Természetesen nemcsak ezek jelennek meg 2015-ben, de róluk már lehet tudni, a többségről ráadásul biztosat.
Természetesen nemcsak ezek jelennek meg 2015-ben, de róluk már lehet tudni, a többségről ráadásul biztosat.
Ezeket várom én:
Mark Ronson: Uptown Special
Ronson új slágere, az Uptown Funk kezdi beváltani az egy hónappal ezelőtti jövendöléseket, azóta már vezeti a brit és az összesített európai slágerlistát, Amerikában pedig a második helyen áll épp, de még lehet első is.
És bár a számmal nekem nincs komolyabb problémám (legalábbis egyelőre), azért önmagában ettől még annyira nem várnám Ronson új albumát, viszont a producer legutóbbi albumán volt pár jó, ízlésesen retro-funkos sláger.
Ahhoz a lemezhez hasonlóan most is sok a sztárvendég: Bruno Marson kívül például Stevie Wonder és Kevin Parker (Tame Impala), az utóbbival közös számok közül a Daffodils is hallgatható már. Azért remélem, a többi Ronson–Parker-kollaboráció a lemezen jobb lesz.
Giorgio Moroder: 74 Is The New 24
Az elektrodiszkó atyja ugyebár harminc év után jelentkezik újra önálló albummal, ami már önmagában érdekesnek tűnik, és nemcsak azért, mert egy 74 éves dél-tiroli férfi próbál modern tánczenét csinálni, sőt.
Moroder ugyanis annyi kurrens nevet cserkészett be, amennyit nem szégyellt: Britney Spears, Charli XCX, Kylie Minogue, Sia, Mikky Ekko. És tényleg, miközben a ma hallható slágerzenék igen nagy része úgy köszönhet rengeteget Giorgio Morodernek, hogy nem is tud róla, bezárulhat a kör. Őrület!
Mondjuk volt, akinek a címadó szám csalódást okozott a retrós feelingjével, nekem viszont bejött, lehet ebből még bármi.
Belle & Sebastian: Girls In Peacetime Want to Dance
Az utóbbi húsz év egyik legnépszerűbb indie pop zenekara a négy év utáni első rendes lemezén kicsit elkanyarodik a folkos-kamarapopos indíttatású gitárpoptól, mindennél több lesz a szintetizátor és az elektronika.
Az elsőként közzétett új szám, a Party Line is ezt mutatta, no meg azt is, hogy ez az irányváltás, úgy tűnik, jól is áll a zenekarnak. Stuart Murdochék legutóbbi albuma az első olyan B&S-lemez volt, amit kicsit se tudtam megszeretni, nagyon remélem, hogy ezúttal másként lesz.
(A lemez már kiszivárgott, de megálltam, meghallgatom majd akkor, ha tényleg megjelent!)
Marina and the Diamonds: Froot
Marina Diamandis első lemeze több mint ígéretes volt, behozta a mainstream popzenébe a legtöbb énekesnőből hiányzó játékosságot, de aztán a második album pont olyan volt, mint bármelyik random popénekesnőé 2012-ben. Mondjuk sikeres volt, az igaz, de engem nem tudott érdekelni.
Aztán a készülő harmadik lemezről elsőként megjelenő címadó szám egy csapásra visszahozta a hitemet a görög származású walesi énekesnőben: a Froot megint olyannak mutatta Marinát, mint amilyennek megismertem öt éve. (Már öt éve?!)
Az azóta kikerült másik két új szám, a Happy és az Immortal már korántsem ennyire izgalmasak, de azért még reménykedem benne, hogy jó lesz a lemez.
Django Django: ?
Az utóbbi évek egyik legjobb poplemezével debütáló brit zenekartól lassan három éve nem hallani új dalokat, de ha minden igaz, a várakozásnak vége, az idén jön a folytatás. Új szám még nincs, ezért egy régiről tudtam csak berakni videót.
Az együttes – amely már egy éve nem is nagyon lépett fel – most meghirdetett két januári koncertet is, ahol három új számot is játszanak majd, az egyik tavasszal single is lesz.
Nagyon kíváncsi vagyok, sikerül-e reprodukálni ugyanazt a Beta Bandet idéző pszichedelikus elektro-rockot, amely azt a bizonyos első albumot jellemezte, esetleg úgy továbblépni, hogy nem vész el a varázslat – ez utóbbi lenne a legnehezebb, mint azt számtalan példa mutatja.
Grimes: ?
Claire Boucher első lemeze a Django Djangóéhoz hasonlóan 2012 legjobbjai közé tartozott, ő pedig igazi alternatív sztár lett, a konkurenciához képest fokozott Tumblr-, Instagram- stb. jelenléttel. A Pitchfork még az évtized első fele legjobb számának is az Obliviont választotta.
Azóta a montreali énekesnő hiába hitegetett mindenkit az új lemezzel, tavaly szeptemberben beismerte, hogy a teljes készülő anyagot kidobta a kukába, és a nulláról kezdte újra az egész folyamatot. Ami nem is baj, mert legalább nem lesz olyan a lemez, mint a tavalyi, eredetileg Rihannának írt Go.
A másik újabb dal, a csak élő verzióban hallható David már biztatóbb. Reméljük, Grimes nem stresszeli túl a dolgot, és hallható lesz a második lemez még az idén.
Sky Ferreira: ?
A még mindig csak 22 éves amerikai énekesnő első lemeze is a mainstream pop és az ott kevésbé megszokott elemek összeházasítására épült, szép siker is lett, bár sokat dobott rajta Sky Ferreira "annyira őrült cool vagyok, hogy fél lábbal mindig a sír szélén állok" típusú szétesettsége is.
Nekem annyira nem is tetszettek a dalai, viszont az a tény, hogy Bobby Gillespie-vel és a szintén Primal Scream-tag Andrew Innesszel dolgozik közös számokon, arra sarkall, hogy adjak még egy esélyt ennek a lánynak, akinek az Instagramjáról a poszthoz tartozó képet is nyúltam.
Pontos részletek a lemezről még nincsenek, de nagyon valószínű a 2015. A fenti klip sem az új lemezhez készült.
Dead Weather: ?
A Jack White és Alison Mosshart (The Kills) fémjelezte szupergrupp mindkét lemeze jó volt, de valahogy egyiket se vettem elő azóta (igen, már a másodiknak is öt éve), ezt mégis várom. Leginkább tán azért, mert White tavalyi lemeze, a Lazaretto elég nagy csalódásnak bizonyult.
Annak a kicsit beérkezett bluesrock hangzásával ellentétben a Dead Weather új számában van minden, amit Jack White-tól elvárna az ember, úgyhogy lehet reménykedni, hogy jó lesz az új lemez. Mert hogy lesz ilyen az idén, az elég biztosnak tűnik.
Chromatics: Dear Tommy
Johnny Jewel, a számos zenekarban nyomuló elektropopzseni zenéit a Drive című film ismertette meg a szélesebb közönséggel, de a legfontosabb projektje a hideg és éjszakai hatású zenét játszó Chromatics, melynek legutóbbi lemeze három évvel ezelőtt elég nagyot szólt.
A híresen titkolózó Jewel egyelőre nem szivárogtatott ki semmit az új albumról, kivéve a tracklistát, de a többi egyelőre titok, és valószínűleg az is marad februárig, amikor a Dear Tommy hivatalosan megjelenik.
Pond: It Feels Like Space Again
Az ausztrál pszich-rock zenekar, melynek a nevét folyton a Tame Impaláéval együtt lehet csak kimondani, januárban megjelenteti a hatodik lemezét. És mivel az előző kettő eléggé tetszett (csak ezeket hallottam), nem is nagyon van kérdés.
A Pond eléggé elszállt rockzenét játszik, amelyből azonban nem hiányoznak a dallamok sem, és szerencsére nem is fulladnak funkciótlan dzsemmelgetésbe a fiúk.
Kendrick Lamar: ?
Hazudnék, ha azt mondanám, sok jelenlegi hiphopelőadó van, akinek nagyon kíváncsi vagyok a lemezére, de Lamaréval valószínűleg teszek egy próbát. Ő a legújabb generáció legelismertebb rappere, de ez még önmagában kevés lenne.
Láttam viszont élőben tavaly a Primaverán, és egész élvezhető műsort nyomott, pedig a műfaj élőben elég ritkán tud lekötni, vagy egyáltalán, nem idegesíteni. A másik indok az új szám, az i, amely egy régi Isley Brothers-hangmintára épül, és kicsit emlékeztet a Roots és Cody ChesnuTT szuper közös számára, a The Seedre.
És a másik 11:
Ezek voltak tehát, amiket személy szerint én várok, az alábbiak közül pedig biztosan van, amit ti fogtok várni nagyon:
Madonna: Rebel Heart (A lemezről hat szám már hallható.)
Faith No More: ? (Tizennyolc év után ez lesz az első!)
Kanye West: ? (Még nem tuti, de eleve már tavalyra ígérte, szóval.)
Björk: ? (Címe még nincs, de egész biztos jön az idén, ráadásul Arca, az új csodaproducer is dolgozik rajta)
Radiohead: ? (Csak annyit tudni, hogy a tagok zenélgetnek együtt, hátha.)
Slayer: ? (Az első lemezük lesz Jeff Hannemann halála és Dave Lombardo kirúgása óta.)
Frank Ocean: ? (Az első lemeze 2012 egyik ünnepelt alkotása volt, az új dalokból részleteket mutatott csak.)
Drake: Views From the 6 (Egész biztos eladnak belőle hatbilliót.)
Rihanna: ? (Nála az volt a meglepetés, hogy tavaly nem volt lemeze.)
Macklemore: ? (Tegnapelőtt ígérte az év második felére.)
Adele: ? (Még semmi sem biztos, de most már tényleg nagyon ideje lenne.)