Zsír és kommunizmus: a Tüköry étterem

Vagyis zsír a kommunizmus! Albert kitalálta, hogy járjuk végig a szocialista étteremipar megmaradt bástyáit, a lisztes-margarinos-mirelites Régi Rossz Vendéglátás zászlóshajóba oltott górcsöveit, és teszteljük le, hogyan teljesítenek 2014-ben.

Minden ugyanolyan, pont úgy csillog az aszpik tetején remegő margarinrózsa, mint 1981-ben? Vagy a szar magyar vendéglátózás is megújult a maga módján? Ki nem derülhet, ha nem megyünk el rengetegszer ebédelni. Így elindultunk.

Első állomáshelyünk a lusta kádárizmus jegyében a szerkesztőség közelében található Tüköry étterem volt, a Hold utcában. A Tüköry délben irodistaetető, este menő étterem volt régen, de egyikünk se járt itt részben évek, részben évtizedek óta.

Odafelé menet eszembe jutott az a szakács, akivel Mezőtúron, a legvédelmisek hadgyakorlata alatt ismerkedtem meg, ott, ahol a kéthetes edzőtábor alatt egyszer sem voltam képes a szükséges 3 másodpercre befogni a célkörbe a Mészáros őrmester által kezelt távirányítós repülőmodellt. A szakácsot viszont sikerült befognom, el is mesélte, hogy egy évig dolgozott egy menő belvárosi vadétteremben, de az idő alatt egérfilényi vadhús sem fordult meg a konyhán. "El sem tudod képzelni, mire képes egy jó pác!" – mondta ábrándos hangon. Később vele tartottam nyúlvadászatra egy csőrös Csepel teherautóval, ami után kiderült, hogy bár marhát adott el szarvasnak életvitelszerűen, tábori körülmények között jól tudja a nyúlpaprikást.

A Tüköry hülye lett volna bármennyit is engedni a komcsiéttermek piros terítő, pácolt barna fa színvilágából, és nem is engedett egy borsszemnyit sem. Belépünk, és máris otthon vagyunk, ehhez nem kell sok magyarázat, jólesik, mint a rezsicsökkentés. Csak egy pillanatra ijedek meg, hogy "ugye műbőr borítású lesz az étlap?", de ez még a kintről magammal hozott idegrángás maradéka, hiszen mi más lenne, mint műbőr.

Az élet játék, és mi játszunk is, mintha az állam támogatná: most Albert lesz a melós, aki az 1100-as menüt tolja, én meg a zöldbáró, aki belecsap a komcsikonyha legjavába.

Ennek megfelelően kérek egy kis gulyáslevest meg egy bifszteket Rossini módra.

A gulyásom piros, mint a terítő, vagy mint Schmuck Andor szíve, de vissza is küldettem volna, ha nics rajta a jellegzetes, pár milliméteres szockózsírréteg. Rajta volt, ennek a receptjét adhatják tovább először a proliszakácsképzőben. Ha piros zsír van, minden van! A gulyás egyébként a kategórián belül ehető, még nem fáradt el a harminc melegítés-lefagyasztás ciklustól, emiatt állagra nem olyan, mintha egy sáros pocsolyába kanalaztam volna bele. A zöldségek persze medúzapuhaságúak, a hús meg érdektelen, és leginkább lébe tett papírzsebkendőre hajaz, de hát nem gasztrobuzi-kongresszuson vagyunk, hanem hagyományos magyar étteremben.

Altattak csak a gulyással, jövök rá, amint birtokba veszem az úrhatnám kommerkonyha egyik csillagát, a bélszínt Rossini módra. A "bélszín" megjelölés itt egyfajta kód, pont úgy, ahogy az újsághirdetést feladó "csintalan háziasszony"-tól sem pajkos recepteket várunk, hanem hatalmas ottózást, itt sem a szó szőrözős értelmében vett bélszínt kapunk, hanem vagy hátszínt vagy nutriapüspükfalatot, de mindenestre egy elég rágós húsdarabot. Direkt nem mondtam, milyenre süssék, mert kiváncsi voltam, lesz-e olyan kemény, hogy eltörjem vele az Albert ujjait, ha a tányérom felé nyúlkálna. Annyira nem lett kemény, de természetesen gondosan kiszárították. A húst fedő barnamártás szégyent hoz a nemes hagyományokkal rendelkező konzerviparra, a két gombafej meg olyan, mint két hörghurutos medúza. A krokett azon belül is a szockókonyha Waterloo-ja szokott lenni, és most sem maradt el a borítékolható vereség. A zöldfűszer beledolgozása váratlan kísérletező kedvre utal, kár, hogy az állag egyszerre puha és gumis, kamaszkoromban ilyennek képzeltem a párttitkárfaszt. Irtózatos, de a maga módján egységes étel.

A gesztenyepürém laza ujjgyakorlat, flakonos hab közép- de nem porszáraz fapürével, aminek én már örülök, mint kanos szakács a margarinnak.

Innentől Albert jön:

Az helyzet, hogy én a csóró kilencvenes évek legelején valami nagy-nagy dolognak tartottam a Tüköryt. A Kurírnál dolgoztam korrektorként, ez volt az első magyarországi munkahelyem, a Hajós utcában volt a szerkesztőség, és a gazdag újságírók néha átjártak ide ebédelni. Más kérdés, hogy a sportrovatos B. Attilának volt egy külön pulóvere is erre a célra, annyira beleette magát az emberbe a konyhaszag. Pár hónap múlva csak sikerült megspórolnunk annyit, hogy végre kipróbálhassuk, a részletekre nem emlékszem, de szinte biztos, hogy kóser szilvát ittam előtte, sört közben és utána, és cigánypecsenyét is ennem kellett, az volt számomra a csimborasszó akkoriban. Káposztasalátával.

A Tüköry azért is érdekes még, mert sokáig ez volt a parlamenti képviselők egyik törzshelye, még néhány éve is, amikor utoljára betévedtem, összefutottam Németh Zsolt fideszes külpolitikussal.

Ezúttal nem találtunk ilyen potentátokat az egységben, ahogyan telt házat sem, igaz, az ebédidő vége felé jártunk pénteken fél kettő körül.

Először is bort kértem, fehéret, kérdezték, ház borát-e, vagy minőségit. Kiderült, hogy a ház bora már nem valami termelői borzadály – pedig mekkora hagyománya volt annak is, te jó ég –, hanem Frittmann Duett. Persze, hogy azt. Az illata teljesen friss volt és gyümölcsös, de az íze fáradt, könnyen lehet, hogy nem aznap bontották a másfél literes palackot. Kértem vizet is, menteset, szénsavasat hoztak, azt mondták, nem mondtam, hogy menteset szeretnék, sebaj, mondtam, kérek egy másikat is. A szénsavasat aztán nem számolták fel, nagyon rendesen.

Amit ettem, arról nem tudok olyan sokat beszélni, mint Szily riporter. Korrekt menzakajának mondanám a menüt összességében. A tejfölös gombaleves – amit nem nagyon tudok nem szeretni, eleve bírom az ilyen sűrített leveseket, készíteni is szoktam őket – csak egy kicsit volt vastagabb a kelleténél, és a rántott húst sem szárították ki brutálisan, vagy legalábbis sokkal kevésbé, mint a magyar háziasszonykonyhákban szokták. A hasábkrumpli olyan volt, mint egy hasábkrumpli, a káposztasalátának viszont örültem, alig kellett megszórni borssal, hogy visszahozza az ifjúkoromat, teljes terjedelmében beköszöntött 1991.

Ezen a ponton már-már kitört belőlem a lelkes kommervendéglátás-rajongó, de sajnos kértem desszertet és kávét is. A somlói galuska nagyobbik része jéghideg volt, fáradt és nehéz, csak a hab szobahőrmérsékletkedett a tetején, talán a felét ettem meg becsületből, ami mellé hab már nem jutott, azt ott hagytam szégyenszemre. És hát sajnos a kávé sem volt jó, maximum annyira, amennyire az volt iható, amit a pesti rokonok főztek húsz éve kotyogóban, az MDF-piacon olcsón beszerzett őrleményből. Vagyis semennyire.

Tízezret fizettünk ketten, borravalóval, ez így elsőre nem tűnik kevésnek, de ha Szily nem urizál a Rossinival, sokkal olcsóbban is megúszhattuk volna. Mindegy, megyünk ezen a héten is, remélem, majd okosabbak leszünk!