Elmondom, miért nem tartom igazán nagyra Tarantinót, majd többek között Franco Nero legendás nindzsafilmjét is bemutatom a rendező szíve helyén felhalmozott trashfilmek közül, azt, amelyből az államszocialista Magyarország megismerte a nindzsucut.
Hétfő: Ponyvaregény
Dobáljatok meg baseballsapkával, én távolságtartó vagyok a feltétlen Tarantino-kultusszal szemben. Ha jól emlékszem, Quintilianus írta a szónoklattanában legfőbb tanácsként – de lehet, hogy Cicero mondta –, hogy „ragadd meg a gondolatot, és a szavak követni fognak". Nos, Tarantinónak jellemzően előbb vannak meg a szavai, és azokhoz próbál valami mondanivalót keresni, már ha próbál, mert a filmjei alapján – talán a Kutyaszorítóban a kivétel – mintha semmit nem gondolna a világról (ellentétben mondjuk egy olyan keményen ideológus rendezővel, mint Sidney Lumet, akinek minden filmje egy állásfoglalás). Ez pedig így kevés ahhoz, hogy valaki igazi nagysággá emelkedjen. Cassavettes szerint „csak azoknak a filmeknek van tétje és értelme, amelyek a rendező szívéből robbannak ki". Az a probléma, hogy Tarantino szíve helyén valószínűleg egy halom videokazetta hever. Ettől még a Filmbox Extrán 0:35-től látható Ponyvaregény a kilencvenes évek egyik legszórakoztatóbb filmje, amely visszahozta a kukából John Travoltát, és amely 1994-ben úgy ütött, mint egy adrenalininjekció a szívbe. Bármikor újranézhető a milliomodjára is ütős szövegek és az ízléses soundtrack miatt, csináljunk közben bármit, pucoljunk órát, szürcsöljünk Sprite-ot vagy falatozzunk Big Kahuna burgert. Egyszer az egyik cimborám az Ezékiel 25,17 idézésével ment át a Biblia-ismeretek vizsgán. Ha valaki kihagyja, „basszátok meg, akkor agyonlövöm a többi faszfejet is, basszátok meg". Zene.
Kedd: A nindzsa színre lép
Az AMC-n 2:05-től nosztalgiázhatunk és újra megnézhetjük Franco Nero nindzsafilmjét, az 1981-es A nindzsa színre lépet. A gyerekkorunkat bearanyozó Cannon Groupnak, a kiöregedő akciósztárok, izraeli fegyverek és a pöccintéstől robbanások Firenzéjének a referenciafilmje. Elég, ha csak annyit mondok, hogy a Nyugattal csak a másolt kazettákon keresztül érintkező Magyarország ebből ismerte meg a nindzsucut. Úttörő nindzsafilm, amely színéről a visszájára fordítja a japán legendát, mert ebben megesik, hogy a japán fekete nindzsák rasszista alapon rekesztik ki a fehér, bajszos Franco Nerót a gyilkolás mesterei közül, aki a civil életbe visszatérve sámlival és dobócsillaggal gyilkol filippínókat Manilában. A rendező Menahem Golant ismerve nyilván azért, mert a Fülöp-szigeteken volt a legolcsóbb forgatni, de a Pepsi-reklámok és a kakasviadalok ideális hátteret biztosítanak a lefejezéseknek és a trapéznadrágra fröcskölő vérnek. Mindenképpen nézd meg, ha kételkedsz abban, Franco Nero valóban olyan sokoldalú színész-e, hogy neki mindegy, fehér nindzsaként vagy Árpád vezérként kell-e a távolba merednie.
Szerda: Fantomas
A Film Plusz 2-n 15:20-tól az egyetlen arcú Luis de Funes ered nyomába idegbeteg Juve felügyelőként az ezerarcú Fantomasnak, akinek titokzatossága csak Habony Árpád szerepvállalásához fogható. A Fantomas gyerekkorom egyik kedvenc bűnügyi kalandfilmje, amely azóta sem fakult, de ezúton is jelzem a francia rendőrségnek és a Scotland Yardnak, hogy az égre-földre keresett szuperbűnözőt megtalálják az ELTE BTK első emeleti folyosói panteonjában, Marót Károly ókortörténész személyében, aki trezorként robbantotta a század eleji magyar filológiát, de nyilvánvaló, hogy ebből már a huszadik században sem lehetett megélni. Úgyhogy Marót titokban nyakékek és NATO-aranytartalékok rablásával tarthatta fenn magát és az Ókortudományi Értesítőt. További ikertornyok-kutatásaim itt.
Csütörtök: A hét mesterlövész
Hollywood hőskorában még nem a Marvel-hősöket szedték össze egy filmre, hogy a mozipénztáraknál robbantsanak, hanem Yul Brynnert, Steve McQueent és Charles Bronsont, egy az "Amerika kapitány – Vasember – Mr. Fantastic" triónál pár fokkal tökösebb felállást. A Cinemaxon 20:00-tól vetített A hét mesterlövész a világ valaha volt egyik legnagyobb rendezője, Akira Kuroszava 1954-es A hét szamurájának magisztrális amerikai remake-je 1960-ból, amelyben hét csirkefogó gazember nagyjából egy marék kukoricalisztért vállalja el a minden betakarításkor visszatérő banditák által zaklatott falu védelmét. Ráadásul a parasztok méltatlannak is bizonyulnak a bizalomra, de a történet nem ér véget itt, mert a mesterlövészek egy idő után már a saját lelkükért küzdenek. „Miért? Miért?" – kérdezi elcsukló hangon a bagót köpködő banditavezér, az Eli Wallach alakította Calvera. Hát azért, amit Goethe írt a Faustban: „A lélek mélyén van egy ősi szikra, amely az igaz embert az igaz útra hajtja."
Péntek: Bosszúvágy
A Bosszúvágy-szériát (1974–1994) minden évben egyszer újranézem, amikor republikánus filmnapokat tartok, a második részt itt, az ötödik részt itt méltattam heti műsorajánló-sorozatomban. Új olvasóknak: a Bosszúvágy a Pax Americana-vonal és az önbíráskodó citoyen-vonulat klasszikusa, amely elválaszthatatlan a New York-i bűnözési hullám 1970-es évekbeli tetőzésétől, amelyet itthon egyes városszociológiai munkákból, de még inkább a Kojakből ismerhetünk. A bosszúfilmek Mózese, a Charles Bronson alakította Paul Kersey a Film Plusz 2-n 21:00-tól élvezhető első részben konformista építészmérnökként indul, és mindig megpróbál visszailleszkedni, amíg meg nem erőszakolják/ölik a részenként éppen aktuális lányát/élettársát/feleségét a punkok/négerek/kábítószeresek. Szóval a Bosszúvágy-szériában mindenképp felfedezhetünk valami pedagógiai célzatú didaktikus ciklikusságot, de az önismétlésem túl nem lehet nem észrevenni egyfajta fejlődést: a bosszúvágyó kispolgár, Paul Kersey idővel újabb és újabb feature-öket vesz fel: a Bosszúvágy III. – A terror utcájában Kersey már akkora önbíráskodó, hogy a golyókat is maga önti, otthon. Az a kedvencem, de az első rész a legnívósabb.
Szombat: Még drágább az életed
John McTiernan 1988-as stílusteremtő akciófilmjével, a Die Harddal megcsinálta egyik kedvenc karakterünket, az "emberek akcióhősét", a mezítlábas, atlétás, láncdohányos ikont, a cinikus John McClane-t, akinek mindig a fáj a feje, de sose olvasta a magazinok párkapcsolati tanácsadó rovatát. A Die Hard egy csapásra a szupersztári státuszba emelte Bruce Willist, aki a második részben, az 1990-es, szintén karácsonyi Még drágább az életedben is rosszkor van rossz helyen, de hát erről szól az élete. Az RTL Klubon 21:00-tól láthatjuk a trilógia középső darabját (az absztinenseknek készült negyedik és ötödik rész létezését egyszerűen nem ismerem el), amelyben ismét feltűnik Franco Nero, aki magabiztosan hozza a szivarozó Esperanza tábornokot, amíg McClane egészen Magyarországig nem robbantja. A film elején a tévé előtt meztelenül jógázó terrorista a komplett Die Hard-széria legérthetetlenebb betétje, egy sokkoló közjáték, ami szerintem csakis fogadásból kerülhetett be.
Vasárnap: Kincs, ami nincs
Tessék előkészíteni vasárnap kora estére egy kiló banánát, mert másfél óra café, café, café jön a Film+-on 17:55-től. A Kincs, ami nincs Goethe kedvence, tudjuk, mióta megírta ezt Eckermannak. De nem is csoda, hiszen a Bud Spencer–Terence Hill-életmű egymaga a teremtés fele (Bujtor István és Újréti László magyar hangjával, persze). És akkor még tegyük hozzá kettejükhöz ezúttal Anulu figuráját Székhelyi József zseniális szinkronteljesítményével, hiszen fantasztikus, ahogy a verseket író-szavaló, kifinomult színész-Lettre-értelmiségi lehozta a világ legnagyobb hülyéjét. A trión túl említsük még meg az Amerikai nindzsa kopasz kertészét, a napfényes-csokolás szigeten felejtett Kamaszukát, aki Lezsák Sándorként ragadt a múltban, hiszen még negyven év után is a második világháborút vívja, miközben azóta Seiko kapitány lenyomta az órájával a világot és otthonában már villogó fényreklámok közt japán zsaruk és maffiózok vetik meg a gajdzsin Michael Douglast.
A Kincs, ami nincset a kurrens olasz kannibálfilmek (pl. Cannibal Holocaust) paródiájának szánták a nyolcvanas évek elején a San Franciscó-i homoszexuális szado-mazo szubkultúrából átemelt kalózokkal, de önállósította magát, akár Charlie O'Brien kapitány. A bennszülöttfalu varázslójáról mindig Kerényi Imre jut eszembe: csak a Puffin ad erőt és mindent lebíró akaratot, hogy ne röhögjem századszorra is halálra magam rajta.