Úgy értem, minimum kettő, mert az új Panda Bear-lemez a zenész eddigi legpozitívabbnak ható, sőt legslágeresebb albuma, amin nem csak két jó szám van, de azt a kettőt kiemelten kezelem.
Úgy értem, minimum kettő, mert az új Panda Bear-lemez a zenész eddigi legpozitívabbnak ható, sőt legslágeresebb albuma, amin nem csak két jó szám van, de azt a kettőt kiemelten kezelem.
Noah Lennox főállásban az Animal Collective tagja, de szóló előadóként is népszerű, sőt a váratlanul nagy sikerét láthatóan nehezen viselő anyazenekarral szemben még mindig képes új rajongókat szerezni, annak ellenére, hogy a közmegegyezés szerint a főművét már nyolc éve megcsinálta.
A kísérleti, pszich-folkos elektronikában utazó Animal Collective 2009-ben nőtte túl magát, amikor hirtelen a legdivatosabb név lett a meghatározó zeneblogokon, és abban az évben a nem rossz, de azért nem is kulturális mérföldkő lemezüket fogadta a legnagyobb hype.
Kétszer láttam ezután a zenekart élőben: egyszer a Melt! fesztiválon játszott jóval több ember előtt, mint amennyi optimális lett volna, majd két évvel később, 2011-ben a Primaverán, ahol elviselhetetlennek találtam, és nem is bírtam sokáig hallgatni az akkor épp free-folkos nyavalygásukat. Az utána megjelent lemezüket már nem is volt kedvem végighallgatni.
Panda Bearrel kicsit jobb a kapcsolatom: 2007-es hangmintaorgiája, a Person Pitch abban az évben annak ellenére lett a kedvenc albumom, hogy olyan nagyon nem is szerettem meg – de az egy szar év volt. Valahogy túl sűrű a lemez, amit nagyon ritkán van kedvem elővenni, de olyankor mindig meglep, hogy tényleg milyen jó.
Követni az ő pályáját sem követtem igazán, erre az idén megjelent új lemezét megelőlegező két száma nagyon bejött, talán még jobban, mint amit akár szólóban, akár az AnCóval valaha csinált. Mind a Mr. Noah, mind a Boys Latin színesebb és direktebb a korábbi zenéihez képest, és ezek még a hagyományos popszám kereteiből sem lógnak ki.
Mindkettőben közös a hipnotikus ének, amely kérlelhetetlenül megragad a fejedben. Ráadásul mindkettőtől olyan jó kedvem lett ebben a nyomorettó januárban, hogy csak na – különösen a Boys Latin elektrós alapokra való jókedvű jódlizása tett boldoggá, pláne, hogy közben Lennox sötét fellegekről énekel.
Már emiatt a két szám miatt is lehetne ajánlani a Panda Bear Meets the Grim Reaper lemezt, de a többi sem okozott csalódást, még ha azok nem is érnek ilyen magasságokba. De még a lemez másik végletét jelentő akusztikus-lassú két számot is megszerettem idővel, titkos kedvencem pedig a Selfish Gene lett a maga eksztatikusan érzelmes énekével (ez amúgy tiszta CEO/Tough Alliance, ha még mond ez valamit valakinek).
Szóval Panda Bear megcsinálta eddigi legpoposabb lemezét, a repetitív/mantrikus vokálok a korábbinál ritmusosabb alapokat kaptak; kevésbé öntörvényűen szerkeszti őket, és talán Lennox éneke sem volt még ennyire hibátlanul szép, mint itt néhány dalban. És nálam valahogy nem tud nem kisütni a nap a hallgatásuk közben.