Rengeteg filmes toplistát lehetne csinálni minden évben, de nem sok értelmét látom, hogy összeszedjem a legjobbakat/legrosszabbakat, főleg, hogy nyilván nem láttam az összes 2014-es mozifilmet, még a legnagyobbakat sem mindet. Meglepetés viszont ért bőven, inkább ezeket írtam meg.
Rengeteg filmes toplistát lehetne csinálni minden évben, de nem sok értelmét látom, hogy összeszedjem a legjobbakat/legrosszabbakat, főleg, hogy nyilván nem láttam az összes 2014-es mozifilmet, még a legnagyobbakat sem mindet. Meglepetés viszont ért bőven, inkább ezeket írtam meg.
Ez az abszolút szubjektív lista a pozitív és a negatív csalódásokról szól, nem arról, hogy egy film milyen minőségű. Egy nyilvánvalóan rossz filmben is lehet még nagyobbat csalódni, ahogy egy jó film is okozhat pozitív meglepetést.
Keserű csalódások
Lucy
Luc Besson már megint egy erős női karakter főszereplésével készített akciófilmet. A címszereplő Lucyt drogfutárnak akarják használni, de a hasába varrt szuperkokó kiszakad, ő pedig elkezd mindenféle Jedi-erőkre szert tenni. A film előzetese nagyon biztató volt, és a gyengeségeivel az emberségét is maga mögött hagyó figura témája érdekes drámai-tragikus vonalat adhatott volna a dolognak. Kár, hogy Besson túl sokat markolt, mert a végén keveset fogott. A látvány lenyűgöző, egyébként felejthető az egész.
X-men – Az eljövendő múlt napjai
Az idei X-men megkapta az utóbbi idők legmenőbb előzetesét: az időutazásos, durva karakterfejlődéseket ígérő, egyszerre a régi és az új színészgárdát is szerepeltető történet óriásit szólhatott volna, de a trailert becsapósra vágták, a kulcsmondat a filmben valójában teljesen más kontextusban hangzik el. Végül kapunk egy remek jelenetet és 130 perc teljes érdektelenséget. Fel nem foghatom, hogy szerepelhet ez a film az IMdB top 250-es listáján.
Exodus – Istenek és királyok
Arról lehet vitatkozni, hogy Ridley Scott mikor csinált utoljára jó filmet – a Gladiátor mondjuk még szórakoztató volt. Én imádom a mitológiai történetek akciófilmes feldolgozását, elfogult is vagyok a műfajjal, de az Exodus borzalmasan sikerült. Scott nagyot akar mondani, de nem sikerül neki, ráadásul az akciójelenetek is unalmasak. Amikor véget ért a sajtóvetítés, a hátsó sorokban valaki hangosan fújolt. Nem én voltam, de akár lehettem is volna.
Noé
Hiába a gyanúsan gagyiszagú trailer, a Noé volt az év másik mitológiafeldolgozása, amit nagyon vártam, ráadásul az egyik kedvenc rendezőm, Darren Aronofsky készítette – A forrást, a Pít, a Pankrátort mind imádom. Az özönvíz történetéből mégis sikerült halálosan unalmas filmet forgatnia, amiben ráadásul a kőóriások testébe bújt angyaloknak is jut hely. A végén van egy érdekes gondolat, kár, hogy az azt megelőző két óra teljesen menthetetlenné teszi a Noét.
Az ismeretlen Drakula
Oké, Az ismeretlen Drakulára alapból nem úgy mentem, hogy egy jó filmet fogok látni, de ekkora gagyiságra nem számítottam. Ha egy film kvázi szuperhőssé akarja változtatni a híres erdélyi vámpírt, ám tegye, ha mindent be akar áldozni az akció oltárán, azt is tegye, de akkor legalább legyen benne rendes zúzás. Az ismeretlen Drakulában nincs, ellenben Luke Evans nagyon sokat hörög, mert őt mennyire nem értékeli senki. Még soha nem jöttem ki a moziból film közben, de itt nem sokon múlt.
Kellemes meglepetések
VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan
A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan már azelőtt óriási siker lett, hogy megjelent volna. Generációs filmnek kiáltották ki, őrült rajongótábora lett, és mindenki előre tudta, hogy ez a film róla szól. Sokan úgy várták, mint a megváltót. Pont ilyen elvárások után lehet a legnagyobbat bukni, de Reisz Gábor nemcsak állva maradt, de nagyjából hozta is, amire mindenki számított. Nem hittem volna, hogy sikerül neki, de nagyon örülök, hogy összejött. A VAN messze nem tökéletes film, de talán szerethetőbb is így, kicsit sután.
A holnap határa
Sokak szerint az év sci-fije nem az Interstellar, hanem A holnap határa. Tom Cruise időhurkos, alienháborús akciófilmje meglepően szórakoztatóra sikerült. A filmtörténeti könyvekbe nem fog bekerülni, de mostanában annyi szar nagy költségvetésű akció sci-fi készült, hogy igazán üdítő egy egyszerű, de élvezhető darab. Fogadni mertem volna, hogy hasonlóan béna lesz, mint az Oblivion, az Elysium vagy az After Earth. Nem lett.
Interstellar
Az Interstellarról sejtettem, hogy jó lesz, de azt nem, hogy ennyire. A Nolan-féle Batmanek és az Inception sem volt számomra különösebben mély nyomot hagyó élmény, a Csillagok között viszont rendesen beütött. Hatásvadász persze, giccsesnek is mondanám, de pont jó arányban az. Kétszer is elmentem megnézni, mindkétszer megkönnyeztem. Ritka felemelő volt, még azt is elhiszi az ember, hogy talán többre érdemes a fajunk, mint hogy a saját mocskunkban pusztuljunk el a bolygón, amit tönrevágunk.
A galaxis őrzői
Óriási hype előzte meg, engem viszont elképesztően taszított az egész. Alapból mekkora baromság egy gépfegyveres mosómedve, ráadásul a Hooked on a feeling Hasselhoff óta egyáltalán nem vicces. De leginkább a főszereplő csávót nem bírtam – igazság szerint ki nem állhatom a Parks and Recreations c. sorozatot, amiben híres lett. Hiába az előítéleteim, A galaxis őrzői lett az eddigi legkönnyedebb és legviccesebb Marvel-képregényfilm. Remekül gúnyolódik saját magán, a sajtóvetítésen is felszabadultan röhögtek a hülye sznob kritikusok.
A nő
Már a Kövér Lászlóét megszégyenítő bajszot hordó, köldök fölé húzott nadrágban szenvedő Joaquin Phoenix is elég rémisztő volt, illetve a számítógép és az ember szerelme is erőltetett témának tűnt. Viszont A nő csomó pozitív kritikát kapott, ez nem hagyott nyugodni, úgyhogy elmentem megnézni. Óriási életbölcsességekkel (szerencsére) nem lettem gazdagabb, de Spike Jonze egészen elképesztő, ragacsos-melankólikus hangulatott teremtett egy szomorú, valószerű és emberi történethez. Nem olyan jó, mint az Elveszett jelentés, de sok mindenben párja Sofia Coppola híres filmjének.