​Vége a Népszavának

Illustration for article titled ​Vége a Népszavának

Nem finanszírozzák őket tovább, két hónapra van pénzük, ha nem jön egy Megmentő Befektető, akkor ennyi volt. Én például ott kezdtem újságot írni, és majdnem láttam, ahogy Fenyő János puskával járkál a folyosón. Oral history következik!

Advertisement

A reménybeli befektetőihez és az olvasóihoz fordult a Népszava, mert nincs több pénzük. Tízezer új előfizető kéne vagy olyan befektető, aki havi 10-15 milliót elgurítana a nem túl, sőt alig olvasott baloldali lapra. Nehéz eldönteni, melyik a valószínűtlenebb a kettő közül. Azért talán a tízezer új előfizető. Valamilyen "befektető" még a Sólyom Airwaysre is jelentkezett végül is.

Az ügyben összehívott sajtótájékoztató egyik vicces momentuma az volt, amikor elmondták, a svájci tulajdonos nem finanszírozza tovább a lapot. Merthogy mindenki úgy tudja, hogy ez a svájci maga a volt MSZP-s pártpénztárnok Puch László.

Advertisement

A másik ultravicces dolgot Láposi Elza, a kiadó ügyvezetője mondta, miszerint

ismeretlen tettes ellen feljelentést tesznek közpénzek hűtlen kezelése miatt, mert szerintük sem az állami vállalatok, sem az állami pénzosztók nem a példányszámoknak megfelelően osztják el a támogatásokat a jobb- és baloldali lapok között.

Advertisement

IGEN, ezt mondta, szabad ide-oda gurulni a padlón és vinnyogni!

Nekem a Népszava volt az első igazi munkahelyem, miután Nick Denton Financial Times-tudósító, akinél az egyetem mellett dolgoztam, 1994-ben visszament Angliába. Mielőtt elutazott volna, megemlítette, hogy Kereszty András akkori főszerkesztő fiatal, nyelveket beszélő, a gazdaságban is járatos embereket keres a most induló gazdasági rovatába, előtte ugyanis a lapnál ilyen nem volt. Rám mind a három feltétel igaz volt, az utolsó mondjuk annyiban, hogy igen sok pénzt költöttem el akkoriban alkoholra.

Advertisement

Újságíró egyáltalán nem akartam lenni, viszont piázni szerettem, otthonról ugyanakkor nem nagyon kaptam rá pénzt, mert a szüleim képzőművészek voltak, ezért elmentem beszélgetni Keresztyvel. Kellemesen eltrécseltünk, azt is bevallottam, hogy nem újságíró vagyok, hanem nyelvszakos egyetemista, és életemben csak a Magyar Narancs horgászmellékletébe írtam pár cikket, azokat is véletlenül, mire azt mondta, hogy 68 ezer forint, amire elhallgattam, mert úgy meglepődtem, amit ő félreértett, és azt mondta, hogy tudja, egy Financial Timesból érkezőnek ez aprópénz, de nemsokára megemeli. Itt tudtam szóhoz jutni, megkérdeztem, tuti biztos-e ebben, de ő az volt, így végül újságíró lettem.

Remek hely volt akkoriban a Népszava szerkesztősége, ami Fenyő János, a fegyverrel pózoló, magát egész kis hadsereggel körülvevő, Nők Lapja-fotósból lett extrém milliárdos tulajdona volt. Az irodaház folyosóin fegyveresek osztagai mászkáltak, akiknek olyan tonfaszerű gumibotjuk volt, amit addig csak amcsi zsarus filmekben láttam. A tulajról az volt a hír, hogy ha beidegesedik, ordítva járja a folyosókat, a kezében Winchesterrel. Az alatt a fél év alatt, amíg ott dolgoztam, sajnos egyszer sem láttam ilyet.

Advertisement

3 hete sem dolgoztam ott, amikor mondták, hogy Fenyő az egész szerkesztőséget meghívta ebédre a Remízbe, ami a törzshelye volt, és akkoriban igen menő étteremnek számított. Nem értettem, a többiek miért nem örülnek úgy, mint én. Főleg, hogy kétféle ételsorból lehetett választani, és az egyik sült liba volt párolt káposztával és krokettel.

Egy hosszú asztalt terítettek meg nekünk, középen, velem sréhen szemben ült a tulaj, aki az elején felállt, hogy beszédet tartson. Jól kinéző, szakállas muki volt, értelmesen és egész viccesen beszélt, egyre kevésbé értettem, mi volt ez a parázás körülötte, amikor, egy joviális mondat kellős közepén olyan stílusra váltott, mintha Mississippi-menti ültetvényes lenne, mi meg a rabszolgái, hogy ott, a beszéd közben kirúgjon két embert, több vezető szerkesztőt meg nyilvánosan alázzon. Mint kiderült, az volt a baja, hogy nem ment jól a lap pénzügyileg, miközben a Nők Lapja például rakétázott.

Advertisement

A szövege végén, a halálos, dermedt csendben még megkérdezte, farkasmosollyal, hogy van-e bárkinek hozzáfűznivalója. És ekkor jelentkezett valaki. A többiek olyan ijedten néztek rá, hogy én is alig kaptam levegőt. Bán Zsuzsa volt az, idős újságírónő, Harkányi Endre színész exfelesége és szobatársam a szerkesztőségben, aki velem egy időben érkezett a laphoz. Olyan ijedt némaság támadt, amilyet azóta sem hallottam. És ekkor Zsuzsa valami olyamit mondott, hogy "Kedves János, vegye tudomásul, hogy egy napilap is csak egy termék, amit el kell tudni adni, és ehhez marketingre van szükség, ami itt totálisan hiányzik". A tapasztaltabbak láthatóan azt hitték, hogy Fenyő most, ott helyben fegyvert ránt, és lelövi, vagy puszta kézzel darabokra szaggatja. Ehhez képest ő sem kapott levegőt több másodpercig, majd elmosolyodott, és tök normálisan válaszolt neki valamit.

Nem volt rossz lap egyébként az akkori Népszava, de pár hónap múlva Bán Zsuzsa elcsábított a Magyar Hírlapba, és továbbálltam. Akkoriban történt, hogy Fenyő felvett egy újságírót csak arra a dedikált célre, hogy üzleti ellenfeléről, Gyárfás Tamás műsorvezető-nagyvállalkozóról terheló cikkeket írjon. Egy ideig még kívülről csodáltam a lapot, míg Fenyőt 1998-ban agyon nem lőtték, visszamenőleg hitelesítve az összes akkori borzongásunkat.

Advertisement

Azóta most, a megszűnés híre miatt gondoltam először a Népszavára.

Vélemény, hozzászólás?