Orbán Viktor bukása

A Miniszterelnök Úr bajban van. A legnagyobb baj az – mármint számára –, hogy nem is tudja, meg nem is érti, hogy mekkora bajban van. Gondoltátok volna, hogy pont egy 700 forintos hülyeségbe fog belebukni? Oké, nincs még vége, de suttyomban közelít a kampec.

Persze nem a netadó a legfontosabb a történetben, inkább ne is szimplifikáljunk. A legfontosabb a történetben az, hogy egy zárt rendszerben olyan könnyű elveszíteni az érdemi kapcsolatot a sokszínű és izgalmas külvilággal, hogy aztán a fal adja a másikat.

Azt írtam tegnap, hogy ha este többen lesznek a tüntetők, mint vasárnap, akkor stimmelhet, amit tegnapelőtt írtam. Hogy többen lettek, nem kifejezés: nagyságrendekkel lettek többen. Felmerül a kérdés – nem megkerülhető, nem is teszem –, hogy ki vitte ki ezeket az embereket az utcára. Szocialisták? Hahások? Bajnaisták? Anarchisták? Amerikaiak?

Ugyan már. Önmagában egyikük sem elég hozzá. Az amerikaiak sem, az csak egy legenda, hogy mindent ők csinálnak. Ezeket az embereket Orbán Viktor vitte ki az utcára.

A Miniszterelnök Úr rosszul mérte fel a helyzetet. Rengeteg kérdésben számította el magát. Nem nagy kunszt bevallanom, még néhány héttel ezelőtt is azt hittem, a hatalmi konszolidációhoz elegendő megsemmisíteni az ellenzéket – két kétharmaddal és önmaga hathatós közreműködésével –, és azután bármit meg lehet csinálni. Ha én azt hittem, hogy a nyavalyába ne hitte volna azt Orbán Viktor is?

A kevélység azonban rossz tanácsadó, és annyira nem erős egy demokráciában senki – hiszen még az van, kedd este is látszott, és a jelek szerint ez így is marad –, amilyennek saját fürdőszobájának vagy tanácsadói áhítatának a tükrében látszik.

Mondom, a netadó csak egy nüansz. Egy apróság. Részben ugyanolyan apróság, mint a Gyurcsány-kormány vizitdíja. Egyrészt ugyanolyan a kontraproduktivitása. Másrészt sok tekintetben különbözik tőle. Például abban, hogy a vizitdíjjal ellentétben egy tökéletesen értelmetlen baromság, és abban is, hogy bár szociális népszavazást nem feltétlenül lehet kiírni miatta – nem a nyugdíjasokat, azaz az évek hosszú munkájával meghódított bázist sújtja elsősorban –, mégis többeket bosszant látszólagos kishorderejűségében is. Azaz tökéletesen alkalmas arra, hogy szimbólummá váljon.

Igen, Orbán Viktor olyan területeken nyitott – saját szempontjai felől nézve ostoba és felesleges – frontokat, amelyeket roppant könnyű értelmezni és elhelyezni a jó–rossz skálán. Három téma adja magát kapásból. A netadó az egyik, a keleti nyitás és az állami korrupció a másik.

• A korrupciós topikot nem a Miniszterelnök Úr nyitotta meg, ez igaz – de nem lett volna megnyitható az Orbán-rendszert átszövő sunyiságok elburjánzása nélkül. Kádári léptékű urambátyámozást és kézkezetmosozást következmények nélkül csak diktatúrában lehet működtetni. Ott meg, ugye, nem tartunk.
• Az oroszbarátság és a Nyugat-ellenesség – az illiberalizmussal karöltve – tökéletes csapda, zseniális öntökönszúrás. Egy olyan időszakban orosz- és Kína-barátságot forszírozni, amikor az ukrán balhé miatt egész Európa és a fél világ vagy-vagy alapon tekint a dilemmára – azt most hagyjuk, hogy ez stimmel-e, vagy sem, nem a tárgy, a tárgy képe számít –, nem vall túlzott bölcsességre. Na ja, ha tényleg az lesz, hogy dől a Nyugat és emelkedik a Kelet, akkor a Miniszterelnök Úr a történelem legnagyobb stratégája, és már csak azt a pár évszázadot kell kivárni, amíg a jóslat valóra válik, azt féllábon is kibírjuk. Vagy nem? Ha nem, akkor gáz van: ennél egyszerűbb választás ugyanis nincs, és végtelen ostobaság kell ahhoz, hogy bárki azt higgye, a magyarok többsége a Keletre fog szavazni most és a következő években.
• A netadó a hab a tortán. Egy olyan topik, amit senki – mondom, senki, aki mégis, az csak a Miniszterelnök Úr iránti olthatatlan szeretetből és a kommunistákkal szembeni mérheteten gyűlöletből teszi – sem tud támogatni. Ez nem sajtószabadság (ami csak az újságírókat érdekli), nem RTL Klub (ami csak a Barátok közt nézőit izgatja fel) és nem is nácimegszállás-emlékmű (ami csak néhány tucat embert mobilizál tartósan), hanem a legkristálytisztábban lefordítható dolog. Az a helyzet – már bocsánat a nagy szavakért –, hogy az internet valóban egyenlő a szabadsággal. Nem szabad piszkálni, aki mégis megpróbálja, pórul jár, sokszorosan. Plusz: nem véletlen, hogy nemcsak a kormánypárti sajtó nem képes ebben az ügyben orbánistaként viselkedni, de Orbán Viktor pártja sem. A Miniszterelnök Úr helyében 1994 ősze óta először elbizonytalanodnék, ha a pozícióm százszázalékosságán morfondíroznék.

Azt állítottam hétfőn, hogy elindult egy hullám. Szerdán azt állítom, hogy ez a hullám jóval nagyobb lett. Nyilván nem látom a végét, a folytatást sem, de azt sejtem: minden adott, hogy tovább növekedjen. (Ehhez nem kellenek vezérek, mert egyelőre nem az a kérdés, hogy ki váltja le Orbán Viktort. Nem valaki mellett, hanem valaki ellen megy a buli, nem választás van a szavazófülkékben, hanem proteszt az utcán, érzésből.) Nemcsak Orbán Viktor makacssága adott ehhez – bár éppen az sem biztos már, hogy a meghátrálás, amit az EU-ra hivatkozva nagyobb veszteségek nélkül abszolválni lehetne, sokat segítene –, de az is, hogy egyelőre bagatellizálni látszanak a srácok a tiltakozások jelentőségét.

Tudjátok egyébként, hogy mibe buktak bele a szocialisták és a szabad demokraták? (Nekik is volt kétharmaduk, aztán újabb két ciklusuk egy huzamban, néhányan talán emlékeztek.) Közkeletű tévedés, hogy Gyurcsány Ferencbe. Ő nem lett volna elég az összeomláshoz. Az is kellett hozzá, hogy az MSZP a 90-es évektől végig egy öreges, unalmas, belterjes párt legyen, amiben fiatalként mérhetetlenül ciki szerepet vállalni. A Fideszt meg egyebek közt az emelte fel, hogy másfél-két évtizeden át önmaga utánpótlását is jelentette.

A korrupciós-oroszbarát-netadós-rezsicsökkentéses Fideszben azonban semmi érdekes nincs már. Ez a Fidesz öreges, belterjes és unalmas. Hát milyen lenne, ha az utolsó fiatalt, aki komoly karriert csinált benne, Szijjártó Péternek hívják?

Végül szeretném felhívni a figyelmet még egy érdekesre: a rezsicsökkentéssel kézben tartható nagymamák és nagypapák hiába alkotnak óriási sokaságot – az a helyzet, hogy általában vannak nekik unokáik is, és az sem kizárt, hogy jobban szeretik őket, mint a Miniszterelnök Urat.

Jó, nem akarok ennyire előrerohanni, a Kossuth tér még tényleg nem a Majdan. Este azt mondta ott a megafonos ember a tüntetőknek, hogy srácok, ne akarjatok most bemenni a Parlamentbe, nincs ott senki, hozzatok sátrakat, várjuk úgy a reggelt. Arra jöttem ma, de az OGYM-esek kalyibáin kívül újabbakat nem láttam. Úgyhogy van még idő – meg tennivaló is.

Fotó: NAK/Cink