Írok egy szöveget a jégkorongról, azért, mert nem bírok magammal, és mert Szily is megkérdezte, mi történt a szerencsétlen oroszokkal Szocsiban. De vajon kik mostanában a jégkorong braziljai?
Írok egy szöveget a jégkorongról, azért, mert nem bírok magammal, és mert Szily is megkérdezte, mi történt a szerencsétlen oroszokkal Szocsiban. De vajon kik mostanában a jégkorong braziljai?
Az a helyzet, hogy ebben a gyors, dinamikus és látványos sportban az olimpia az, ami a futballban a világbajnokság. Négyévente egyszer van, és egy ideje – Nagano, 1998 – tényleg a legjobbak vesznek részt rajta. Mármint a legjobb játékosok, akik egy része a minden évi májusi vb-kről hiányzik, mert sokan közülük még érdekeltek az NHL – az észak-amerikai bajnokság – rájátszásában, vagyis egyszerűen nem érnek rá.
Tehát olimpiát nyerni igazán valami – és olimpiát még soha nem nyert Oroszország. Szovjetunióként nyert egy csomót, de az régen volt, és én akkor még részben nem éltem, részben nem szurkoltam neki. Mert oroszoknak igen, de szovjeteknek soha, az ki volt zárva. Oroszoknak egyebek közt azért igen, mert ők játsszák a legszebb hokit, ők a jégkorong braziljai – legalábbis ez volt korábban a fix válaszom a kérdésre, hogy miért. Ám a tavalyi vb és a számukra már véget ért szocsi olimpia után ez a válasz újrafogalmazásra szorul.
A 2013-as stockholmi-helsinki világbajnokságon tönkrement valami. A címvédő egy évvel korábban a zseniális Jevgenyij Malkinnal az élen olyan simán és gyönyörűen nyert, hogy öröm volt nézni, tavaly viszont csúnyán leszerepelt. Hiába szedték össze a csapatot egészen jó nevekből, ezek a férfiak úgy viselkedtek, mintha nem is ismernék egymást, képtelenek voltak bármi értelmeset mutatni, és kizúgtak a negyeddöntőben, nem is akárhogy, 8-3-ra kente el a szájukat az Egyesült Államok. A szövetségi kapitány Zinetula Biljaletgyinov volt – a tatár sikeredző, aki több bajnokságot nyert az Ak Barsz Kazannyal -, és meglepetésre nem rúgták ki, rábízták az olimpiai felkészülést.
Az orosz válogatott pont olyan volt az olimpián is, mint kilenc hónappal korábban Helsinkiben. Csak még jobb nevekből állt. A még jobb nevek nem csapatot alkottak, hanem csürhét. Ha szűken is, de kikaptak az amerikaiaktól, csak büntetőkkel bírták megverni a harmatos szlovákokat, aztán visszakézből, teljesen megérdemelten kivágták őket a finnek. Szocsiban. Saját jégen. A negyeddöntőben. Pont abban a szakaszban, amikor négy évvel korábban Vancouverben a kanadaiak. Az a 3-7 volt az orosz jégkorong legfájdalmasabb kudarca az ezredforduló óta. Mostanáig. Egymás után másodszor lemaradni az elődöntőről, 1-3-ra kikapni a finnektől nem kevésbé rettenetes. De ami még nyomasztóbb: az oroszok egy pillanatig – a csoportkörös USA-meccs állítólag nem volt rossz, de azt pont nem láttam – sem játszottak jól vagy szépen. Nem dolgoztak, nem hajtottak, nem passzoltak, nem cseleztek, nem volt sehol az a híres extázis, ami nélkül jégkorong nincs.
Az oroszok már nem a jégkorong braziljai.
Ehhez képest nagy szerencse, hogy kerültek a helyükre mások. Ugyanis nincs már olyan, hogy orosz stílus (nem belőjük a korongot a támadóharmadba, hanem bevisszük kreatívan), meg hogy kanadai stílus (belőjük a korongot a támadóharmadba, és majd csak lesz vele valami), mindenkiben van fantázia, szinte magától szép a játék. Az amerikaiakat öröm volt nézni a csehek ellen, a kanadaiak régóta fantasztikusan kreatívak, a finneknél lelkesebb, a svédeknél összeszedettebb senki nem lehet.
Hiányozzanak az oroszok az oroszoknak, nekem nem hiányoznak. Majd ha összeszedik magukat megint, megbocsátok. Biztos alig várják.
Döntő vasárnap kora délután, egy órától. USA-Finnországot szeretnék, de majdnem mindegy. Mindenképpen jó lesz. Ha nem hiszitek, járjatok utána.
(Fotó: Mark Humphrey/AP)