmaradt italokat összegyűjtette Károlynak, hogy a hajnalig nyúló mulatozás után, ő vihesse haza azokat.

Telt múlt az idő, Károly pedig egyre megbízhatatlanabb lett otthon, és a munkahelyén egyaránt. Három végigmulatott és végigalkoholizált év után arca felpüffedt, zsíros haja, ápolatlan külseje és a közelében terjengő alkoholszag pedig a jogi osztály alkalmazottjai számára is nyilvánvalóvá tette Károly egyre inkább elhatalmasodó problémájának természetét. Rendszeres kocsmalátogatóvá vált, az alkohol teljesen felmarta korábbi önmagát. Munkatársai összesúgtak a háta mögött, csinos feleségének türelmét méltatták, miközben feléje tanúsított tiszteletük lassan megkopni látszott. A végigveszekedett, végigsírt és szorongással telt évek után Aliz nem bírta tovább. Az akkor tizenhárom éves Benivel, és a tizedik életévét töltő Marcival, házasságát rendszeresen bíráló édesanyjához költözött.

A gyerekek – anyjukhoz hasonlóan – megvetették apjukat. Ha tehették, kerülték felemlegetését, ezt pedig nagyanyjuk is tiszteletben tartotta. Károly összeomlott. Alizék elköltözésének harmadnapján megborotválkozott, lefürdött, fehér inget, fekete szövetnadrágot vett fel, és így, tisztán, az ágyában fekve, gyomrában a házban fellelhető összes gyógyszerrel, lassan elaludt.

Arra ébredt, hogy hánytatják. Vállán erős, gumikesztyűs kéz pihent. Nem volt ereje hátranézni, hogy megszemlélve a mögötte állót, a kezet később archoz tudja kötni . A gyomormosás sokáig tartott. A kórteremben, ahova vitték, infúziókkal mosták napokig, felkelnie pedig tilos volt. Mint később kiderült, Aliz abban a tudatban ment haza az otthon hagyott, korábban összepakolt holmikért, hogy férje még a munkahelyén tartózkodik. Ő hívta ki az eszméletlen, habzó szájú férfira a mentőket.

Elvonási tünetek kínozták. Sokszor dührohamokkal kísért hallucinációi voltak, minek következtében – az ápolószemélyzet különösen zabos volt emiatt – az osztály női dolgozóit zaklatta. Gyöngyöző homlokkal, zihálva, kikerekedett szemekkel utasította egyiküket, hogy lépjen fel az asztalra, és táncoljon. Egy másik alkalommal pedig hidegrázás közepette arra utasította az egyik idősebb takarítónőt, hogy másszon fel az ágyára, és mezítláb tapossa meg. Ehhez, a mindennaposnak éppen nem nevezhető kéréshez csatlakozott néhány betegtársa is.

Körülbelül négy hónapig tartott Károly rehabilitációjának első fázisa. Csak ezt követően engedték ki – és mint később megtudta – kényszerkezelése felesége írásos beleegyezésével történt. Volt ideje átgondolni a vele történteket, és arra a következtetésre jutott, hogy önmagán kívül senkit sem okolhat a kialakult helyzetért. Próbálta rendbe hozni mindazt, amit elrontott, ezt azonban nem minden körülmény segítette elő: a munkahelyére ugyanis nem mehetett be. Teljesen földbe gyökerezett a lába, amikor a telephely kapujában álló biztonsági őr arról tájékoztatta, hogy ”felsőbb utasításra” egyelőre nem engedheti be az irodájába. Károly próbálta elérni Tibort, de annak titkárnője minden ebbéli próbálkozását hárította. Némi információgyűjtés után kiderítette, hogy nemrég nagyobb létszámú, több lépcsős elbocsájtásokat jelentett be a cégvezetés, a biztonsági emberek jelenlétét pedig a döntés következtében a munkavállalók közt megnövekedett feszültség indokolta.

Károlynak nem voltak anyagi gondjai. Több megtakarítása is volt, ezek közt olyanok is, melyekről felesége nem tudott. Fegyelmezett költekezéssel évekig is kihúzhatta volna, de úgy érezte, hogy mégsem nyugodhat addig, míg nem vonja kérdőre Tibort.

Az elbocsájtások miatt rendszeresen fenyegetett cégvezetőt minden áldott nap testőr hozta és vitte. Napirendje már közel sem volt ugyanaz, mint korábban: például megszűntek a vállalati mulatozások. Erre Károly nem csak a volt munkatársakkal folytatott beszélgetések alapján következtetett; észrevétlenül többször is lekövette a Tibort szállító vadonatúj, fekete BMW-t. Miután meggyőződött arról, hogy az egyáltalán nem jár azokban a városrészekben, ahol korábban céges bacchanália folyt, arra a következtetésre jutott, hogy a cég felett álló kontroll jóval masszívabb lett, mint korábban. Károly a maga amatőr módján értékelte ki az információkat, majd hosszas mérlegelés után cselekvésre szánta el magát, elautózott Tibor házához. Könnyen odatalált: egykori mulatozásaik után mindig egyszerre, ugyanazzal az autóval szállították őket haza, de legtöbbször az igazgató urat tették ki először, és csak aztán vitték haza Károlyt.

Megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy Tibor házába az igazgatón kívül nem ment be senki. Miután a testőr elhajtott, Károly az ajtóhoz lépett, és becsengetett. A házigazda képe igencsak megnyúlt, amikor ajtót nyitott egykori bizalmasának. Hellyel és itallal kínálta őt, utóbbit Károly szenvedélyes határozottsággal utasította el. A kötelező udvariassági körök után, melyeket elsősorban Tibor erőltetett, rátértek a Károly jövőjét érintő kérdésekre. Az igazgató lényegre törő volt, Károly alkoholizmusát a beosztásával összeférhetetlennek ítélte. Károly nagyot nyelt majd közölte, hogy szinte bármit szívesebben hallott volna elbocsájtása indokaként, de Tibor – látható feszültsége ellenére – hajthatatlan volt. Némi – megértem – nem érted – de értem – mondom, hogy nem érted – után lassan visszaereszkedtek a realitások talajára, és rátértek a piszkos anyagiakra. Károly nem számított többre, csak a törvényben meghatározott, szolgálati évek után járó végkielégítésre, de Tibor fals arccal tett ajánlata azonnal belenyomta a bőrfotelbe. Tekintettel kettőnk barátságára – mondta előrehajolva a Károly megdöbbenéséből erőt merítő, egyre magabiztosabb igazgató. Károly szíve hevesen dobogott. Az ajánlat többszöröse volt annak, mint amit legmerészebb álmai alapján remélni mert. Tibor még előrébb hajolt a nyikorgó bőrfotelében, és odanyújtotta jobbját az egyenesen a szemébe bámuló Károly felé.

Aliz ügyvédje nem sokkal Károly kórházból való kijövetele után benyújtotta a válóperi keresetlevelet. Károly eltökélte, hogy megpróbálja drámáktól mentesen lezárni élete legförtelmesebb időszakát. Ajánlatát Aliz a vártnál pozitívabban fogadta, néhány hónap alatt pedig minden, a vagyonmegosztást érintő kérdésben megegyeztek. Amiben nem állt be kedvező fordulat, az a fiúk apjukhoz fűződő viszonya volt. Nem kívántak találkozni Károllyal, sőt! Bár apjuk minden egyes alkalommal, amikor Alizzal találkozott, üzent nekik, ők még ilyen közvetett módon sem akartak kommunikálni vele. Károlyt ez mélységesen bántotta, és az első komoly, szinte rohamszerű sóvárgás az ital után, ekkor kerítette hatalmába.

Problémáiról értesülve orvosa új gyógyszereket írt fel neki, majd – mivel nagyjából tisztában volt Károly anyagi kondícióival – arra biztatta, hogy utazzon el és pihenjen, amennyit csak tud. Károly sokkal szokatlanabb terven törte a fejét: Budapesttől 130 kilométerre kinézett magának egy parasztházat. Takaros, szépen felújított épület volt, nagy, gondozott udvarral, kúttal, kemencével, méretes telekkel. Leautózott a házhoz, majd ugyanazzal a lendülettel végig a falun, és rövid gondolkodási idő után az ingatlan megvásárlása mellett döntött. A terve az volt, hogy visszavonulva ide, szűkre szabott keretek között, kipiheni az elmúlt három-négy év minden iszonyúságát. Úgy számolt, hogy két évig lazán ellehet, és utána még bőven marad pénze ahhoz, hogy visszaköltözve a fővárosba, újrakezdje életét. Itt majd szakíthat időt rég nem gyakorolt kedvteléseire: a véget nem érő olvasás mellett annyi zenét hallgathat, amennyit nem szégyell, illetve megtanulhat kertészkedni is. Ezen a helyen komoly lehetősége kínálkozott arra, hogy kiverhessen a fejéből mindent, és teljesen leszámoljon szenvedélyével.

Nem kis meglepetést keltett, amikor házról házra járva bemutatkozott leendő szomszédjainak. Ritkán költözött új lakó a faluba, ez a gesztus ennek megfelelően szokatlan benyomást keltett a helyiekben. Túlzás lenne állítani, hogy Károly fogadtatása rideg volt, de a meglepetés egyértelműen ott ült az arcokon, és kiérezhető volt a hangsúlyokból is. Közhelyes, közhelyes, gondolta magában, de a falusi ember tényleg ügyetlenebbül hazudik, amennyiben rákényszerül. Ezen véleményét később korrigálnia kellett ugyan, de akkor, a tikszart először látott, vidékre menekülő urbánusok naiv buzgalmával vonta meg egyik ilyen következtetését a másik után.

Két hét elteltével minden hivatalos intézni valóját letudta. A falu állandó lakosaként tiszteletét tette a körzeti orvosnál, kedélyesen elbeszélgetett a jegyzővel, felajánlotta jogi segítségét a polgármesternek.

A település lakosságának világlátottabbjai kedvezően fogadták Károly érkezését, de voltak, akik vonakodóan és előítéletesen viszonyultak hozzá. Idegenkedtek tőle közvetlensége és választékos beszéde miatt, ha pedig szembe jött velük az utcán, fejüket elfordították, vagy épp ellenkezőleg, provokatívan végigmérve, szúrós szemmel bámultak rá. Károlyt ez istenigazából nem zavarta, kellemesen érezte magát új környezetében, és a jó idő beköszöntével a kert rendbetételének is nekilátott. Ezzel a tevékenységgel kapcsolatban számtalan kérdés állt előtte megválaszolatlanul, melyekkel rendszeresen egyik fiatal szomszédját, Lászlót kereste fel. A falu aktív korú munkavállalóinak többségéhez hasonlóan Laci is az önkormányzatnál dolgozott. A falu kisbuszának sofőrjeként, ő vitte a település kisiskolásait a közeli város uszodájába úszásoktatásra, ő szállította ki délben az ebédet az öregeknek, és ő kürtölte szét hangszórón az önkormányzat magnókazettára felmondott hirdetményeit. Ha éppen semmi ilyen dolga nem akadt, otthon várt a soron kívüli feladatokra. Károlynak szimpatikus volt a srác, és Laci is kedvelte a betelepülő jogászt.

Az estéket szerette a legjobban. Megfőzte teáját, vacsorát készített, majd az esti étkezés után egy petróleumlámpába operált villanykörte fényénél elálmosodásig olvasgatott.

II.

A cukorborsót vetette éppen. Laci ajkait beharapva próbálta leplezni elfojtott röhögését, miközben az ágyásban térdelő pellegrin suta mozdulatait nézte. Régóta beszélgettek már, amikor Károly váratlanul, némi tisztázó csend után témát váltott:

– Aztán mond csak Laca, könyvtár van itt… Itt a faluban? – Nincs – vágta rá Laci. – Soha nem is volt? – De! Éppenséggel volt… Csak megszűnt. – Hogyhogy? – Hát… Volt egy népművelő, de ő elment. Nem bírták fizetni. Aztán sokáig egy tanárnő intézte ezeket a dolgokat. Sajnos nem olyan rég meghalt. Szóval nincs most a faluban könyvtáros. – Az ágyásban görnyedő Károly félbehagyta a munkát, és a zsebéből éppen almát előhalászó Laci szemébe nézett: – A könyvtár megvan? – Laci nagyot harapott az almába miközben bólogatott. – Meg hát!

– Egy kávét? – kérdezte a polgármester Károlyt, aki beleegyezően bólintott. – Tudom, hogy miért jöttél… A Laci gyerek már mesélte. A nemrég átadott faluház tetőterébe pakoltuk át a könyveket, a polcokat, meg minden kutyafaszát. Makovecz a faluház, csak mondom… Nagy az összevisszaság! Méltányolom a buzgalmadat, de egyrészt nem tudnánk fizetni ezért, másrészt meg… a rák se akar itt olvasni. – Károly elmosolyodott: – Mindent értek. Természetesen nem pénzért csinálnám. Rendet tennék, és talán – ha nem lenne ellene kifogásotok – vinném is egy darabig. – Felállt, és mosolyogva a polgármester szemébe nézett:– Kezet rá! – A tisztviselő azonban ülve maradt, és nem viszonozta az ajánlattevő gesztusát. Egy darabig várt, majd fejét felemelve ridegen Károly szemébe nézett: – Tudod ki volt az átkosban itt a tanácselnök? – Nem – válaszolt a kővé meredt betelepült. – Hát én! – Károly óvatosan mert csak mosolyogni. – Csakhogy ne mástól tudd meg, Karcsikám! – A polgármester hirtelen felderült, és Károly tenyerébe csapott. – Csinálj, amit jónak látsz – mondta, majd kifelé menet jól hátba lapogatta Károlyt.

Soha nem látott mértékben kapott rá a házi tejre. Azt a falu másik végében élő, szintén ex-városi betelepülttől, Piroskától vette. Hetente háromszor járt az asszonyhoz, akinek marhája, kecskéje, nyulai, csirkéi, és megszámolhatatlan macskája volt. Az asszony festegetett is, nem is rosszul, és mindjárt az elején kiderült, hogy számtalan közös van kettejük múltjában. Piroska is elvált volt. Biológia-földrajz szakos tanárként dolgozott a főváros egyik jó nevű középiskolájában. A válás után elhatározta, hogy megélhetését gazdálkodással fogja biztosítani. Korábban neki is meggyűlt a baja az itallal, de közel 7 éve gyógyteán, tejen és vízen kívül nem ivott semmi egyebet. Ezt a sikert az akaraterején kívül – saját bevallása szerint – régi receptek alapján kikevert gyógyító főzeteinek köszönhette. Amikor Károly elmesélte neki, hogy milyen kétségbeejtően gyorsan vált az alkohol rabjává, Piroska elszörnyedt. Megegyeztek, hogy mások előtt titokban tartják az egymás előéletéről megtudott információkat. A férfi látogatásai egyre gyakrabban csaptak át késő estig tartó, személyes hangvételű beszélgetésekbe. Érezhető volt köztük egyfajta, jó értelemben vett feszültség, amelynek köszönhetően napról-napra egyre közelebb érezték magukat egymáshoz. Piroska minden egyes alkalommal csúsztatott valami grátiszt Károly kosarába, amit a férfi jóindulatúan megpróbált visszautasítani. Ez a közjáték lassan mindennapossá vált köztük, és lassan állandó vendég lett Piroskánál. Egymás iránt táplált, erősödő vonzalmuk fejleményeként aztán annak az ideje is elérkezett, hogy az asszonynál éjszakázzon.

Károlynak kényszerűségből néha muszáj volt betérnie a kocsmába, hogy a nála alkalmi munkát vállaló falusiaknak szánt sört, és bort megvegye. Különös, de soha nem érzett kísértést, vagy vágyat, hogy becsatlakozva a többiekhez, szeszesitalt fogyasszon. Még az sem tántorította el, ha megkínálták, pedig ezt sokszor eljátszották vele. A kocsma legemblematikusabb bútordarabja Józsi volt, aki mozgássérült lévén egy háromkerekű, kézi hajtású rokkant kocsival közlekedett. A falu kreatívjai a Guriga Józsi nevet adták neki.

Guriga mindig a kocsmaajtóban parkolt hajtányával, az intézményi akadálymentesítést pedig az jelentette, hogy az unott arcú kocsmáros kihozta neki az italt, a gyufát, a cigarettát, mikor mit. Gurigának volt egy batár, egykazettás, elemekkel működtetett Videoton magnója is, amit rendszerint az ölében elfektetve cipelt magával, szinte mindenhova. Ebből legtöbbször egy mulatós válogatás üvöltött, amelynek az egyik leginkább szalonképesnek nevezhető refrénje a- Bunda, bunda, szőrös bunda, pina megy az úton, baszd oldalba. Széna, szalma, köpönyeg, nyálazd meg a tökömet – volt.

Józsi állandó céltáblája volt a kocsma Humor Heroldjainak is. Hátrányos helyzetére fittyet hányva, elég sűrűn váltogatta élettársait, akik elsősorban a szomszéd falvak, kevésbé szemrevaló cigány asszonyai, illetve lányai közül kerültek ki. Az ivócimborák sokszor kérdőre vonták őt, és férfiúi cselekvőképességét firtatták.

Józsi gyorsan rotált. Épp egy ilyen szakítás után kürtölte szét az egyik megszégyenített lány a faluban, hogy Guriga igazából szimuláns. Soha, egy percig sem volt mozgássérült, állapotát csak a rokkantsági nyugdíj miatt színleli. Károly is hallott erről, és sunyiban méregette is Gurigát, de az idősödő férfi sovány alkata miatt lábai épségére/betegségére következtetni nem lehetett.

Lassan ugyan, de haladt a könyvtár rendezgetésével is. Hegyekben állt a világnézetileg elavult irodalom. Volt Lenin, Marx és Engels, de magasan volt reprezentálva a szocialista gyermekirodalom is; Lenin lámpácskái, Távolban egy fehér vitorla, Timur… Károly úgy értékelte, hogy a könyvtár készletének fele megérett a leselejtezésre. Magyar irodalomból azonban jól állt a könyvtár: Jókai, Mikszáth, Molnár Ferenc vagy Krúdy szinte a teljes életművével jelen volt, és e könyvek között voltak viszonylag jó állapotú, a hetvenes-nyolcvanas években vásároltak is.

Kertjének első évi termése a vártnál sokkal bőségesebb volt, hála a kitisztított kútból történő bőséges locsolásnak. Nyár végére egy fagyasztóládát is be kellett szereznie, hogy a feldarabolt zöldbabot, a felkockázott lecsóalapanyagot ( a befőzéshez még nem értett), a gyalult, kapros tököt legyen miben tárolnia. Egyik nyár-végi nap, amikor a Makovecz tervezte, tatárfejre emlékeztető faluház baloldali, kissé mongolid szemnyílása fölött található könyvtárban pakolászott, egy idős, nagy bajuszú öregember csoszogott be a helyiségbe. Kezet rázott Károllyal, illedelmesen bemutatkozott, majd bejelentette, hogy éppen – a falusi Dalárda vezetőjeként – egy évekkel ezelőtti egyezség megújításának ügyében jár el, amely a nemrég elhalálozott tanárnővel köttetett. – Miféle megállapodás? – kérdezte a falu új könyvtárosa. – Kérem szépen, a tanárnő – Isten nyugosztalja – ígéretet tett, hogy a dalárda még élő tagjait segíteni fogja. – És miképpen? – Akképpen, hogy autót kérve a polgármester úrtól, gondoskodik a fellépéseinkre való elszállításunkról, és hazahozatalunkról. – Károly némi gondolkodás után újra kérdezett: – Nem kellett volna közvetlenül a polgármester urat megkeresni ezzel? – Az idős ember a fejét rázta. – Hányan vannak a… MÉG élő tagok? – Hárman. – Önön kívül? – Nem. Velem együtt. – Károly némi döbbenet okozta csend után ígéretet tett, hogy eljár a dalárda érdekében a polgármesternél.

Miután újraindult a könyvtár, és a Dalárda néven futó rozoga trió is meg lett utaztatva párszor, Károly azon kapta magát, hogy botcsinálta falusi kultúrfelelőssé vált. Mindenki megismerte a faluban.

Szinte mindennap Piroskánál aludt, az asszony főzött, és mosott rá, haza csak akkor járt, ha a kertben, vagy a ház körül valami halaszthatatlan dolga akadt. Az autóját Piroska fészerében, leponyvázva tárolta. Ritkán gondolt csak a nagyvárosra, akkor is inkább a gyermekek miatt. Nagyobbik fia most kezdte a középiskolát, de hogy hol, arról fogalma sem volt. Bár megadta Aliznak vidéki címét, mindezidáig egyetlen egy levelet sem kapott a városból. Hamar mogorva lett, ha ezen rágódott. Nem érzett késztetést az ivásra sem a kocsmában, sem másutt, de ha gyermekeire gondolt, hamar remegni kezdett a keze. Ilyenkor bődületes mennyiségű teát ivott, amit Piroska aggódva figyelt. Ahogy egyre mélyebbre gázoltak az őszben, Károly annál több teát fogyasztott, és annál többször maradt távol gondoskodó kedvesétől.

Már november volt, és még mindig nem érkezett levél volt feleségétől. Telefonon is próbálta elérni Alizt, de a kagylót több sikertelen próbálkozás után egyszer idősebb fia vette fel, aki ahogy meghallotta apja elcsukló hangját, azonnal lecsapta a készüléket. Ez annyira elkeserítette, hogy felhagyott a további próbálkozásokkal. Épp a kocsmába tartott, az éppen kertjét felásó két fiatalembernek készült sört venni, amikor is arra lett figyelmes, hogy az egyik takarosabb porta előtt egy idősebb asszony veszekszik a postással. – Mond meg az Istivánnak, hogy tudom hogy felgőzöli a leveleket, és biztosan tudom hogy tüntetett is el, nem egyet! Mond meg neki, hogy bemegyek a megyei igazgatóságra, és megfingatom! – Visszafelé menet még kint állt az idős asszony, egyik szomszédjával beszélgetett. Károly odasietett hozzá, bemutatkozott, majd rövid beszélgetés után megkérte az asszonyt, hogy mesélje el, mi volt az iménti cirkusz. – Hogy mi? Hát felgőzölik a postán a leveleket lelkem! Fontos hivatalos értesítők tűnnek el, de tűnt el már pénz is. Az Istiván csinálja, ő a hivatalvezető. Egy nagyképű, pökhendi gazember! Vigyázzon vele! – Károly pillanatok alatt felélénkült. Milyen István? – Nem! Ez a vezetékneve. Istiváááááán…. Zoli, Zoltán azt hiszem! – A hálós szatyorban sört cipelő férfi hosszasan nézett maga elé; töprengett. Kis idő múlva elköszönt, és sarkon fordulva elindult a posta felé.

– Istiván úrral szeretnék beszélni. – A hivatal ügyfélterében található üvegablak mögött, valaha volt vásárok sínen lökdöshető kecskebakjára emlékeztető férfi ült. Éppen olvasott. Fel sem nézve a magazinból pökte oda Károlynak: – Na? – Istiván úrral szeretnék beszélni! – Mondta Károly némileg erőteljesebb hangsúllyal. – Tessék!!!? – mordult fel az olvasmányát mereven bámuló, de arra már összpontosítani képtelen ember. – Mit óhajt? – kérdezte tettetett érdeklődéssel, majd felnézett a sörösüvegekkel teli szatyrot szorongató, bátorságot gyűjtő férfira. Amaz elmesélte búját, bánatát a valószínűleg feladott, de soha meg nem érkezett levelekről, amit Istiván egykedvűen hallgatott. Mire Károly a végére ért, amaz karba tett kézzel, székében felegyenesedve válaszolt: – Soha, semmilyen levél sem érkezett magának! – De honnan veszi ezt, ha nem is tudja a nevemet!? – Kérdezett rá Károly. – Való igaz, bemutatkozni nem illetlenség, de ha kapott volna levelet, már tudnám a nevét – nézett vissza gúnyosan a falu főpostása Károlyra. A jogász egy ideig gondolkodott, majd benedvesítve kicserepesedett ajkait, mélyen Istiván szemébe nézett: – Hallottam önről ezt-azt, Istiván úr! – Istiván felröhögött, majd hirtelen elkomolyodott: – Fogd magad, és húzz ki innen a retekbe, de villámgyorsan! – Károly egy ideig állt, majd mintha tekintete hirtelen kitisztult volna, lassan megindult a kijárat felé, de búcsúzóul még odaszólt a pult irányába: – Még beszélünk!– A postás magabiztosan zárta le a váratlan kérdőre vonás nyomában kipattant vitát:– Arra mérget vehetsz!

Károlyt felzaklatta a beszélgetés. Miután kifizette és megitatta a kertjét felásókat, Piroskához sietett. A keze már rég nem remegett így, kérésére az asszony egy kisebb fazéknyi teát főzött neki. Verőfényes novemberi délelőtt volt, zavarba ejtően enyhe, és szép idő. Piroska napközben nyitva tartott kapuján át Guriga tekert be, tejért és sajtért jött. Kedélyesen beszélgetett a gazdasszonnyal, ártatlanabb bókokat is megengedett magának, miközben mosolyogva sandított Károlyra, aki szánta ezt az embert. Szánta a nyomorát, a tettetett jókedvét, mert hazugsággal, szélhámossággal vádolták, és szánta azért zenéért is, ami abban a pillanatban is recsegve üvöltött a magnójából: 

Nyomjad fiam, nyomjad Máté, jobb a tiéd, mint apádé, jadaj dadaj da dajdaj. Mert apádé, mint a nyúlé, jadaj, da daj daj, de a tiéd, mint a Lúé, jadaj da daj da daj daj….

November utolsó napján a polgármester hívatta magához Károlyt, sürgős, halaszthatatlan ügyre hivatkozva. Túlságosan kedélyes volt a fogadtatás, Károly gyanakodni kezdett. A polgármester még a tárgyalóban volt, ahonnan – Károly becslése szerint – vagy féltucatnyi férfi harsány nevetése szűrődött ki. A titkárnő mosolyogva rakta elé a csésze kávét, majd illedelmesen elnézést kért, mert kikölcsönzött könyvét a múlt heti lejáratig nem tudta visszavinni. Lassan szürcsölve a forró feketét, a falon lógó képeket mustrálgatta. Egyszer csak kirobbant a tárgyaló ajtaja, és a polgármester négy pap valamint egy tűzoltó társaságában, fuldokló röhögés közepette lépett ki onnan. Károly döbbenten mérte végig a társaságot. A négy pap csak annyira tűnt papnak, amennyire egy jelmezbálon ez követelmény lehet, a tűzoltó nemkülönben.

Miután a polgi visszaért a hivatal udvaráról, pirospozsgás arccal, csillogó szemekkel Károly elé ült, a szemébe nézett, majd tenyerét összecsapva megkérdezte: – Miben segíthetek? – Hogyhogy miben? Te magad hívattál… én csak jöttem! – mondta kissé kikerekedett szemekkel Károly. – Óóó persze, persze, ne haragudj! Kávét? – Már ittam, köszönöm! Miért hívattál? – A polgármester összeráncolta szemöldökét, körülbelül 10 másodpercig az asztalt szuggerálta, majd mélyen Károly szemébe nézett: – Égető szükségünk van rád! – Károly megfeszült székén, majd nagyot sóhajtott. – Ki vele! – A polgármester arcizmai úgy készültek neki a következő mondatnak, mintha világra szóló örömhír bejelentése következne: – Te leszel a Mikulás! – Károly meglepetten nézett barátjára: – Attól tartok hogy ezt nem vállalhatom el… – Ugyan már, Karcsikám! – Ott áll előttem az a sok gyerek, és én… én pedig gyermekkorom óta… Mindig kényelmetlenül éreztem magam, ha közönség, vagy… nagyobb társaság előtt.. szóval érted. – Károly fejcsóválással nyomatékosította az elmondottakat. – Nem, ezt nem vállalhatom! – A polgármester egy ideig feszülten bámulta Károlyt, majd harsányan elnevette magát:- Hahaha!! Ki beszélt itt közönségről!? – Károly elérkezettnek látta az időt hogy berekessze a kommunikációt és hallgasson. A falu első embere folytatta a Károlyra váró feladat felvázolását: – Nincs közönség Karcsikám. Egyszerre csak egy gyerek lesz, maximum kettő! – Károly beletörődötten bólogatott. – Lesz egy listánk azokról a gyerekekről, akiknek a szüleik házhoz kérik a Mikulást. Laci lesz a krampusz és a sofőr. Végigjárjátok a címeket, megajándékozzátok azt a pár gyereket, aztán mindenki mehet a dógára. Talán két testvérpár lesz, de az mégsem tömeg, baszod! – Károly elnézett a polgármester mellett, és hallgatott. Próbált kibúvót keresni, és rövid fejtörés után eszébe is jutott egy megoldási javaslat. – Őőő, talán van egy megfontolásra érdemes javaslatom! Sanyi bácsi, a dalárda vezetője szerintem született, vérbeli Mikulás. Csak rá kell nézni! – Igen, ő is volt mindeddig a falu Mikulása, erre ráéreztél, de sajnos idén nem vállalta. Egyébként, ha már itt tartunk – nevetett fel a polgármester –, ő javasolta becses személyedet maga helyett, Karcsikám!

A gyüttment jogász magába roskadt, és feladóan intett a falu első embere felé. Pár másodperc töprengés után felpattant, és a kötelező, a szokásosnál talán puhányabb kézfogás után, beletörődötten battyogott ki a hivatalból.

A hetedik pohár forró teát húzta le rövid időn belül. Piroska kérdezgette ugyan, hogy mi a baj, de Károly nem adott a kérdésére érdemi választ. Délután Guriga tekert be egy kis tejért. Ma éppen egy csípőficamos ex-futballista, mellesleg harangozó, nevezte hitvány, csaló gazembernek.

Este bejelentette Károly Piroskának, hogy pár napig otthon aludna. Az asszony nem értette ezt, és a tornácról, könnyeivel küszködve figyelte, ahogy zavartan viselkedő kedvese behajtja maga után a kisajtót.

Miközben begyújtott, látta maga előtt a leheletét. Bár napközben többnyire kedvező volt az időjárás, éjszakára azért alaposan lehűlt. Két órába is beletelt, mire elfogadható hőmérséklet kezdett uralkodni a szobában, és levehette kabátját. Vizet tett fel az öntöttvas kályha tetejére, majd Piroska gyógyfű-keverékéből teát főzött. Nem tudta pontosan, hogy mi okozta a fokozatosan, napról-napra növekvő rosszkedvét, de érezte, hogy egyre inkább kicsúszik a talaj lába alól. Félt. Elmúlt éjfél, mire valamelyest megnyugodott. Olvasás közben aludt el, könyve lelógó keze alatt, lapjaival fölfelé hevert a szőnyegen.

December 5-én Laci tett nála villámlátogatást. A sofőr azonnal észrevette, hogy a leendő Mikulás nincs túl jó állapotban. Megkérdezte Károlyt, hogy nem szenved-e szükséget valamiben, de amaz csak a fejét csóválta. Miután átadta neki a Mikulás-jelmezt, távozott. A ház falaiból, tapétáiból, a bútorok kárpitjából Piroska teakeverékének kámforos illata áradt. Este felpróbálta a jelmezt, ami kissé nagyobb volt a kelleténél. A szakállt alkotó kender úgy sárgállott, mint egy láncdohányos hajléktalan évek óta növesztett arcszőrzete, a vastag, fekete derékövet pedig sűrű, feltűnő repedések tagolták. Ami kifejezetten tetszett neki, az a bő, visszahajtható szárú fekete csizma volt, amelybe piros nadrágját tűrhette. Elégedetten nézett végig magán. A ruhadarabokat vállfákra terítette, a csizmát kibokszolta, az öv rézcsatját pedig kifényesítette. Lefekvés előtt megitta utolsó csésze teáját, lefürdött, majd nem sokkal éjfél után nyugovóra tért.

III.

Már reggel hatkor felébredt. A napokon át érzett, egyre nyomasztóbb feszültségnek híre hamva sem volt. Kilenckor már hétágra sütött a nap, 5 és 10 fok között lehetett. Az önkormányzati kisbusz délután kettő körül állt be a háza elé. A nadrág és az öv, valamit a csizma már fent volt Károlyon. A sapka, a szakáll, és a kabát a veranda egyik fonott székében pihent.

László abban a pillanatban, ahogy kiszállt az autóból, mélységesen ledöbbentette Károlyt. Tekintetével lentről haladva felfelé vizsgálta végig a jogász a sofőrt. Sárga western csizma, egy vastagabb, fekete női harisnyanadrág (alatta fekete alsógatya), fekete motoros bőrdzseki, karján vörös lángnyelvekkel, és egy fejpántszerűen hordható, vörös szarv-kompozíció, ami – jobb hasonlat nincsen rá – apróra vágott tűzifához hasonlított. László arcát korom fedte, ami még inkább kihangsúlyozta az összeállítás nem evilági jellegét. Károly közelebb lépkedett Lacihoz, és némi farkasszemezés után, tekintetének képzeletbeli tengelyével lemutatott a fiatalember övön aluli zónája felé. – Ja.. Tény ami tény.. El vagyok kissé eresztve! – nevetett fel a sofőr. – Legalább egy nadrágot… Lacikám.- Mondta elnyújtott hangsúllyal Károly. A krampusz nem vállalta a konfrontációt a Mikulással, engedelmeskedve az utasításnak, hazasietett. Károly élvezve a napfényt, némi sütkérezés után magához vette a többi kelléket is, és felöltözött. A falu autójának támaszkodva várta meg Lacit, aki csizmájába tűrt bő fekete nadrágban tért vissza.

Már az autóban ülve, a krampusz Károly felé fordult, és bősz rágózás közepette magyarázni kezdett. – Van egy listánk a gyerekek neveivel, a nevek mellett pedig azzal a szöveggel, amit az adott gyereknek az ajándék átadása előtt elmond a Mikulás bácsi. Hátul az autóban vannak az ajándékok, már össze vannak csoportosítva. A csomag az önkormányzat ajándéka, minden egyéb ajándék, játék, vagy ilyesmi, a szülőktől jött. Én azt javasolnám, hogy mindig csak az éppen sorra kerülő gyerek ajándéka legyen a puttonyban, hogy ne legyen kavarás. – Jó! Rendben van. – Bólogatott Károly. – Zenénk is van, mindenféle Télapós zene. – Mondta mosolyogva a volánnál ülő krampusz. Gyújtást adott, és némi recsegés valamint sípolás után fel is csendült a muzsika:

– Átbaszták a szart a kerítésen. Hát de megbaszták a hites feles…

– Laci úgy csapott rá a pause gombra, mint vércse a pocokra. – Hopp, eeeez… a Guriga….!– majd félredobva a kazettát, betette azt, amiről az imént beszélt. – Ki nem találtam volna, Lacikám! – mondta a Mikulás hangsúlytalanul.

Miközben kikanyarodtak az útra, Laci átadta a gyermekek nevét tartalmazó listát, Károly pedig böngészni kezdte azt. – Csesztregi Dzsenifer. Bár a szüleid matematikából jobb eredményt vártak tőled, mégis nagy-nagy dicséretet érdemelsz, mert sokat segítesz a nagymamádnak! – Károly felnevetett: – Jézus Máriám, ki írta ezeket a szövegeket? – A szülök. – válaszolt derűsen Laci. Közben az autó kikanyarodott a Fő utcára, tetőre szerelt hangszóróiból a Hull a pelyhes recsegett.

– Kocsis Márk. Végre beláttad, hogy szorgalommal és odafigyeléssel elérheted mindazt, amit szeretnél. Nagyon szereted a testvéredet, a szüleidet, és imádod az állatokat. – Károly kissé komolyabb lett. Elmerengett. Rövid csendet követően újra a listát kezdte tanulmányozni.

– Szabó Dáriusz. Édesanyád és édesapád nagyon szeret, nagyon jó kisfiú vagy, az óvónénik dicsérnek téged, de játék után csak elvétve raksz rendet magad után. – Mindketten hangosan felnevettek.

– Pilér Zsolt. Zsoltika! Ha olyan jó bizonyítványod lesz, mint aztat megbeszélted édesanyáddal, apa nyáron megtanít lőni! – Károly felkapta fejét, és László felé sandított:- Ez furcsán hangzik majd a számból. – Ja! – szólalt meg a krampusz. – Ez az elvárás. Az apja hivatásos vadász. – Károly tovább bámult Lacira. – A legrosszabb gyerek a faluban. Ha úszni viszem őket a városba, általában vele van a legtöbb probléma. – Értem – bólogatott Károly, majd visszaszegezte tekintetét a papírra.

– Istiván Zsófika?? – kapta fel újra a fejét a Mikulás megdöbbenve. – Igen. Persze! A Zoli lánya. A Postás Zolié – nézett a Mikulásra az oldott hangulatban vezető László. – A szülők tudják, hogy személy szerint ki a Mikulás? – kérdezte az elkomorodott Károly. – Persze! Már november közepe óta. – Hogy mi? De hát éppen te hívtál be a hivatalba november legvégén, hogy halaszthatatlan ügyben akar velem beszélni az Istenverte főnököd! – Igen! – vágta rá a kizökkenthetetlen Laci. – Na és! Elvállalta vagy nem vállalta??? – Fordult kérdőn Károly felé, majd kezdett szaggatott, hangos röhögésbe a sofőr. – Ahogy László bekormozott arccal, világító fogakkal, villogó szemekkel kacagott, Károlynak egész sötét gondolata támadt: Istenem! Hova kerültem? Lasciate ogni speranza, voi ch’entrate.

A kisbusz lassan odaért a listán megadott első címhez.

A Mikulás és a Krampusz a kapuban álltak, miközben egy közepes testű, de annál idegesítőbb hangú keverék ugatta őket. Laci lehajolt a kutya fejmagasságáig, és szólítgatni kezdte: – Csöpi! Csöpi! Hát nem ismersz meg? – A kutya fokozatot váltott, és még hangosabban ugatott. Károly felhajtva a mikuláskabát bő ujját, órájára pillantott. Jó öt perc várakozás után, egy kellemes külsejű, mosolygós, szőke asszony csattogott ki papucsban a kisajtóig. Illedelmesen, rangjukhoz méltó főhajtással fogadta őket, majd magyarázkodni kezdett: A kislányom késik az iskolából, de nemsokára itthon lesz. – Biztos ebben az Anyuka? – kérdezte a szemöldökét összeráncoló Mikulás. – A Nagyi az iskola mellett lakik. Éppen ebben a pillanatban látta elindulni – válaszolta az asszonyka mosolyogva. – Ilyenkor mindig felhív – tette még hozzá, majd betessékelte a házba a hétköznapinak éppen nem nevezhető vendégeket. Károly és Laci megálltak a méretes nappaliban, amelyet jobbról amerikai konyha, balról pedig egy felfelé vezető, spirális falépcső szegélyezett. Szemben kényelmes bőrkanapé volt, amin aztán később az asszony hellyel kínálta őket. Károlyék akkor még nem is sejtették, hogy öt perccel később már a szürke, márványmintás csempével borított, földszinti mosdóban kuksolnak. A kislányt megérkezése után édesanya azonnal felküldte emeleti szobájába, hogy a Mikulás fogadásához méltó, elegánsabb ruhát vegyen magára. Miközben Dzsenifer az emeleti szobában öltözködött, édesanyja kiengedte a két jelmezes férfit a fürdőből, hogy azok az illúzió kedvéért újra bekopoghassanak, miután ő csenget az erre a célra bekészített csengettyűvel. Kicsit hosszabb csengetés lett a dologból, mert Csöpi éles hangú csaholása elnyomta a bentről kiszűrődő hangokat.

Károly mereven az utat bámulva, magába feledkezve zötykölődött a kisbuszban. Percről percre erősödő szorongást érzett. Aggasztotta az Istiván-poronty megajándékozása. Tenyere és homloka egyre nyirkosabb lett, miközben folyamatosan azon töprengett, hogy miként tudja majd kordában tartani a postással szemben táplált indulatait. Rágódva közös ügyükön, sokszor azzal próbálta nyugtatni magát, hogy tárgyalás után elvonuló, egyszemélyes esküdtszékként érveket keresett Istiván ártatlansága mellett. Mivel Istiván nem tagadta a vele szemben felhozott vádjait, nyugalmat hozó érveket nem talált.

A Következő háznál minden simán ment. A gyermek a Mikulás feszült idegállapotából semmit sem érzékelt, ha csak akkor nem, amikor a – Hol vannak a rénszarvasok – kérdésére a Mikulás tanácstalanul, tekintetét a krampusz felé fordítva kért azonnali segítséget. A ceremónia végén az elégedett kisfiú ajándékaival együtt eltűnt a szobájában. A diszkréten szedelőzködő Mikulás és segítője a kijárat felé indulva nem várt akadályba ütközött. A ház ura egy kisebb méretű tálcán, csordultig töltött pálinkáspoharakkal egyensúlyozott feléjük. Méterekről lehetett érezni az ital kommersz, hamiskás illatát. Az olcsó gyümölcsaroma erős, zsigerekbe maró kipárolgása fizikai fájdalmat, undort, és ezzel a teljesen ellentétes érzéssel birokra kelő, leírhatatlan mértékű sóvárgást idézett elő a sárgásfehér kamuszakáll mögött. A házigazda értetlenül figyelte, ahogy Károly kezét feltartva, szapora léptekkel menekül ki az épületből. A kaput maga mögött, és Laci előtt becsapva sietett az autóhoz, és megkerülve azt, zihálva annak oldalához dőlt. A nap már a horizont közelében járt, a sárgásvöröses fény élettel teli színt varázsolt Károly hullasápadt arcára. A Krampusz aggódva sietett felettese felé, aki előrehajolva, kezét térdén pihentetve, kapkodta a levegőt. – Éppen rendel az orvos, két perc, és ott vagyunk. – Károly még mindig képtelen volt szavakat kipréselni magából. Lacit folyamatosan a baj természetét tudakolta, nyilván nem akarta, hogy valaki a szeme láttára ájuljon el, vagy lehelje ki a lelkét.

– El kell mondanom valamit. – szólt Károly az autóban ülve, miközben verejtékező fejét átbújtatva a szakáll gumis madzagján, letépte magáról a gusztustalan színű kendercsomót. Laci aggodalmaskodó arccal figyelte idősebb barátját, aki lélegzetvételtől lélegzetvételre lett egyre nyugodtabb és összeszedettebb. Lassan Laci felé fordult, és kétségbeesetten nézett a fiatalemberre. – Sajnos nem mondtam el neked mindent… Az okokról… amik miatt ide jöttem. – A krampusz mereven figyelt. Károly a műszerfal eléje eső részét szuggerálta, elbizonytalanodni látszott. – Ez egy… Bonyolult történet… – mondta, majd szeme a távolba révedt, és elhallgatott. Bizonytalanság lett rajta úrrá. Beleszédült önnön kiszolgáltatottságába. Elgyengült, és emiatt bűntudata lett. Laci persze kapizsgált valamit, de esze ágában sem volt előhozakodnia vele. – Mennünk kellene, tovább… Mi-kul-ás bá! Várják a kölykök! – Károly még mindig a távolba révedt, de hallva a krampusz kérlelését, elmosolyodott. Lassan bogozta ki a kenderbe tekeredett gumis madzagot, majd visszavette szakállát. – Előre vehetnénk az Istiván kislányt, Lacikám? – A sofőr rövid ideig fürkészte még Károly előre meredő, gondterhelt tekintetét, majd nagyot sóhajtva gyújtást adott. – Miért is ne? Végtére is, én csak egy krampusz vagyok!

Alkonyodott már. Az ég sötétkékjét a falusi utca lámpáinak narancsos, meleg fénye tette még lehangolóbbá. Istiván háza még e komor ég alatt is impozáns látványt nyújtott, az azt körülvevő kert nem különben. A ház utcafrontja előtt, téliesített, fekete fóliával takart, aprócska kerti tó pihent. Károly úgy érezte, hogy szíve, teste minden egyes pontján egyszerre dobog. Maga elé engedve Lászlót belépett az udvarra. A bejárati ajtóhoz vezető járdát kisméretű tuják szegélyezték, az ágyás vörös színű fenyőmulccsal volt felszórva. – Kutya sehol! – konstatálta megkönnyebbülve Laci. – talán mert nincs!? – tudakolta Károly. – De van. – kacagott fel a krampusz. A Mikulás nagy levegőt vett, majd közvetlenül az ajtó elé lépett, és becsengetett. – Azt hiszem, Zoli itthon sincs. Nem látom az autóját – mondta Laci, az udvar sötétségbe burkolózó, hátsó részét fürkészve. Károly nem kergetett ábrándokat ez ügyben. Az ehhez hasonló, kellemetlen szituációkat sohasem tudta kikerülni, főleg akkor, ha csak a szerencséjére támaszkodhatott.

Némi várakozás után, tűsarkú cipők egyre közelebbről hallható kopogása törte meg a csendet. – Én raktam le a járólapot. – jegyezte meg Laci. – Briliáns! – válaszolta leplezetlen iróniával Károly. Az ajtó kitárult, és egy kifejezetten vonzó, mosolygós nő állt velük szemben. Károlyra egy pillantást sem vetett, Lacinak azonban nagyon megörült. Ha nem lett volna a sofőr arca vastagon bekenve korommal, valószínűleg a nyakába is ugrik. – Zsófi már olyan izgatott – mondta fülig érő szájjal, folyamatosan Lacira bámulva. – Kezét csókolom – törte meg saját hallgatását Károly, de válasz nem érkezett rá. A fiatalasszony csak Lacival társalgott, a kívánságait is neki mondta el. – Jól vagy? Ancsa jól van? – kérdezte Lacit a feszes bőréből majdnem kiugró asszony. Amíg Laci beszélgetett, Károly a kémek alaposságával pásztázta végig a nagyméretű nappalit. Szembetűnő volt, hogy minden, a szőnyegtől a bútorokig, a tévétől a státuszszimbólumnak számító házimoziig, vadonatúj. Más elrendezésben, de itt is megtalálható volt az amerikai konyha, és a csigalépcső. A konyhapultot szegélyező fal egy szűk kis átjáró részeként folytatódott, amelyről több ajtó is nyílt.

– Mindjárt itt a Zsófi! – veregette meg Károly vállát Laci. – Nagyszerű! – válaszolta a terepszemléjéből kizökkentett Mikulás. – Kimenjünk? – kérdezte Károly az otthonosan mozgó krampuszt. – Nem kell! A keresztlányom nem hülye! Már rég levágott mindent. – A Keresztlányod!? – Ja! Amikor a dalárdás Sanyi bácsi kockás ingben, jelmez nélkül állított be ide, egy Julius Meinl szatyorból adva át az ajándékot, ráadásul matt részegen… baszd meg… ha-ha! Zsófikának egy pillanat alatt leesett minden. – Ő a keresztlányod? – Persze, már mondtam. – Károly nem tudta merre nézzen dühében. Áldotta megérzését, amely a kisbuszban azt súgta neki, hogy nem szabad megnyílnia a sofőr előtt. – Valami baj van? – Károly fejcsóválás közepette elfordult. Szinte ugyanebben a pillanatban lépések kopogása törte meg a csendet. A lépcsőn anya és kislánya lépdelt lefelé. A csinos anyuka egy fehér ruhás, csillogó szemű, angyali bájjal megáldott hercegnőt vezetett alá a nappaliba. Károly elvarázsolva állt a középen. Amikor a kislány leért, sprintet vágva azonnal Laci karjaiban termett. A krampusz gyorsan észrevette, hogy a Mikulást feszélyezi a mellőzöttség, és mintha sietne is, ezért gyengéden letette Zsófit, és átadta magát kötelezettségeinek. Károly még mindig elvarázsolva állt, egyszerűen nem volt képes a bakkecskét idéző Istivánhoz kötni ezt az ártatlan, varázslatos teremtést. Érezte, hogy zavarát leplezendő, valamit gyorsan mondania kell. – Szia, én vagyok a Mikulás! – Laci sóhaját nem lehetett nem meghallani. – Te vagy? – kérdezte nevetve Zsófi. – Ki más? Tavaly mást küldtem magam helyett, mert megbetegedtek a rénszarvasaim. – Jéézus! – morgott nutellásodó korma alatt Laci. Zsófi kissé zavarba jött, de csendben maradt. Károly elérkezettnek érezte az időt, hogy a Zsófiról leadott szöveget felolvassa. Zsebéből előkotorászta a kissé már gyűrött papírt, és pont úgy tartva, hogy Zsófi elől takarva legyen az arca, olvasni kezdte a kislánynak szánt szöveget:

– Drága Zsófika! Rólad egyetlen rosszaság híre sem jutott el a fülembe, amiről arra következtetek, hogy nyilván nem is lehetsz rossz! Csibészségeket ugyan elkövetsz néha, de eddig pontosan tudtad, hogy hol van a csibészség és a rosszalkodás közti határ, amit nagyon okosan nem léptél át. Reméljük, hogy megmaradsz annak a kedves kis tündérkirálynőnek, aki eddig voltál, és évről-évre megajándékozhatlak majd jóságodért! – Károly felnézett egy pillanatra, majd folytatta: – Fogadd Lappföldről… Lappföld!!!, baszd meg – súgta oda magáról megfeledkezve Lacinak.

Laci benyúlt a puttonyba, és egy tekintélyes méretű pakkot halászott ki belőle. A lila masni díszítette rózsaszín dobozt látva Zsófi szája tátva maradt. Meglepetéséből felocsúdva anyukája felé fordult. – Az amit kértem? – az asszony csak mosolygott – Köszi anya! – A Mikulás szúrósan nézett a krampuszra, aki érezve a tűhegyes tekintetet, beletörődötten vont vállat. Zsófi a Krampuszt is megölelte, majd odalépett a Mikuláshoz, és puszit nyomott az arcára. Károlyt meglepte ez, és zavarában felnevetett. Ebben a pillanatban a háta mögött lévő bejárati ajtó kinyílt. Hallotta, hogy valaki belép, majd óvatosan behajtja az ajtót. A kislány reakciójából kiindulva, túl sok variációs lehetőség nem kínálkozott. Károly mellkasában rezonált Istiván nevetése, amikor a Zsófi megölelte őt. A jelmezes jogász teljesen lesápadt. Mozdulatlanul állt, háttal a postásnak. Lassan hajtogatta össze a papírt, amiből a szöveget olvasta, majd visszacsúsztatta a zsebébe. Keze látványosan remegett, szája pedig pillanatok alatt kiszáradt.

Istiván nagy léptekkel indult meg befelé, kezet rázott Lacival, majd feleségéhez lépett, és megcsókolta őt. Elégedetten körbenézett, beszélt is valamit, de Károly nem hallotta. Annyira beszűkült számára az észlelés, hogy a vizuális ingereken kívül más nem jutott el a tudatáig. A postás a felségéhez beszélt, majd a kislányára figyelt, fel-felsandított Lacira is, majd újra a kislányát kezdte el nézni, aki széles mozdulatokkal megtámogatott élménybeszámolót tartott apjának. Károly még mindig nem hallott semmit. A füle zúgott, szédült, feje és tenyere erősen verejtékezett. Miközben kislánya beszámolóját hallgatta, Istiván lassan felemelte fejét, hogy tekintetét Károlyra szegezhesse. Pár másodpercig farkasszemet néztek, majd a postás a Mikulásra kacsintott, és elmosolyodott. Károly ettől a pillanattól kezdve újra hallott. Istiván megkerülte a pultot, majd lehajolt, és poharakat vett elő. Viszkis poharakat.

Károly Laci felé fordult, és annak vállára tette nyirkos tenyerét: – Menjünk! – A krampusz viszont nem hallotta Károlyt, és elindult a pulton sorakozó poharakba italt töltő, kedélyes hangulatú postás felé. Károly egy ideig habozott, bátortalanul az asszony felé fordult, kezét mellmagasságig emelve intett, mintha néhai Szent Miklósként áldást osztana, majd a nappalinak hirtelen hátat fordítva elindult az ajtó felé. Mire az asszony bármit szólhatott volna, keze már a kilincsen volt. Lendületből próbálta meg feltépni az ajtót, az azonban nem mozdult. Újra próbálkozott, majd megint, de teljesen eredménytelenül.

Lassan fordult vissza a pult felé. Érezte, ha ez a mozdulat gyorsabb lenne a jelenleginél, holtan esne össze. Tekintete lassan érte el a házigazda homályos sziluettjét. Megállt, a mélységélességgel bíbelődött, ami kívülről egyszerű hunyorgásnak tűnt. Ahogy teljes részletgazdagságában kirajzolódott a postás alakja, lassan tudatosult benne: csapdába csalták! A postás feltűrt homlokredőkkel, kaján mosollyal tartotta a mennyezet felé mutatóujját, amelyen a kulcs csilingelt. – Ügyvéd úr, csak nem gondolja, hogy a megfáradt, tikkadt vendéget szomjazni hagyják errefelé?

Engedjen ki Istiván, így lesz jobb mindenkinek – mondta gyöngyöző homlokkal Károly. A postás leengedte kezét, tenyerét szélesre nyitotta, rövid ideig a kulcsot bámulta, majd fel sem nézve a Mikulásra letette azt a pultra, és a whiskys üveg után nyúlt. – Tegye meg nekem azt a szívességet, hogy nem szégyenít meg a lányom előtt, ügyvéd úr. – Tegye meg azt a szívességet, hogy nem hoz a lánya előtt ilyen helyzetbe… Istiván úr.

Istiván megfontoltan, és tántoríthatatlanul folytatta a szertartást. Károly arca eközben egyre verejtékezett, szájszegletéből pedig nyál kezdett szivárogni. Nem az ital iránt érzett sóvárgás miatt; mérhetetlen dühöt, és undort érzett. A postamester a Mikulás elé állt, és kezében a poharakkal mélyen a szemébe nézett:

– A kislányom, és a feleségem egészségére, ügyvéd úr! – Károly óhatatlanul is kinézett az édesanyja szoknyájának dőlő, mosolygó szemű gyermekre. – Egy pohár, nem a világ vége, igaz? – kérdezte felráncolt homlokkal a postás. A Mikulás beesett vállakkal, kissé előre görnyedve állt vendéglátója előtt. – Én a maga gyermekeire iszom… – Károly szeme lassan vette fel a postás tekintetét – Benjáminra, és Mártonra! Laci már rég szerepéből kiesve figyelte az eseményeket. Károly alsó ajkát beharapva bólogatott, mintha hirtelen rálelt volna a gyanúját tápláló, nyitva maradt kérdések megoldásaira. Aztán szemmel láthatóan valamiféle elhatározásra jutott, nagy levegőt vett, és újra Istiván szemébe nézett: – Szóval igaz, maga pitiáner csaló. Felgőzölte a leveleimet. – Istiván kimérten és hidegen szólt. – Vigyázzon, hogy beszél a gyermekem előtt, félnótás. – Majd azzal feleségére nézett, aki – bár nem tetszett neki az, amit kiszűrt a beszélgetésből – engedelmesen felvitte kislányukat a szobájába. Istivan újra Károly felé fordult, akinek szemében fortyogott az indulat. – Látja? Az én pici lányom. Szeret. És önt a gyermekei? – Károly hirtelen ütésre emelte a kezét, de Laci még időben kettejük közé állt. – Szar, szemét trógernek gondol az ügyvéd úr, igaz? Pedig igazat fog adni a végén, higgye el! Cáfolhatja, amit önről gondolok. Egy levele jött csak, ne álmodozzon zsáknyi, felgőzölt, és a hivatal kályhájában elégetett gyermeksiránkozásról. – Károly és Laci is feszülten figyelte, amit a postás merev arccal kezdett el felvezetni. – Egy levél, egy gyerektől. – Melyiktől? – Benjámintól. – Károly egy pillanatra elmerült emlékeiben. – Nem érzelmes levél; semmi feloldozás. Csak egy kérdés: vissza tud-e térni azokhoz, akikhez tartozik? Bírná alkohol nélkül? Ellen tudna-e állni a kísértésnek, és ami még fontosabb, drága ügyvéd úr, ha egy napon mégsem, az mennyire térítené le választott útjáról? Egy pohár whisky tényleg borítana mindent? Ügyvéd úr…!!! Ha egy pohár ital kikezdi az akaratot, akkor maga mindig is vesztésre állt.

Károly érezte, hogy Istiván érvelése finoman fogalmazva is billeg. Mégis gondolkodóba ejtette. Kíváncsivá tette. Érezte, hogy csapda ez, teljesen a félelmeire szabva. – Feljelenthetném magát! – suttogta ingerülten. – Ugyan. Nézze csak! – mutatott a postás a pulton elhelyezett, fenyővel, tobozzal, és színes bogyókkal díszített karácsonyi kosárban virító fehér borítékra. – Ott van. Sértetlen. – Hazudik!!! – mordult fel Károly. – Laci! – szólt emelt hangon Istiván. – Menj oda, és nézd meg! Sértetlen, vagy sem? – Lacinak nem sok kedve volt ehhez, de remélve, hogy ezzel oldhat a feszültségen, engedelmeskedett komájának. Kezébe vette a borítékot, alaposan megszemlélte, megtapogatta, megforgatta, majd visszatette a kosárba. – Úgy tűnik! – mondta kissé határozatlanul, majd visszalépett a helyére. Istiván épp szólni akart, de a krampusz kissé félénken, mégis éreztetve, hogy a történések nem a szája íze szerint valók, megelőzte őt. – Menjünk Károly. Itt végeztünk. – Istiván hosszan hallgatott, arca kisimult. – Menjetek – mondta. – Vigyétek a levelet is. – Károly a csizmája orrát bámulta, nem nézett se a postásra, se a krampuszra. Tudta, hogy vége, hogy kifordulhatna, és elfelejthetné az egészet, sőt, talán még így is sok kellemetlenséget okozhatna a postásnak. Egy sarkon fordulásnyira volt attól, hogy azt, amitől heteken át rettegett, végre a háta mögött hagyja. Laci kezébe vette a levelet, felemelte a zsákot, és épp megindult volna kifelé, amikor Károly megszólalt: – Ide azt a poharat! – Istiván lassan nézett fel Károlyra. – Nem kell!

Károly azonban döntött. Nem kívánt szavakkal élni többé. Úgy érezte képes rá. Úgy érezte, hogy csak akképpen zárhatja le ezt a rémes, és kellemetlen közjátékot, ha Istiván szabályai szerint nyeri meg. Megfogta a poharat, nagy levegőt vett, majd annak tartalmát, az utolsó cseppig felhajtotta.

Újra nem hallott semmit, csak a csillár fényét érzékelte, a két vitatkozó alakot, meg a melegséget az arcán, ami lassan az egész testét elborította. Aznap mindegy gyerek örült, a Mikulás minden családnál helytállt, és mindent elfogadott. Nem félt és nem szorongott többé, nem úgy mint Laci, aki – bár nem tehetett semmiről – mélységes bűntudatot érzett.

A körút végeztével a Mikulás teljesen öntudatlanul mászott ki a kisbuszból. Laci besegítette, leültette foteljébe, ruháját meglazította, kabátját és csizmáját levette. Kiment, gyújtóst vágott, a kályhába begyújtott, a tűzet vagy háromszor jól megrakta, majd miután felfűtötte a szobát, halkan csukva be az ajtót maga után, távozott. A kályha szelelőjén kiszűrődő fény ott táncolt Károly felpüffedt arcán, hányásfoltos ruháján, és az asztalra helyezett, fehér borítékon. Emlékek, és álmok nélkül aludt reggelig.

***

Csizmája meglazítva klaffogott bokáján. Mikuláskabátjára fekete dzsekit vett, bár olyan intenzíven, és melegen sütött a nap, hogy erősen izzadt. Sem józan, sem részeg nem volt. Nem volt semmilyen. Csak ment az út szélén, oldalra nem nézett, a járdát kerülte. Az emberek elborzadva nézték, vagy gúnyosan bámulták a kerítésnek támaszkodva. Lassan csoszogott el Piroska háza előtt, a kutyák örömködve csaholtak, majd miután látták, hogy tovább megy, csalódottan nyüszítettek, és követték a kerítés mentén, ameddig tudták. Gyönyörű nap ez, gondolta magában, ennél gyönyörűbb már nem is lehetne. Ilyen gondolatai voltak, meg olyanok, hogy jó itt, és jobb helyről nem is álmodhat az ember. Minden szép volt és jó. Ő pedig bűzlött.

A decemberi nap alacsonyabban járt, épp a kocsma mögött ragyogott, szemet kápráztató glóriát kölcsönözve a helyi leromlásnak. Károly meglepetést okozott, gúny helyett részvétet váltott ki a kocsmavirágokból, a vállát veregették, és fizették neki egyik italt a másik után. Ki tartson össze, ha mi nem, igaz Karcsikám??? Valamit mondott nekik a levélről, Istivánról, ők meg az öklüket rázták, vagy éppen nevettek. Egy idő után már azt se tudta, hogy rajta-e, vagy a helyzeten, esetleg csak úgy, ahogy a kocsmában szokás.

Aztán cigarettát kért, azt sem szívott már évek óta, jóval az ivás előtt abbahagyta már. A pultban gyufát vételezett, majd kilépett a kocsma elé, a verőfényes napsütésbe. Észre sem vette, hogy Guriga is ott volt, ahogy Guriga sem vette észre, hogy ő bent van. Az idős, sovány férfi kikerekedett szemekkel bámulta hajtányából a lerészegedett Mikulást, aki lassan lépkedett le a kocsma lépcsőjén. Károly Gurigára nézett, aki szólni sem tudott a meglepetéstől. Az ügyvéd hirtelen megfordult, és bement. Két feles rumot kért, majd a poharakkal, kissé bizonytalanul kibotorkált a kocsma elé, és az egyik felest átnyújtotta a mozgássérült férfinak. Az csak nézett, teljesen megrökönyödve, szemében a hála, és a tisztelet tüze égett. Károly közelebb lépett, elmérte a távolságot, van ilyen, majd újból, most már sokkal közelebbről nyújtotta a poharat. Guriga két kezével megtámaszkodott, felegyenesedett, bal lábával kilépett a kocsiból, és lassan, két, lomha, de egészséges lépést téve Károly elé állt. Károly végignézett a férfin, Guriga is magán, a kocsmatöltelékek pedig mindenkin, a csend pedig szinte kézzelfoghatóvá vált. Guriga elvette a poharat, egy pillanat erejéig még kisandított a kocsmaajtóba tömörült bámészkodókra, majd az égbe emelve a rumot, felkiáltott:

Isten-Isten!!!