Ma van a magyar kultúra napja, amit nem ünnepel senki. Én egyszer megpróbáltam, szerencse, hogy nem vesztem oda a szatmárcsekei sárban.
Ma van a magyar kultúra napja, amit nem ünnepel senki. Én egyszer megpróbáltam, szerencse, hogy nem vesztem oda a szatmárcsekei sárban.
Azért van ma a magyar kultúra napja, mert Kölcsey Ferenc 1823 januárjában ezen a napon tette ki a pontot a Himnusz, vagyis akkori nevén a Hymnus végére szatmárcsekei otthonában.
Ez az az ünnep, amit igazából senki sem ünnepel. Mármint senki, aki nem igazán motivált valami speciális okból. Én azonban a kilencvenes évek közepén igazán motivált voltam, mert rájöttem, honnan ismerős a település neve. Hát onnan, hogy itt fogták az óriási, meghaladhatatlan, 3,56 kilós országos rekord menyhalat. És azt minden, a Magyar Horgász panteista pecásnovelláin felnőtt fiú tudta akkoriban, hogy a legnagyobb menyhal kifogója nem más, mint az akkoriban a márna és a kecsege rekordját is tartó MaHor-szerző: Juhász Gyula.
El kéne menni Szatmárcsekére, és leülni arra a helyre, ahol a Mester kifogta a legendás halat, gondoltam. Csakhogy internet és mobiltelefon híján hogyan találjam meg Juhász Gyulát, akiről csak annyit tudtam, hogy idős ember, és arrafelé lakik? Nem volt jobb ötletem, felhívtam a Magyar Horgász szerkesztőségét, hogy össze tudnának-e hozni a Mesterrel. Amire azt mondták, hogy telefonja nincs, a címét nem adhatják meg, de ha írok neki egy levelet, amit elküldök a szerkesztőségbe, akkor azt átteszik egy másik borítékba, és továbbküldik neki. Ilyen romantikus hely volt Magyarország Horn Gyula kormányzása alatt!
Igazából nem hittem a dologban, de fogtam magam, és a magyar kultúrára, no meg a csecsemőnyi menyhalakra gondolva megírtam életem egyik utolsó kézírásos papírlevelét, és borítékba tettem, pár válaszbélyeggel együtt. És néhány hét múlva levelem érkezett! Juhász Gyula irtó kedves volt, többoldalas, az enyémekhez hasonló gyermekbetűkkel írt válaszában elmesélt mindent, az ideális vízhőfokot és vízállást, a csalikat, meg hogy pontosan hová kell ülni a palajon, ami a tiszai homokzátonyok helyi neve. De a legfontosabb, amit leírt, az volt, hogy ha nem akarunk megfagyni, akkor a peca előtt rakjunk hatalmas nagy máglyát, ha leégett, kotorjuk szét a parazsat egy négyzetméteres foltba, húzzunk rá pár centi vastag homokréteget, és a közepébe állítsuk fel a horgászszékünket.
Ilyen romantikus képekkel telve futottunk be Szatmárcsekére, ami azonnal ideális helynek tűnt ahhoz, hogy az ember szibériai magányban borús verseket írjon a magyarok nyomorult sorsáról. Két perce voltunk ott, amikor az autó elásta magát a homokos sárban, és négy perce, amikor a lábtörésből lábadozó G. mindkét mankója beleakadt az aljnövényzetbe, ő meg akkorát esett, mint Kölcsey Ferenc libidója a nagy árvíz idején. Aztán megtaláltuk a Juhász által lefestett palajvéget, ahol autentikus tűzhalált kell majd halnunk. Pont ideális helyszínnek tűnt az ilyesmihez, az ólmosan szürke folyóval, a még reménytelenebb éggel és a csendesen szemetelő esővel. Visszamentünk a kocsihoz a cuccainkért, de mire újra a palajra értünk, a víz már a tűzrakásra kiszemelt részt nyaldosta. Ragyog, ragyog a búbánat iszapja – kiáltottunk fel, és végül a palaj alatti meredek partrészen ütöttük fel a Magyar Kultúra Táborát. Itt már fel sem merült a parázsszőnyeges módszer bevetése. Szerencsénkre, mert a következő két órában 2-3 métert emelkedett a hirtelen begerjedő Tisza, így a legelején hiába fogtunk pár menyhalat, nemsokára menekülnünk kellett, hogy még az áradó folyó előtt érjünk a gáthoz.
Egyszer ünnepeltem meg a magyar kultúrát, egyből ilyen jól sikerült.