Piszok hideg van, írtam délelőtt a feleségemnek mailben. Plusz 2 fokot mutatott akkor a hőmérő higanyszála, és tényleg nem esett jól kint lenni az utcán. Egyáltalán nem. Azóta azonban azon morfondírozok, hogy ilyeneket írni és plusz 2 fokban fázni röhejesen komolytalan dolog.
Piszok hideg van, írtam délelőtt a feleségemnek mailben. Plusz 2 fokot mutatott akkor a hőmérő higanyszála, és tényleg nem esett jól kint lenni az utcán. Egyáltalán nem. Azóta azonban azon morfondírozok, hogy ilyeneket írni és plusz 2 fokban fázni röhejesen komolytalan dolog.
1.
Amikor egészen kicsi voltam, akkor mindig nagy volt a hó a téli Técsőn. Lehet, hogy nem volt mindig nagy, de én akkor is így emlékszem. Volt egy szánkónk, zöldre volt festve, azon húzott az apám, futott is velem, faroltatta a szánkót, egyszer a Párminnál leestem róla, elsüllyedtem a nagy fehérségben, nagyon nevettem, alig tudtam abbahagyni. 1973-ban már október 23-án leesett az első hó, egy évvel később pedig november 2-án, ezt tudom, mert néhány évig hónaplót vezettem egy kockás füzetben. Minden télen volt jó pár nap, amikor mínusz húszak és huszonötök is voltak reggelente, a fagy összekapta az orrunkban a taknyot, tornyok épültek a kerti budiban, két pulóver és sapka nélkül nem volt tanácsos kimenni. Nappal sem volt melegebb mínusz ötnél, szikrázóan sütött a nap és elképesztően kék volt az ég, éjszaka pedig annyi volt a csillag, mint soha sehol azóta sem. Az autók letaposták a havat, az út jegessé fagyott, esténként, amikor már nem volt forgalom, jégkorongoztunk a házunk előtt, a lámpa alatt, inkább csak teniszlabdával, mert ha koronggal lőttünk bokán egymást, az fájt, és az olcsó faütők is törtek tőle.
2.
A katonaságnál mínusz húsz alatt már tulupot, ilyen hosszú, szőrmével bélelt subát, és valenkit, halinacsizmát adtak, ha ki kellett menni őrségbe, és a sapka fülét is le szabadott kötni. Volt, hogy a gépek egy részének az akkumulátorait behordtuk talicskán a kaszárnyába, ne fagyjanak szét. 1984-85 tele tényleg nagyon kemény volt Grodnóban, tizenhárom foknál melegebb egyszer sem volt a hálótermekben, dupla alsóban aludtunk, a takaróra a köpenyünket is ráterítettük, ez elvben tilos volt, de csak a leghülyébb tisztek szóltak érte, inkább észre sem vették. A köpeny alá buslátot kaptunk, a csizmába tripla kapcát tekertünk, így is mocskosul fázott a lábunk a sorakozókon, nem május van, morogtunk, ordítoztunk, ha megvárakoztattak az ebédlő előtt. Febuár elején két hét kint voltunk az erdőben valami hülye gyakorlaton, sátrakban laktunk, fűtöttük a vaskályhát fával, kétóránként váltottuk egymást éjszaka, kenyeret pirítottunk a platnin. Egyik reggel mínusz harminchatot mértek. A következő tél enyhébb volt, de tovább tartott. Márciusra esett a nagygyakorlat Vityebszk alatt, félméteres hó volt, nappal megolvadt a teteje, éjjel jeges kéreg fagyott rá. Átmentem az egyik állásból a másikba baltáért a sötétben, jöttem visszafele, a felszínen, óvatosan, mintha vízen járnék, egyszer csak megreccsent a lábam alatt, egyik kezemben a balta, oldalt tartottam, a másik kezem a zsebemben, nem volt időm előkapni, eldőltem arccal a hóba, lekaparta a jég a bőrömet, két hét eltelt, mire begyógyult, sokat nevettünk rajtam.
3.
Másfél éve Moszkvába utaztam március végén, vágytam már erősen, a 2007-es világbajnokság óta nem jártam ott. Bolond tél volt ez a 2011-12-es, dőltek a fagy- és a hórekordok egyre-másra, nézegettem az időjárás-jelentéseket, reméltem, hátha kitavaszodik, mire mennem kell. Nem tavaszodott, írta is Imre, hogy vigyek sapkát. Hogy vigyek, ha nincsen, egy orosz tél miatt csak nem veszek, ne szórakozz velem, Putyin apám, gondoltam, elég lesz a kapucnis pulóver. Amikor leszálltam Seremetyevón és átültem az elektricskára, majd a metróra, még úgy éreztem, hogy nem lesz ezzel gond. Aztán amikor átsétáltam a csontig fagyott Moszkva folyó meglepően hosszú hídján, már tudtam, hogy de lesz gond. Pedig még csak mínusz hat-hét lehetett. A sapkát, amit kölcsönkaptam, majd nyáron adtam vissza. A legjobb az volt, amikor mentünk a Szapszannal, az orosz TGV-vel Szentpétervárra, át a Valdajon, és a kijelzőn ott volt végig a kinti hőmérséklet. Amikor elindultunk, mínusz tizenkettő volt talán, és ahogy fúrta be magát a vonat 240 km/h-val a rengetegbe, úgy mentek a fokok lefele, hogy harminchatig meg se álljanak, beállítottam a rekordomat. Azért kellemesebb volt így, mint 27 évvel azelőtt. Méteres hó alatt álltak a fenyők, a faházak és a tavak, füstöltek a kémények. Két nappal később, a visszaúton már nem volt ilyen hideg, cserébe hatalmas hóesés kezdődött, mindent elborított-betakart.
4.
Soha nem voltam Szibériában, kimaradt valahogy. Egyszer még el kéne menni. Van is egy haverom Irkutszkban, talán posztoltam már róla, két éve barátkoztunk össze a Helsinki–Stockholm hajóúton, amelyet a kétvárosos jégkorong-világbajnokság alkalmából tettünk meg. Igor vadőr valahol a Bajkál-tónál. Egy ideje azzal szórakozom, hogy a telefonomon nemcsak a budapesti időjárás van beállítva, hanem a jakutszki is. Tudjátok, ez a legnagyobb város az örök fagy – úgy is, mint permafrost – birodalmában, majdnem háromszázezren lakják, és nagyon ritkán van melegük. Talán a kettővel – de lehet, hogy hárommal – ezelőtti télen november végétől február végéig egyáltalán nem enyhült ott a fagy mínusz negyven fölé. Most sem mondhatni, hogy szuper a buli, mínusz negyvenhárom van épp, és ez lesz egész héten.