Bíró Zsófia, a legendás Takács Lajos felesége regényt írt a séffeleségek sanyarú és szórakoztató életéről. A könyvbemutatón Takács bosszúból felboncolt egy jó nagy pontyot. Hogy milyen séffel élni? Pont, mint újságíróval, csak még több a vér meg a testnedv, és a tulajdonost nem hívogatják fenyegetőző fideszesek.
Bíró Zsófia, a legendás Takács Lajos felesége regényt írt a séffeleségek sanyarú és szórakoztató életéről. A könyvbemutatón Takács bosszúból felboncolt egy jó nagy pontyot. Hogy milyen séffel élni? Pont, mint újságíróval, csak még több a vér meg a testnedv, és a tulajdonost nem hívogatják fenyegetőző fideszesek.
Életemben soha semmit nem tanultam sajtóeseményen. Eddig.
Most viszont pont úgy álltam az Olimpia étterem konyhájában, mint egy leesett állú civil, és azt figyeltem, ahogy Takács Lajos a kis hegyes késsel benyúl az előtte heverő, kivájt szemű és levágott farkú tőponty pikkelyei alá az egykori farok táján, aztán rövid, gyors mozdulatokkal – pikk-pakk – leválasztja a pikkelyes bőrt, és szinte annyi idő alatt, míg ezt elolvasod, előállít egy kívülről megtisztított, mégsem nyúzott halat, anélkül, hogy a plafonra is pikkelyek ragadnának.
A családom apai ágról a Dunaföldvár és Mohács között húzódó Halászléföld legközepéről származik, a nagyszüleimnél – ahogy minden normális Duna menti családban – hetente volt halászlé, már pár évesen beleztem, és nem sokkal voltam öregebb tíznél, amikor már főzhettem is. Mivel horgászom is, némi túlzással többször pucoltam halat életemben, mint mostam arcot, sőt, ha belegondolok, sokkal többször. De nálunk nem filéztek – ezt csak pár éve tanultam meg – és nem is pikkelyeztek így, ezért őszinte lelkesedéssel figyeltem Takácsot.
Aki bemutatott egy másik trükköt is: amikor filézéskor a gerinc menti vágások után elkezdte farok felől lebontani a húst, a filé farok felőli végét középen kilyukasztotta a késével. Azért tett ilyet, hogy egy ujját a lyukba dugva stabilan tudta tartani a filét, míg a másik kezével vágott. Az is jó trükk volt, hogy filézéskor először a hússal együtt levágta a gerincről a nagy szálkák sorát, és csak a második körben metélte le ezeket a húsról.
Hát például ilyen egy híres séf feleségének lenni: ellopja az embertől a show-t. (A kedvenc pirospaprikámra esküszöm, hogy véletlen volt a szóvicc!)
Dunajcsik Mátyás, a Libri főszerkesztője azzal hevítette a hangulatot az esemény elején, hogy elmesélte, Bíró Zsófia emailben küldte el nekik a regényét, tök ismeretlenül, ő meg egyáltalán azért olvasott bele, mert megtetszett neki a címe, ami "A boldog hentes felesége".
Aztán a táfelspicces Péter Anna beszélgetett a szerzővel, miküzben én sunyiban már a regényt olvasgattam. Ami ilyen semminél is kevesebb beleolvasásra lendületes és kifejezetten vicces írásnak tűnt, és kapásból beszippantott, annak ellenére, hogy vijjogva füstölt a modorosságmérőm, hiszen a narrátor a férjét konzekvensen "az én csillagomnak" nevezi benne. De ez sem volt zavaró, sőt, ami már jelent valamit.
Így elsőre olyan volt az élmény, mintha valami jó kis angol humoros könyvbe lapoztam volna bele.
Amennyit átfutottam eddig belőle, a regény egyes szám első személyű narráció. A séf felesége mesél arról, milyen durva egy napi 24 órában csak a főzéssel foglalkozó fickóval élni. Ügyes trükk ez a narráció, hiszen bár minden művelt olvasó tudja, hogy a szerző és a mesélő nem ugyanaz, az életről és a fikcióról nem is beszélve, azért tutira mindenki úgy fogja olvasni, hogy haha, a felesége most jól leleplezi a Takácsot.
Remélem, vannak benne – már le sem merem írni – szaftos részletek!
Györgyi Anna felolvasott még pár oldalnyit belőle, ezek alapján a szaft később vagy csöpög, vagy nem, de a könyv garantáltan vicces.
Miután végignevetgéltünk egy tonhalbontásról szóló fejezetet, bevonultunk a konyhába, megtekinteni a pontyot bontó mestert, aki el is magyarázta, miért olyan a halászleve, amilyen. Takács ötvözi a szegedi lé alapleves elkészítését a bajai spontán könnyedségével. A fejekből, gerincből és leeső húsdarabokból alaplét főz, ami nem a szegedi fajta, tésztaszűrővel vagy kruplinyomóval előállított sűrű, gusztustalan kulimász, hanem lényegében egy könnyű bajai halászlé. Ebben főzi aztán – igazából csak pár másodpercig – a kifilézett, majd félcentinként a bőrig bevagdosott halhúst, illetve a belsőségeket.
Vicces volt élőben találkozni a Takács-lével, mert a horgász-levelezőlistánkon nem is olyan régen hatalmas flamewart folytattunk Molnár B. Tamás gasztropápa nagy, a szegedi halászlét keményen betámadó cikkéről, amiben szerepel Takács receptje is. És én Duna menti halászlé-fundamentalistaként nem tudtam elképzelni, hogy ehet meg valaki egy olyan halászlét, amibe az utolsó pillanatban aprított gyömbért, citromhúst és thai bazsalikomot szórnak frissítés gyanánt. Máig szégyellem, azért ágáltam a listán, hogy egy ilyet hogy merészel valaki halászlénak hívni az étlapon.
Hát most megtértem, a konyhai bemutató és az újabb részlet felolvasása után ugyanis hozták a Takácsét. Belül úgy éltem meg a következőket, mint a Mielőtt meghaltamban azt a jelenetet, amikor a korábban tele szájjal buzizó bikarodeós faszi HIV-fertőzöttként megöleli traszvesztita barátját. A lé ugyanis jó volt. Sőt nagyon jó. És a friss hozzávalók tényleg úgy dobták föl, hogy az egészből nem lett valami keleti leves, hanem többé-kevésbé megmaradt halászlének.
Bíró Zsófia igen vicces nőnek tűnt, gondolom, ezért találta ki azt a metaviccet, hogy a férjével való együttélés szörnyűségeiról szóló humoros könyve bemutatójára elhívja a férjét, hogy ott is azt csinálhassa, amit a normális polgári házasság helyett művel nap mint nap, és ezután mindenki róla, mármint a férjről írjon, pedig nem ő írt vicces könyvet, hanem a felesége.
Hasonlóan finom tréfa, hogy a kötet tipográfiája miatt a címet – A boldog hentes felesége – először úgy olvasod, hogy A hentes boldog felesége, majd rájössz, hogy á, nem is ő a boldog.
Az élet eszerint nemcsak az újságírócsaládokban csupa móka. Akkor is, ha dolgozunk, és akkor is, ha nem.