Falu a városban – nyolcvan éve kezdték meg a Tabán bontását

Gondolkodtatok már azon, hogy mi lehetett száz évvel ezelőtt az Erzsébet híd budai hídfőjénél lévő felüljáró-rengeteg, a szinte már autópályaként működő Hegyalja út és a Várhegy mögötti park helyén? Tegnap volt nyolcvan éve, hogy a gonosz budapesti vezetés megkezdte a Tabán lebontását.

Illustration for article titled Falu a városban – nyolcvan éve kezdték meg a Tabán bontását

A neolitikum óta lakott területen a rómaiak őrtornyot emeltek, később falu, a tatárjárás után pedig Buda elővárosa állt itt. A török idők alatt fürdők épültek, a tizennyolcadik századra pedig aranyos vályogházak és kis szőlőültetvények tömegei lepték el a völgyet. Az árvizek és a csatornázatlan utcák ugyan néha igen kellemetlen hellyé tették a területet, de a budapesti Montmartre-nak nevezett Tabán mégis a város legromantikusabb vendéglőivel és borozóival volt tele, amelyek hangulatuk és olcsóságuk miatt közkedveltek voltak a budapestiek közt.

Az Erzsébet-híd építése, a környező szőlőültetvényeket elpusztító filoxérajárvány és a városfejlesztés szükségessége azonban sajnos megpecsételte az első budapesti bulinegyed sorsát. Hiába küzdött a lebontás ellen a magyar művészek krémje, Szerb Antal, Márai Sándor, Krúdy Gyula, Bródy Sándor, vagy épp Zórád Ernő, a bontás 1933-ban mégis megkezdődött, 1936-ra pedig alig néhány épület maradt meg, melyek még ma is őriznek valamennyit a hangulatból.

A városrészt villanegyeddé, majd fürdővárossá alakította volna a főváros vezetősége, ennek tervei el is készültek, de a második világháború közbeszólt. A tervekről a Falanszter blogon itt olvashatunk bővebben.

A legszebben Szerb Antal írt erről a városba rejtett faluról a Budapesti Kalauz Marslakók számára egyik epizódjában, amely 1935-ben jelent meg a Nyugatban:

Nem tudom, illik-e az idegenforgalmi illemkódex értelmében, megmutatni valamit, ami nincs. Mert Ön, teljes joggal, csak sáros réteket lát, amint únottan csapkodják a Gellérthegy lábát. A középen, mint árvízbõl szomorú maradvány, emelkedik a fehér-sas-téri Polgári iskola. Valamikor itt házak álltak, Uram, de milyen házak! és a házak közt utcák kanyarogtak, de milyen utcák! A házak földszíntesek voltak és a közepükön a szederfa mellett mosóteknõ állt. Leve hivogatólag csorgott végig az utca közepén, mély csatornákat vájva a szabálytalan macskafejek közt.

Minden második ház nagyhírû régi vendéglõ volt, srammlizenével. Itt állt, kérem, a Mélypince, a Poldi bácsié, ötszázéves pinceboltozatával, ahol egykor török urak örömtanyát tartottak fenn, közköltségen. Itt volt a fürjmadár a falon, Vahot Imre kezeírása mellett, és Krúdy Gyula mámoros, megszentelt emlékezete. A Tabánt bármikor meglátogathatta, télen, nyáron, nappal, éjszaka, mindig csodálatos volt, mindig egyetlen, az ember mindig most kezdõdõ szerelmek derengését görgette végig lejtõs utcáin, olyan szerelmekét, amelyek reggel szoktak az ember eszébe jutni, az ágyban, amikor még sötét van és akkor nincs fürdõ és borotva, ami lemosná az ember lelkérõl azt az édes és álmosító gyantát, ami a szerelem. Itt valamikor utcák voltak, Uram, itt volt az ifjúság.

De nem specializálom magam ifjúságilag egy városrészhez, mert nincsen olyan része Budapestnek, ami a számomra ne volna az ifjúság. Ha egyszer el kellene hagynom a Várost, valami szörnyû szétszóratás következtében, ami úgy látszik hozzátartozik a fajtám sorsának ritmusához, aznap megöregednék, mint a heisterbachi szerzetes.

No de lássuk, milyen is lehetett az élet a Tabánban:

Az Ördög-árok az 1870-es években, háttérben az alig két évtizeddel korábban elkészült Citadella (via)

Az Ördög-árok (via)

1890 k. (via)

1893 (via)

A Szarvas-ház, a mai Aranyszarvas Vendéglő épülete a Szarvas téren 1894-ben, a szintsüllyesztés során (via)

A századfordulón – sem az Erzsébet-híd, sem a Gellért-szobor nincs még a helyén, ezek 1903-ban, illetve 1904-ben foglalják el a mai helyüket. (via)

1904 (via)

A Kereszt tér 1905 körül – a háttérben a régi Erzsébet híddal és a Szent Gellért szoborral.

1910-es évek eleje, a háttérben a még épülő Hegedüs-villával, amely a közhiedelemmel ellentétben a Jókai Mórral rokonságban álló Hegedüs Lóránt volt pénzügyminiszter rendelt meg és lakott benne egészen 1943-ban bekövetkezett haláláig. (via)

1915 (via)

Kőműves lépcső, 1915 (via)

A Virág Benedek utca, végén a Rác fürdő (via)

Udvar 1922-ben (via)

Casanova állítólagos háza, 1928 (via)

Látkép a Naphegy utcából, háttérben a Szent István-bazilika, 1928 (via)

A Hadnagy utca és a Virág Benedek utca találkozása, 1928 (via)

Kereszt tér, 1928 (via)

Holdvilág utca, 1929 (via)

1930 k.

1930 (via)

A tabáni Szt. Katalin plébániatemplom melletti házak 1930 körül (via)

Holdvilág utca, a háttérben a Bethlen udvar és a Királyi Palota, 1930 (via)

Ugyanaz a hely a lebontás előtt néhány hónappal (fotó: Kerny István)

Ház a Gellért-hegy oldalán, 1933 (via)

Krausz Mórné vegyeskereskedése, Aranykakas utca 6., 1933 (via)

A Mélypince vendéglő

A vendéglő a húszas években

A kerület kultikus vendéglője volt a Mélypince, amelyről így írt Csordás Lajos a Népszabadság Online-on 2002 júniusában megjelent cikkében:

Ki tudja már, hol is volt a tabáni Görög utca és a Fehér Sas utca. Rég benőtte helyüket a fű. De biztos, hogy e két utca találkozásánál ott állt a Mélypince vendéglő. A föld alatt talán még megvan valami abból a pincerendszerből, amely után nevét kapta a régi kocsma. Nem tudom, hány szint volt egymás alatt: utolsó gazdája, a sokat emlegetett Krausz Poldi szerint három. A legalsóból állítólag alagút vezetett a Várba, a középsőben befalazott kazamata volt, a legfelsőben pedig a borát tartotta Poldi bácsi. Más emlékezők ellenben azt állítják, hogy csak két pinceszint volt, az alsó jégverem, a felső borospince (és régebben ivó). Ma már nehéz eldönteni, mi az igazság. A kisvendéglő tarka legendáriumához tartozik még az alapítás éve: 1549. A török időkben állítólag örömtanya volt, a mélypince kéjpinceként szolgált.

Az első biztos adatok az 1780-as évekből valók: ekkor a görög származású Nesztorovics Péter bérelte, s halászok, hajósok kocsmája volt.

Irodalmi nyomok viszonylag koránról kimutathatók, a XIX. század elején Virág Benedek és Vahot Imre járt ide. Majd száz év múlva Ady koccintgatott itt Szűts Dezsővel, az újságíróskodó nagyváradi főjegyzővel – tudhatjuk meg Pereházy Károlytól. Akkoriban Burger Józsefnek hívták a bérlőt. De korántsem volt még akkora kultusza a pincének, mint a húszas-harmincas években, Poldi bácsi idejében.

Az utolsó bérlő, a legendás hírű Krausz Poldi (vagyis Krausz Lipót), akit irodalmi művek, visszaemlékezések tucatja örökített meg, az első világháborút követően vette át a kocsmát. Mit is tudunk erről a derék vendéglősről azon kívül, hogy az írók, művészek jó barátja volt? Nemrég találkoztam unokájával, Kürti Györggyel, s kikérdeztem Poldi bácsi felől. Az unoka, aki maga is nyugdíjas már, elmesélte, hogy nagyapja korábban Zsámbékon volt vendéglős. Onnan származik a família, s az ősök is kocsmárosok voltak. Krausz Poldi öt gyereket nevelt, két lányt és három fiút. Közülük már csak egy él, New Yorkban, a 92 éves Béla. Az apai mesterséget egyik sem vitte tovább. Poldi egyik lányáról Dutka Ákos így emlékezett: "Volt Poldi bácsinak egy roppant érdekes lánya, lehetett 18-20 év között. Formás, egészséges zsidólány volt, szépen gitározott és oda állt rendesen Krúdy asztala mellé s halkan, szordínósan régi avasi nótákat pengetett." A Mélypince a Tabán legolcsóbb vendéglője volt. Helybeliek és messzebbről ide járó írók, művészek kiskocsmája. Poldi papa és felesége, Lina néni személyesen szolgálta ki a vendégeket tányérról lelógó bécsi szeletekkel s jó zsámbéki borral. Pincért nem tartottak. Egyetlen zenész volt, a Jócó cigány, egy alacsony, köpcös ember, aki ifjúkorában Londont is megjárta, de öregségére már csak Poldinál muzsikált, ha az íróvendégek le nem intették.

A Mélypincének kőfallal elkerített kis udvara is volt. Nyaranta néhány asztalt tett ki ide Poldi.

Hogy ki mindenki volt a Mélypince vendége, hosszú lenne felsorolni. Poldi számára a legkedvesebbek közé tartozott Krúdy Gyula, Bródy Sándor, Szerb Antal, Márai Sándor, Várkonyi Titusz és Székely Mihály. Krúdy neki csak "a Gyula" volt, Szerb Antal "a Tóni". Székely Mihállyal még a háború után is tartotta a kapcsolatot. De tisztelte és szerette minden művész- és íróvendégét. Külön kis emlékkönyvet nyitott számukra, amely talán legféltettebb kincse volt.

Márai Sándor írja a Föld, Föld!-ben, hogy Poldi a vendégkönyvet az 1944-es német megszállás után felvitte hozzá, hogy őrizze meg, ha őt netán deportálnák származása miatt. "Krausz Poldi életének, a tabáni kocsmáros szerény-szegény, mindig derűs, dörmögő bormérő életének ez az album volt a remekműve. Most, a pusztulás küszöbén ezt akarta megmenteni. Lapoztuk az albumot. Halottak névaláírása tűnt elő, s másoké, akik még éltek…" Márai nem fogadhatta el, nem vállalhatta a megőrzés felelősségét, mert magát sem érezte biztonságban. Később úgy tudta, a könyv elpusztult a háborúban Krausz Poldival együtt. De tévedett. Mindketten megmenekültek.