​Megbolondult-e Vlagyimir Putyin tényleg?

Két eset lehetséges. Vagy igen, vagy nem. Az egyikről röviden írok, a másikról hosszabban. Aztán meglepő következtetésre jutok.

1. Vlagyimir Putyin megbolondult

Angela Merkel német kancellár vasárnap este másfél órát telefonozott az orosz elnökkel, és olyasmit mondott utána, hogy megszakadni látszik a kapcsolat Vlagyimir Putyin és a realitások között. Ha így van, az nem jó hír, mert aki megőrült, annak a terveit és cselekedeteit képtelenség kiszámítani. Mi több, aki megőrült, az a végén még azt a szaros gombot is megnyomhatja, amit soha senkinek nem szabadna. Akkor Leonyid Kravcsuknak, az önálló Ukrajna első államfőjének is igaza lehetne, aki szerint harmadik világháborúba torkollhat az ukrán-orosz konfliktus.

2. Vlagyimir Putyin nem bolondult meg

Az orosz elnök hónapokon át nem mondott semmi érdemlegeset az ukrán helyzetről. Talán mással volt elfoglalva (például a szocsi olimpiával), talán nem vette komolyan (pattogtak az ukránok máskor is, de a narancsos forradalomkor is csak egy-két év türelemre volt szükség, hogy visszahulljon ez a sokat szenvedett, szerencsétlen ország az orosz ölekbe). Még azután sem szólalt meg Putyin azonnal, hogy Viktor Janukovics és az ellenzék megállapodása után minden borult, és nem a megállapodás tartalmát kezdték átültetni a gyakorlatba (nemzeti egységkormány, választások ősszel stb.), hanem úgy elkergették az elnököt, hogy a lába sem érte a földet. Ezután is napok teltek el, mire az oroszok mondtak és tettek valamit, akkor viszont akkorát csaptak az asztalra, hogy lerepült róla minden. A világ azóta kapkodja a levegőt, és a cserepeket szedegeti.

Olekszandr Turcsinov és Arszenyij Jacenyuk nem számított erre. Barack Obama nem számított erre. Angela Merkel nem számított erre. És én sem számítottam erre.

Elnézést.

Az előző hét elején arról készültem írni szöveget, hogy az a kérdés, kinek dolgozik az idő. A kicsengése az lett volna, hogy a hatalomba kerülő ukrán ellenzéknek nem. Így morfondíroztam: halvány kétség sem férhet hozzá, hogy Jacenyukék-Klicskóék előbb-utóbb (inkább előbb) bele fognak gebedni a győzelembe. Olyan országot kaptak a kezükbe (némiképp váratlanul, túlontúl hirtelen), amelyet képtelenség konszolidálni. Egyrészt a gazdaság rettenetes állapota, másrészt a megosztottság, az orosz kisebbségi probléma miatt. Az ukrán gazdaság olyan állapotban van, hogy rendbe tételéhez az európai, amerikai és IMF-milliárdok (ezeket a korábbi állapotok szerint szűkebben mérték volna, mint ahogy azóta kinéz) nem lesznek elegendőek, az oroszkérdés pedig praktikusan megoldhatatlan. Mondom még egyszer: megoldhatatlan.

Plusz ott van az ellenzék megosztottsága. Az új hatalom koalícióját olyan pártok és szervezetek alkotják, amelyek közül nem egy, nem kettő szóba sem állna egymással normális körülmények között. A széthúzásnak és a marakodásnak tehát haladéktalanul el kellett kezdődnie. El is kezdődött, már az utcán, korábban, majd a kormányalakító konzultációkon folytatódott.

Mindezek alapján – orosz szemszögből nézvést – Putyinnak semmit nem kellett volna tennie. Mondani keresetlen szavakat, üzenni keményen, és várni, hogy néhány hónappal később, amikor Jacenyukék belebuknak az erejüket, képességeiket messze meghaladó vállalkozásba, Ukrajna sírva visszasompolyogjon hozzá. Nem először, nem utoljára.

Más út arrafelé nincs. Mit lehet kezdeni a földrajzzal és a történelemmel? Semmit.

Az, hogy Szevasztopolban, utána az egész Krímen, majd Donyeckben, Harkovban, Odesszában és a többi, orosz anyanyelvű, kultúrájú és kötődésű megyében-városban heves tüntetések kezdődtek (a lázadók azokat a módszereket használják, mint a kijeviek és a nyugat-ukránok, csak még kevésbé harciasan támadják a kormányzati épületeket), beleillik a képbe. A tüntetők bátorítása, segítése, a lokális destabilizáció a hatalom általános destabilizációjának melegágya. A hatalomnak nincsenek meg a kellő eszközei ahhoz, hogy rendet teremtsen, tartson. Janukovicsnak megvolt mindene, mégis megbukott, ezeknek szinte semmijük sincs. A rendőreik, katonáik maguktól állnak át, anélkül, hogy kérnék őket.

Putyinnak ez valamiért nem volt elég, úgy döntött, katonai lépéseket tesz. Felfoghatatlan, hogy miért. A krími oroszokat nem fenyegette az égvilágon senki. Konkrétan nem. Érezhették úgy, hogy a nacionalisták szerepvállalása, előretörése veszélyes (ezt a kárpátaljai magyarok sem érzik másként), de a bőrükön semmi veszélyeset nem tapasztalhattak.

Putyin ágyúval lőtt verebekre. Értem, hogy azt hitte, megteheti, az elmúlt években – leginkább Szíria-ügyben – bebizonyosodott, ő a legtökösebb srác a bálteremben, és az is kiderült, hogy Barack Obama nem az új Ronnie Reagan. Értem azt is, hogy felkúrta, hogy a balfék Európa úgy akarja kirángatni az érdekszférájából a számára legfontosabb országot, hogy azt sem mondja, fapapucs.

Egyet nem értek. Amennyiben igaz, hogy neki az egész Ukrajna kell (nem látom, miért lenne nem igaz), akkor miért provokálja ki, hogy a világ amblokk felsorakozzon vele szemben (mínusz Kína), és miért segít abban, hogy az új ukrán vezetés izmosabbnak, egységesebbnek és bátrabbnak érezze magát, mint a kijevi barikádharcok legfényesebb pillanataiban.

Két dolog jut eszembe erről.

Az egyik: percről percre (szó szerint) kisebb az esély arra, hogy egy egységes Ukrajna valaha is (de mondjuk értelmezhető időn belül) újra jó barátja legyen Oroszországnak.

A másik: ha Ukrajna szakad, annak beláthatatlan következményei lesznek. Lehet nagyobb Oroszország és kisebb Ukrajna is, de hogy mennyi vér és milyen nemzetközi konfliktusok árán, abba jobb nem belegondolni. Mellékszál, de azt az Európát sem irigylem, amely a nyakába kapná Nyugat-Ukrajnát, a zűrvaros ideológiájával és totál reménytelen állapotával. A harmadik világháború rémvízióját egyelőre pláne hagyjuk.

Mi következik ebből?

Hát az, hogy Vlagyimir Putyin akkor is megbolondult, ha nem bolondult meg. Kb. a mai napon ideje lenne tanújelét adnia annak, hogy még sincs így, mert lehet, hogy holnap már késő lesz.

(fotó: Taiszija Sztecenko/korrespondent.net)