Idén tíz éve, hogy Hammer Ferenc összegyűjtött 80 mindennapi modorosságot 80 szigorú címmel (a cikk előbb a Magyar Narancsban, majd bővített formában a Matulán jelent meg). Megkapta benne a magáét mindenki, aki „emberkézik”, sőt a farmermellényesek is.
Idén tíz éve, hogy Hammer Ferenc összegyűjtött 80 mindennapi modorosságot 80 szigorú címmel (a cikk előbb a Magyar Narancsban, majd bővített formában a Matulán jelent meg). Megkapta benne a magáét mindenki, aki "emberkézik", sőt a farmermellényesek is.
Akkor még nem volt Facebook, se YouTube, és az újságcikkek kommentelhetősége sem volt általános. Ma viszont már van külön online szleng és netes modorosságok, visszatérő és kiüresedett kommentelői/fórumos vagy éppen tumblr-es fordulatok. Mi, akik a frontvonalban vagyunk, egyszer csak kapásból össze is szedtünk egy listára valót (melyben ez a tumbr-thread is segített):
- Popcorn, kóla bekészítve!
- Én csak egy kávét kérek!
- Leülhetsz, egyes!
- Fullba nyomod a kretént!
- Köszönjük, Emese!
- Én kérek elnézést!
- Mára akkor be is zárhatjuk az internetet!
- Felállva tapsolok!
- Apa, kezdődik!
- Nincsenek szavak!
- Prájszlessz!
- Magyarország, én így szeretlek!
- Ennyikeh!
Aztán meg azt gondoltuk, megkérdezzük a 80 szigorú szerzőjét, hozzá tudna-e tenni. Nem tudott vagy nem akart, viszont mondott más érdekeseket. Nagyon érdekeseket.
A 80 szigorú megjelenésekor a netes kommunikáció még sehol sem volt a mostanihoz képest. Gyarapodott a listád azóta?
Amiket akkor, a 80 szigorú idején összegyűjtöttem, valóban zömmel élőszóbeli dolgok voltak, most meg ezek átmentek a netes beszédbe, ami pont ugyanolyan élőszóbelinek tekinthető, csak géppel csinálják, nem hangszálakkal. De ma már kevésbé idegesítenek ezek a dolgok, biztos azért is, mert öregebb lettem. Minden hülyeség mellé nem lehet odaállítani egy rendőrt, meg az is megvilágító erejű volt, amikor a gyerekkori fényképeim között találtam magamról egy felső tagozatos fotót, amin farmermellény van rajtam. Erről teljesen elfeledkeztem. Ezenkívül utálom a listákat, illetve azt, hogy manapság listákban kommunikálnak emberek, erről egy komoly, ószövetségi jeremiádát készülök majd írni.
Mi a baj a listákkal?
A lista egy olyan narratíva, amely minden ponton újrakezdi magát, és nem készteti rá sem a szerzőt, sem az olvasót, hogy figyeljen, hogy építkezés történjen a narratívában, ezért vezetés közben is el lehet ezeket olvasni. A 80 szigorú is lista volt, ironikus módon. Az sem azért lett az, mert listát akartam írni belőle, hanem mert kultúrszociológusként régóta egy fájlba gyűjtöttem mindenféle megfigyeléseimet, és meglepődtem, hogy vannak szavak, amelyek úgy viselkednek, mint egy hatalmas vakuvillanás, és elhomályosítanak mindent az illető személyiségével kapcsolatban. Hiába igaz, hogy mindenkinek vannak hülye manírjai, és nem ettől lesz valaki jó vagy nem jó ember, de mégis a mai napig, ha meghallom azt, hogy "emberke", akkor BANG!, csak erre tudok koncentrálni.
Hernádi Miklós Közhelyszótára nem befolyásolt valamennyire, amikor a 80 szigorút írtad?
Fiatalon olvastam a megjelenésekor a Közhelyszótárt, de nem annak alapján készült, ha már valaki, akkor Paul Fussell Osztálylétrán Amerikában című könyve vagy a Mitológiák Barthes-tól, és mondom, ma már biztos nem is állnék neki ilyen listát készíteni. Mondjuk azért vannak utálatos dolgok, például azon szörnyülködni, hogy milyen gáz zoknival szandált felvenni.
Tehát neked nem tűnt föl, amikor mondjuk a Simicska-féle médiaháború kirobbanásakor hirtelen mindenkiről az derült ki, hogy nagy mennyiségben tart otthon popcornt és kólát?
Attól, hogy nem vezetek róluk listát, még észreveszem az ilyeneket. Érdekes ezeknek a maníroknak az életgörbéje, kicsit olyan, mint a divat, ugyanaz az önfelzabáló jelleg a lényege, amire annyiszor reflektáltak már. Ha olyat csinálok, ami divatos, az már ciki, meg van az a rengeteget idézett Woody Allen-mondás a klubról, amelyiknek nem akar a tagja lenni, mert bevennék.
El lehet tekinteni ennek ismeretében magától az embertől, aki leírja vagy mondja ezeket?
Oscar Wilde-nak van erről egy jó mondása: csak a nagyon felületes emberek nem ítélnek mások viselkedéséből vagy megjelenéséből. De azt is elismerem, hogy emberek más nyelvi szocio-kulturális környezetben működnek. Például ha az én ismeretségi körömben a nők meghallják, hogy valaki pocaklakónak nevezi a még meg sem született babát, azonnal a ridiküljükbe nyúlnak a revolverükért. Ugyanakkor nagyon sokféle ismerősöm van a Facebookon, akik más szocio-kulturális közegben mozognak, ahol nem jön át, hogy mi a baj a pocaklakóval. Olyan ez, mint hogy biztos vannak amerikaiak és angolok, akik szerint az, ahogy én beszélek angolul, az rendkívül maníros, de ezt én itt Budapesten honnét kéne tudjam? A fő baj, hogy mindenki olyan bunkó. Azt keresi a másikban, hogy hol lehetne belerúgni. Kicsit le kéne lassulni. Meg valahogy a kúlságlistákkal kéz a kézben járó stigmázómánia is egy ronda újdonság nekem, azaz hogy egy apró dolog miatt meg kell semmisíteni a másikat. Mintha az egész kultúra afelé araszolna, hogy egy nagy amerikai gimnáziumi osztály lenne, amiben mindenki azon pörög, ki a kúl, ki nem.
Igen, de amikor az ember azt látja, hogy "leülhetsz, egyes", akkor nehéz lelassulni. Amikor összeszedtük ezt a pár példát, Szily László bevallotta, embert is tudna ölni a "leülhetsz, egyes" láttán.
Ez is olyan, hogy amikor huszonötször látom, idegesít, de ötvenedszerre már fehérzaj, nem veszem észre. Egyébként is, ha nekiállok fórumot olvasni, akkor ez egy megváltozott tudatállapot, és leginkább magamat sajnálom, hogy ilyen dolgot csinálok, úgyhogy nem vagyok hajlandó semmi érzelmi reakcióra.
Fel sem tűnik egy "Köszönjük, Emese"?
Nem. De eleve kerülöm a fórumozást és a kommenteket. Régen még beírtam, ha mondjuk a Mandinerben szakmai kérdésekről valami hülyeséget írtak, akkor a saját nevemmel bejelentkezve mondtam el, mi miért nem stimmel. Most már ezt se csinálom, pontosan azért, mert a fórum és a kommentelés a leghiábavalóbb dolog a világon. Nem is olvasom nagyon, különösen, ha én is érintett vagyok.
Akkor a legutóbbi tüntetésen mondott beszéded után sem néztél netes visszhangokat?
Jaj, isten őrizz, nekem nagyon vékony bőröm van, nem bírom, amikor rám bármit is mondanak. Az első ilyesmi akkor volt, amikor hét éve az Index támogatásával pályáztam a tévéelnökségre, akkor szembesültem először ezzel, hogy idegenek megjegyzéseit olvastam magamról, és azzal is, hogy mennyire nem bírom. Tényleg rosszul alszom az ilyentől, még az is bánt, ha sértett diákok a Mark My Professoron állnak bosszút rajtam, úgyhogy már azt se olvasom.
Azzal azért csak találkoztál, hogy "felállva tapsolok".
Na látod, ez milyen érdekes, mert az angolban a *standing ovation* még vicces, de ebből is látszik, milyen képlékenyek ezek a dolgok.
Tudsz példát a korábban említett eltérő szocio-kulturális közegre?
Vannak ismerőseim, akik ugyanolyan idősek, mint én, de valamilyen oknál fogva csak két-három éve kezdtek internetezni, és érdekes, hogy az ő egyedfejlődésük megismétli az internet fejlődését, pont azokat a hoaxokat kezdik posztolgatni, amik 15 éve mentek végig. De míg régen kimondottan sértésnek éreztem, ha egy ismerősöm azzal jött, hogy a XVII. kerületi Tescóban megint találtak egy kisfiúnak öltöztetett, elrabolt kislányt, aki be volt kábítózva, akkor az volt a reakcióm, hogy hogy lehetsz ilyen hülye, ma már, ha látom, hogy az illető mikor kezdett netezni, sokkal megértőbb vagyok. Az internetezéshez hozzátartozik valamilyen fokú rutin. Annak idején párszor én is bedőltem ilyesmiknek. De ez pont olyan, mint amikor valaki a hétköznapi beszélgetésben a tegnapelőtti hírekkel jön elő – azért az riasztó dolog, nem? Úgyhogy egyre kevésbé van értelme különbséget tenni az élő és az internetes kommunikáció között.
Mondjuk én élőben sosem hallottam még, hogy leülhetsz, egyes.
Ez igaz. De nekem is eszembe jutott egy speciálisan netes dolog: a mai napig nem visz rá a lélek, hogy emotikont használjak. Én ezt nem tudtam, hogy ennyire hozzánőtt az emberekhez, csak az ismerőseim mondták, hogy ha nem rakom oda, megsértődnek, és keménynek érzik a mondanivalót. Azt végképp a fene se gondolta volna, amit nemrég olvastam valahol, hogy a pont már szigorúbb, mint a felkiáltójel. Azaz a pont az új felkiáltójel. Aztán az is különbség élőszó és online kommunikáció között, hogy amik megjelentek a szigorú listában, főként olyan manírok voltak, amik képmutatásnak tűntek. De ha az ember most felmegy a félnyilvános netes oldalakra, azoknak a zöme ebből áll. Emberek teszik az agyukat, ami néha jól sül el, de a többség nem tehetséges, tehát a mondandójuk csupa olyasmi, amit lapátolni lehetne az ilyen listákra, de akkor mi maradna? Ezért se csinálnék már ilyet.
A netnek viszont nagy előnye, hogy könnyebben visszakereshető esetleg, mi honnét indult, nem?
Ilyen szempontból tök jó, mert alapesetben már nincs olyan poén, amit ne talált volna ki valaki más. Például egyszer elmeséltem TGM-nek, hogy annak idején az anyám egyszer újságolta, hogy hallotta a rádióban, hogy Darwin elméletével milyen bajok vannak. Én meg mondtam neki, hogy jaj, anyukám, nem kell minden hülyeséget elhinni, mire egyszer csak kijött belőle, hogy jól van fiam, lehet, hogy te a majomtól származol, de én nem! Amikor ezt elmeséltem a Gazsinak, hideg tekintettel rám nézett, hogy ez egy ezeréves anekdota. Pedig az anyámnak egész biztos magától szaladt ki, de ha benne élünk ugyanabban a kultúrában, és ugyanazt a nyelvet használjuk, teljesen esetleges a szerző. De ez az interneten legalább változhat, mert most már tényleg visszakereshetők a dolgok.
Fotó: Facebook