Az jár most jobban, aki hallgat. Sírni, bánkódni kár. A pezsgő, és a könnyek egyszerre folynak el a csatornában.
Nem érdemes virrasztani a halott felett, légyen az a demokrácia maga, vagy az ellenzék régóta bűzlő, de múlt vasárnap még elevennek tűnő teste.
Az éberség a prédának létfontosságú, a ragadozók ezzel szemben semmitől sem zavartatva, elnyúlva delelhetnek az árnyékban. Úgy is mondhatnánk – mi jámbor növényevők -, hogy négy év szafari vár ránk, oroszlánokkal a Land Roverben.
A kilátások az első feketelista árnyékában nem túl rózsásak. Az erőt, és a fölényt kenőanyagnak használó kormánypárt bosszút esküdött. A halmaz pedig, melyben a bosszú hétköznapi, civil célpontjai gyülekeznek, medúza-mód pulzál, és lesz egyre nagyobb.
Az országot csak egy konszolidáció menthetné meg a valós polgárháború veszélyétől, de ezzel józanul számolni nem lehet.
Az árkok betemetése ugyanis nem lehetséges elszámoltatás nélkül, vagy ha igen, az csak a 89-eshez hasonló alkuk árán valósulhatna meg.
Márpedig ha konszolidációval nem számolhatunk, kár demokráciáról ábrándozni.
Az ország két része, bár más előjellel, de hasonlóképp értékeli túl önnön nemzetét:
a Fidesz-szavazó elhiszi választott vezérének: különbek vagyunk, jobbak és hasznosabbak a többinél, olyanok, akik megmentették Európát, és a kereszténységet a rájuk leselkedő, idegen veszedelmektől.
Az ezzel szembehelyezkedő nézet azonban annak az illúziónak az életben tartásába csatornázza energiáit, amely szerint Magyarország demokráciájának romló állapota aggodalmat kelt a fejlett nyugati társadalmakban.
A két ellentétes oldal tévedése egymással összegyúrva lehangolóbb, mint bármi:
Nemhogy nem vagyunk különbek másoktól, de még csak számítani sem számítunk annyit, hogy érdemben foglalkozzanak velünk.
A remény, hogy Európa megállítja ezt a nyolc éve kérgesedő rezsimet, minimális. Talán semmi sem mutatja meg ennyire jól Brüsszel cselekvőképtelenségét, közönyét, és korrumpálhatóságát, mint a magyarok szinte folyamatosan napirenden lévő panaszai.
Az elmúlt ciklus számtalan civilek elleni jogtiprásáról, korrupciós ügyéről, közpénz-herdálásáról szerezhettek tudomást az EU tisztségviselői, mégsem történt semmilyen érdemi elmarasztalás – ne adj isten -, szankciónálás, ami elgondolkodtatta volna a hatalmat, a folytatott irány tarthatóságát illetően.
Ha abból indulunk ki, hogy Orbán rendszerének legfontosabb életbentartója egy, a fejlesztési pénzek lehívására, elosztására, és kicsalására szakosodott bűnszervezet, akkor fel kell tenni a kérdést:
Ki vagy mi akadályozta meg az Európai Uniót abban, hogy a nyolc év alatt érdemi szankciókat foganatosítson a Nemzeti Együttműködés Rendszere ellen, és ki vagy mi veszi rá őt arra a jövőben, hogy mindezek után mégis megtegye?
Tartozunk magunknak annyival, hogy belássuk: az Európai Unió felelőssége nem kisebb, mint a béna magyar ellenzéké, a leharcolt szellemű magyarságé, az orosz nagyhatalmi befolyásé, vagy az apátiába roskadt, megalkuvó választópolgáré.