Hogyan lettem jópofa liberális szerzőből aljas Júdás és jól megfizetett Fidesz-ügynök? Gyűlöletnapló + praktikus tanácsok azoknak, akik internetes zaklatás áldozataivá válnak. Bármilyen témában.
Hogyan lettem jópofa liberális szerzőből aljas Júdás és jól megfizetett Fidesz-ügynök? Gyűlöletnapló + praktikus tanácsok azoknak, akik internetes zaklatás áldozataivá válnak. Bármilyen témában.
Az elmúlt 72 órában többet tanultam az internetről, magamról, Magyarországról és a gyűlölködésről, mint egész eddigi életemben. Ezért szeretnék praktikus túlélőkészletet írni azoknak, akiket bármi miatt zaklattak már vagy zaklatni fognak. Utóbbi csoportba tartozik potenciálisan mindenki, aki fellép az internetre.
A jelenség általános, szerintem mindenkire vonatkozó tanulságait szeretném levonni, ezért a saját sztorim kiváltó okai tárgyában próbálok rövid lenni. Ezt át is ugrohatod.
Amikor Deutsch Tamás azt kérdezte tőlem, hogy tanácsolnék-e neki jó kérdéseket az internetügyi nemzeti konzultációhoz, az az ötletem támadt, hogy játsszuk el, mintha ez a konzultáció komoly lenne, nem PR-porhintés, és nézzük meg, mi történik. Ezért azt mondtam neki, hogy ha az egész tanácsadás minden lépése nyilvános lehet, posztok formájában, akkor annyit szívesen megteszek, hogy megírom egy bejegyzésben, hogy szerintem mit lehetne kérdezni, illetve megkérem a Cink olvasóit, hogy kommentekben írják meg, ők mit kérdeznének. Aztán figyelem, Deutsch mit kezd ezzel az anyaggal. Tudtam természetesen, hogy a dolog rizikós, abban sem voltam biztos, hogy ez nem irtó szar ötlet-e tőlem, és nem titkoltan a másik oldalt démonizálóknak is akartam nyomni egy fricskát, de az ezt követő gyűlölethullámra nem számítottam.
Innentől jön az, hogy mit tanultam a dologból, hogy milyen érzés gyűlöletcéltáblának lenni, meg hogy mit lehet ilyenkor csinálni egyáltalán.
1. Minél igazságtalanabb, annál jobban fáj
Ez bizonyult talán a legfontosabb következtetésnek, pedig pont fordítva gondoltam volna. A kritika, legyen az akár rosszindulatú vagy elfogult, mindig akkor fájóbb, ha találó. De – mivel most lettem először igazi gyűlöletcéltábla, ezt nem tudtam – a gyűlöletkampányoknál éppen fordított a helyzet. Hiába tudom, hogy nem vagyok becstelen, meg Fidesz-ügynök sem, meg nem adtam el a lelkem sem, és nem kaptam sem pénzt, sem előnyöket, hogy az ügyben nem hazudtam, a dolog egy fikarcnyival se jobb, sőt.
2. Te is sebezhető vagy! Az igazi szemétségre nem lehet felkészülni
Újságíró vagyok, blogger, ráadásul olyan, aki napi rendszerességgel kritizál másokat. Adok és kapok, jó pár éve, nap mint nap, amit teljesen normálisnak találok. Vagyis egy átlagos felhasználóhoz képest extrém vastag az online bőröm. Erről a témáról sokat szoktam beszélgetni a kollégáimmal, innen tudom, hogy valószínűleg a szakmabeli átlagnál is jobban bírom, ha szemétkednek az írásaimal, sőt kifejezetten doppingol is a dolog. Sebezhetetlen vagyok – gondoltam, pont addig, míg meg nem kaptam az első adag igazi személyeskedő gyűlöködést, ami úgy elfújt, mint Lázár János a briliánsokkal díszített arany pitypangot. Készülj fel arra, hogy az igazi szemétségre nem lehet felkészülni.
3. A legkurvaanyázóbb, legalpáribb kritika is egészen más liga, mint a gyűlölködő személyeskedés
Ez a pont összefügg az előzővel, de igen fontos külön kiemelni. Van, akit már az nagyon bánt, ha valaki negatívan vagy igazságtalanul nyilatkozik a produktumáról. Én mázlimra pont nem ilyen vagyok. De egészen más dolog, ha rólad, a személyiségedről, a szándékaidról mondanak rosszindulatú és igazságtalan ítéletet. Remélem, ebből érthető, hogy mi különbözteti meg a mégoly durva kritizálást a gyűlöletkampányoktól, meg a bullyingtól, amire én még nem találtam igazán jó magyar szót.
4. Mocskosnak fogod érezni magad, hiába te vagy az áldozat
Ez a legeslegborzasztóbb az egészben, nekem ugyanakkor maga módján tényleg érdekes tapasztalat, mert hasonlót sem éreztem soha. Ez az egész online agresszió eszerint pont úgy működik és lelkileg úgy hat az áldozatra, mint – olvasmányélményeim alapján – mondjuk a megerőszakolás. Nem elég, hogy az embert ártatlanul feszítik keresztre, de még azt is kell éreznie, hogy valami irtózatos, levakarhatalan mocsok tapadna rá. Mintha gusztustalan, megvetendő lénnyé vált volna. Mintha ő lenne a hibás. És az a rettenetes benne, hogy ennek semmi köze ahhoz, hogy ténylegesen hibásnak érzed-e magad. Én a konkrét esetemben abszolúte el tudom fogadni, ha valaki azt mondja, faszság volt a konzultálós cikkötletem. A legparányibb bizonytalanság nélkül tudom, hogy se sunyit vagy becstelent nem műveltem, és nem lettem más ember ettől. Mégis, egyrészt azt érzem, mintha szarral lennék bekenve, ami fizikailag is látszik, ha mondjuk a kutyát sétáltatom. Ez az égő, levakarhatatlan, megmagyarázhatatlan szégyenérzet talán a legiszonyatosabb a bullyingban.
5. Minél közelebbről jön, annál rosszabb
Döbbenetes tapasztalat volt, hogy egészen jó ismerőseim, munkatársaim, meg olyanok, akik a legtöbb írásomat olvasták, gondolkodás nélkül, kapásból, teljes svunggal lefizetettfideszügynököztek, legörényeztek, leszolgáztak. Mintha már nem is lenne az összes dolog, amit valaha leírtam meg csináltam – egyetlen pillanat alatt vált érdektelenné minden.
6. Magadban se hivatkozz a tényekre, mert minek
A gyűlöletkampány terjedését pompásan segíti, hogy az én esetemben is a résztvevők parányi töredéke olvasta el akár azt a két posztot is, amikre az egész gyalázkodás alapult. Semmit sem segített, amikor rámutattam, hogy én az ügyben mindent nyíltan megírtam, hiszen a köpködéshez ezeket felesleges volt elolvasni. A tények akkor sem mindig segítenek, ha a gyűlöletkampányban a profi sajtó is részt vesz. Rólam a legaljasabb – hazug címmel nettó hazugságot állító – cikket például az Index írta, konkrétan egy olyan kollégám, akivel végig tök jóban voltam, mármint akkor azt hittem. (Update: Na, ezt jól megbántam, hogy leírtam, elnézést az Indextől és a szerzőtől, de utólag eltüntetni nem fogom, csak így kihúzom, hogy tanulságul itt maradjon, az ember tudatát mennyire eltorzítja, ha ilyen helyzetbe kerül. Most már azt írnám: A legfélrevezetőbb című cikket az Index írta – “Szily lett az internetadó-ügyi tanácsadó” –, ami azt sugallta, mintha Deutschcsal ketten intéznénk a kormány netügyeit, amiről ugye a legkevésbé sincs szó.)
7. Egyetlen jó tanácsom van: NE OLVASD TOVÁBB!
Mit lehet tenni, ha már elindult a verkli? Nem sokat, de egyet igen. Amint világossá vált, hogy mire megy ki a játék, bírd ki, és ne olvasd el, amit neked vagy rólad írnak! Kis kármentés, de ez is valami. Rettenetesen nehéz megállni, és az ember hajlamos azt gondolni, hogy jobb tisztában lenni a dolgokkal, plusz lehetne úgy is, hogy amiről tudunk, de nem néztük meg, azt a fantáziánk irreálisan felnagyítja, és akkor már jobb szembesülni. Hát nem. Karakterre kevesebb gyűlölet = jobb világ.
Magyarországról meg azt tanultam, hogy a legelkoptatottabb politológustoposzok is lehetnek annyira igazak, hogy kicsinálják az embert. Hihetetlen volt rádöbbenni, hogy ismerős emberek valójában pusztán azért neveznek nagy nyilvánosság előtt gerinctelen, lefizetett, törleszkedő féregnek, mert szóba álltam a Gonosz Másik Oldal képviselőjével, Deutsch Tamással, ráadásul a találkozásunkról olyan posztot írtam, amiből kiderült, hogy a beszélgetésünk normális, kedélyes hangulatban zajlott, előttem egy tányér libalevessel, és nem úgy, hogy a bűneit olvastam fel neki egy papírról, miközben köpködtem.
Elképesztő volt a saját bőrömön is érezni, hogy ha Magyarországon megsérted a Titkos Törzsi Törvényt, miszerint EZEKKEL A GECIKKEL NEM ÁLLUNK SZÓBA, akkor cuki vicces fiúból egy pillanat alatt leszel ügynök, féreg és áruló. Fantasztikus és a maga módján vicces volt megtapasztalni, hogy elvileg értelmes emberek habzó szájjal tettek úgy, mintha ők kizárólag 100 százalékig bizonyított morális lovagokkal állnának szóba, és mindenki, aki nem így tesz, olyan, mintha Prisztás Józseffel együtt evett volna csecsemőszusit. A legrosszabb tapasztalat meg ez volt: hiába látod át ezt a sok mindent, a végén pont úgy fogsz szenvedni, mintha semmit sem értenél.
Legjobb tapasztalat viszont volt kettő is. Az egyik az, hogy ha csapkodnak a villámok, a sok szenvedés mellé váratlan és sokkal hevesebb örömök is érik az embert, egy csomó ismerőstől és ismeretlentől kaptam ugyanis tök komoly, kedves és értelmes leveleket a témában, 3 nap alatt többet és jobbakat, mint békeidőben 3 év alatt.
A másik pedig olyan fontos tapasztalat, hogy ő lett a nyolcadik pont:
8. A gyűlölet csak azért tűnik mindent elsöprőnek, mert droghatású, vagyis olyan, mint a varázsgomba, azzal az eltéréssel, hogy kicsit sem vicces
Eltorzítja az optikádat. Amikor 48 óra elteltével azt éreztem, hogy az egész világ engem gyaláz, az utcán pedig MINDENKI engem néz, fogtam magam, és átnéztem a vonatkozó kommenteket. És rá kellett jönnöm, hogy bár voltak nem kevesen, akik aljaskodtak, az összes ember közt, aki hozzászólt a témához, ezek a személyeskedő figurák olyan elenyésző kisebbségben voltak, hogy hirtelen nem is értettem, min nyafogtam ennyi ideig.
Mert Magyarország néha tényleg durva hely, a törzsi elkülönülés pedig lidércesen gonosz jelenség, de ezek szerencsétlen pöcsköszörűk hála istennek olyan parányi kisebbségben vannak, mint amilyen szerény egy kormányzati nyilatkozat igazságtartalma Vida Ildikó-ügyben.
Szóval kivételes élmény volt ez a 72 óra, de most már meguntam áldozatnak lenni, elugrom a delláért a Deutschhoz, aztán folytatjuk a Cinken, mint eddig!
(Ha ilyen mélységig érdekelne, ez a posztom robbantotta ki a “botrányt”, ebben a következőben próbáltam meghökkenve elmagyarázni, mi is ez az egész, ebben pedig azt, hogy szerintem miről lenne értelme konzultálni netügyben. )