Tavaly januárban meggondolatlanul tettem egy ígéretet, amiből majdnem sikerült kicsúszni. De csak majdnem!
Történt, hogy akkoriban valahogy folyton szembejött velem a konyak, én pedig azon kaptam magam, hogy egyetlen konkrét konyakélményem nincs, pedig gyerekkorom meghatározó italáról beszélünk (mármint nem számomra, hanem a körülöttem lévő világ számára), ami azért mégiscsak tűrhetetlen.
Úgyhogy nagy nyilvánosság előtt, könnyelműen meghirdettem, hogy legyen 2014 a konyak éve. Ehhez képest az év tizenegy hónapjában semmi nem történt, ami alátámasztotta volna ezt: egyszer megkínált a nagybátyám Metaxával, ami ugyebár nem is igazi konyak, egyszer pedig az ábrahámhegyi strandon ittam valami konyaknak nevezett szörnyűséget, de nagyon nem esett jól, ráadásul előtte ittam már sok mindent amúgy is.
A legközelebb akkor jutottam ehhez, amikor apámnál novemberben megláttam a polcon két üveg felbontatlan Araratot, ami már majdnem konyak. Nem is volt rossz, és akkor már tényleg karnyújtásnyira voltam az igazi konyakozástól, ami végül az utolsó előtti pillanatban, december 30-án valósult meg.
Ez pedig már olyan volt, mint egy valódi happy end: akkorra már egy barátom jóvoltából ott figyelt egy igazi üveg Janneau a karácsonyfa alatt (ez már igazi konyak – na tessék, ki is derült, hogy nem is, mert valójában armagnac), plusz apámtól is megkaptam az egyik Araratot.
Egy volt egyetemi évfolyamtársam pedig aznapra hívott meg vendégségbe: az asztalon kint volt ötféle konyak, közülük az egyik idősebb, mint én. Nem állítom, hogy egy vakteszten meg tudnám egymástól különböztetni őket, vagy egyáltalán, olyan nagy szakértő lett volna belőlem, de nem is ez volt a cél.
Legyen tehát ez a történet mindenki számára inspiráció: néha még a leghülyébb újévi fogadalmak is teljesülhetnek. És mellesleg a konyak tényleg nem rossz dolog – pár év, és talán már nem Szilvási Lajos lesz az első, aki beugrik róla nálunk sem.