Ez csak így eszembe jutott most, hogy ő lett az ideiglenes kapitány szegény válogatott élén.
Dárdai Pál az utolsó viszonylag sikeres magyar futballistageneráció szerintem legjobb játékosa volt. Ezek a hetvenes évek közepén született srácok – akik közül Lisztes Krisztiánra és Sándor Tamásra biztosan sokan emlékeztek – fiatalon egészen ígéretes teljesítményt nyújtottak, annyira, hogy olimpiai válogatottként ki is jutottak Atlantába 1996-ban. Abba a csapatba, ha jól emlékszem, Dárdai Pál nem fért bele.
Gondolom, elsősorban azért, mert nem a spílerek spílere volt, hanem egy hihetetlenül jó szellemű ember, aki annak köszönhetően ért el később mindent – többet, mint Lisztes, Sándor vagy bárki a többiek közül –, hogy tudott és szeretett dolgozni.
Így került előbb Pécsről egy szezon erejéig az akkor nagyratörő terveket babusgató BVSC-be, majd 21 évesen a berlini Herthába. Ahol aztán nem kevesebb, mint tizennégy szezont húzott le egy szuszra, és több mint háromszáz meccset játszott ott. Mindeközben többször is kikerült a kezdőcsapatból, és előfordult az is, hogy a keret szélének a szélére sodródott, de ilyenkor nem az történt, hogy – mint mindenki más – hazasunnyogott, hanem éppen ellenkezőleg: legalább háromszor-négyszer visszaküzdötte magát a legjobbak közé. Úgy rémlik, egyszer egyébként hívta a Bayern is, de mivel tudta, hogy mennyit ér és mire képes, maradt Berlinben. Megismétlem: tizennégy szezont csinált egy bundesligás – illetve olykor Bundesliga 2-es – futballcsapatban egy magyar játékos, klubrekordokat döntött, és onnan is vonult vissza 2011-ben. A magyar válogatottban egyébként 61-szer szerepelt.
Ilyenkor szokott jönni az a közhely, hogy ha az utóbbi húsz évben lett volna vagy két tucatnyi ilyen mentalitású – és persze egyúttal jó képességű – magyar futballista, akkor ma nem itt tartanánk. De nem volt, csak egy, úgyhogy itt tartunk, teszem hozzá.
Dárdai Pál kapitányi kinevezése ideiglenes, egyelőre három meccsre szól. Még az is lehet, hogy miatta meg fogom nézni a Románia elleni Európa-bajnoki selejtezőt.