Ilja Barabanov, a Kommerszant háborús zónába kiküldött tudósítója készítette. Elég sok dolog kiderül belőle – arról, hogy hogyan és miért kerülnek orosz katonák a térségbe –, és ezek elég sok kérdést felvetnek. Arra gondoltam, elcsaklizom és lefordítom az egészet. Olvassátok!
Ilja Barabanov, a Kommerszant háborús zónába kiküldött tudósítója készítette. Elég sok dolog kiderül belőle – arról, hogy hogyan és miért kerülnek orosz katonák a térségbe –, és ezek elég sok kérdést felvetnek. Arra gondoltam, elcsaklizom és lefordítom az egészet. Olvassátok!
–––––––––––
A 20 éves Misa Jekatyerinburgban született, a 21 éves Ljosa Mozdokban, Artyom 22 éves, Szlavjanszk-na-Kubanyiból érkezett, Gyima 23, ő vlagyikavkazi. Vannak még srácok Csitából, Norilszkból, Ulan-Udéból is. Első ránézésre nem sok közös lenne bennük. Valami mégis van: N város, a ***** számú katonai egység, az n-i önálló motoroslövész-dandár. Nemrég még mindannyian ott töltötték szerződéses katonai szolgálatukat. Decemberben és januárban több közös fotót raktak fel az internetre, amelyek N-ben készültek. Tavaly nyárról olyan is van, amin hadgyakorlaton láthatók, egy harckocsi mellett, meg olyan is, amiben csinos egyenruhában feszítenek a tükör előtt.
Két-három héttel ezelőtt minden megváltozott. Az interneten is. Ketten megkülönböztető jelzés nélküli katonaruhában egy gorlovkai téren állnak egymás vállát átkarolva, a harmadik egy olyan képet tesz fel a netre, amin három fiatal srác ül egy harckocsi tetején, a Debalcevo felé vezető úton. Van még egy kép, ezen a donyecki népköztársasági felkelők egy árokba ragadt tankja látható, ami mostanában a szétlőtt Uglegorszk egyik látványossága.
A fiúk január 20. után keveredtek el a háborúba. Akkor, amikor kiújultak a Donbasszban a harci események. Kiküldetésben vannak, úgy mondják. A parancsnokaik nem ellenezték, hogy jöjjenek, ellenkezőleg, üdvözölték a döntésüket. Még azt is elmesélték, miért most és miért itt kell megvédeni a hazájukat. Nem egy katonai egység tagjaiként érkeztek a Donbasszba, hanem háromfős kiscsapatokként, egy-egy harcjármű személyzeteként. Most, hogy elvesztették egymással a kapcsolatot, engem kérdeznek, tudok-e a többiek sorsáról, élnek-e, halnak-e, mi van velük. Hiszen helyben is elosztották őket a lázadók hadseregének egységei között.
A katonai cselekmények logikája az utóbbi hónapokban egyszerű: a népköztársaságok (vagy a Donyeck és Luganszk megyék egyes körzetei, ahogy azt a minszki megállapodásban írták) hadereje által kezdeményezett feladatokra azokat küldik, akiket valóban megtanítottak harcolni. Ők elvégzik a dolgukat és távoznak, majd az általuk elfoglalt településeken, objektumokban, parancsnokságokon, ellenőrző pontokon megjelennek a lázadók, az újságírókat már ők fogadják, és szívesen beszélnek a bányászmúltjukról is. Néha tényleg olyan meggyőzőek, hogy már-már elhiszed, a "junta" ellen tényleg csak helyiek háborúznak. De akkor valaki elszólja magát.
– Azokat az állásokat burját barátaink tartják.
– Miféle burjátok?
– Hát… donbasszi indiánok.
Mindenki mosolyog, mindenki ért mindent. Az utóbbi napokban, Debalcevo végső ostroma előtt – hogy az újságírók tényleg ne találkozhassanak a burjátokkal – megpróbálták hermetikusan lezárni Uglegorszkot, ahonnan a gyűrűbe szorított ukrán erők elleni támadást indították. Néhány nap múlva, amint Debalcevót egészében megtisztítják majd, az ellenőrző pontokon már csak bányászok lesznek, és az újságírókat is beengedik a városba ismét.
Debalcevo stratégiai jelentőségéről sok szó esett. A rajta át vezető út köti össze közvetlenül Donyecket és Luganszkot, jelentős vasúti csomópont is, de tüzérségi állások elhelyezésére kiválóan alkalmas magaslat is. Arról viszont, hogy a csaknem egy hónapos ostrom során hány száz ember vesztette életét mindkét oldalról, egyhamar nem lesz információnk. Debalcevo elfoglalásával ismét kiegyenesedett a frontvonal. Nem kizárt, hogy ezek után a minszki megállapodásban foglaltakat be fogják tartani több helyütt, a fegyverek elhallgatnak, akár egy hónapra, vagy talán kettőre is. Egészen addig, amíg valakinek eszébe nem jut, hogy ezek a népköztársaságok nem létezhetnek Mariupol, Artyomovszk vagy Liszicsanszk nélkül. Akkor a nagy ország katonai egységeinek politikai tisztjei újra aktivizálódnak, és elkezdenek mesélni arról, milyen fontos megvédeni a Donbassz szabadságszerető népét a nyugati agressziótól. Kényszeríteni nem fognak senkit – csak önkéntesekre van szükség!
Misa, Ljosa, Artyom és Gyima – mielőtt a Donbasszba utaztak volna – mind a kilépésüket kezdeményezték. Ha valakinek közülük nagyon nem volt szerencséje Debalcevo ostrománál, akkor egy önkéntesnek nem volt szerencséje. Akinek halála pillanatában semmi köze sem volt egykori egységéhez.
Mindez eléggé emlékeztet a spanyol polgárháborúra. A szovjet önkéntesek hontalan-útlevelekkel vagy más európai országok papírjaival érkeztek Spanyolországba. Nehezebb volt eljutni a helyszínre, mint most a Donbasszba, és az álnevek is másképp hangzottak. Rogyion Malinovszkijt, a Szovjetunió későbbi marsallját például nem Motorolának hívták, hanem Malino ezredesnek. Jan Berzin katonai tanácsadó bár elesett mint Donizetti tábornok, végül mégis a Kommunarka gyakorlótéren lőtték agyon 1938-ban.
Ilja Ehrenburg az Emberek, évek, életem c. könyvében így emlékezett vissza:
1943-ban egy Gomel melletti ellenőrző ponton találkoztam Batov tábornokkal. A küszbön álló támadó hadműveletről beszélgettünk. Egyszer csak valaki felkiáltott: Fritz! Sokan megijedtek, hogy jönnek a friccek. Én és a tábornok nevettünk: Spanyolországban a mieinknek ilyen neveik voltak: Valua, Loti, Malino, Grisin, Grigorovics, Douglas, Nicholas, Walter, Xanthi, Petrovics. Pavel Ivanovicsnak valamiért a Fritz név jutott.
– Nektek előbb rosztovi hadgyakorlatról beszéltek, vagy egyenesen megmondták, hogy Ukrajnába mentek harcolni?
– Megmondták egyenesen. Te magad is látod, hogy ezek a rohadékok mit műveltek itt, mindenki jönni akart. Nem azért léptem be a hadseregbe, hogy varrni és lapátolni tanuljak.
– A kiküldetés hosszú távú, vagy addig tart, amíg vissza nem hívnak?
– Amíg magunk vissza nem akarunk menni. Én harcolni akarok. Vagy a háború végéig, vagy az utolsó lehelletemig.
– És neked mire jó ez? – kérdezem egy másik sráctól.
– Azt mondták, csak mi tudunk véget vetni ennek a háborúnak – válaszolja.
Félek, harckocsin ülve nem lehet megállítani egy háborút. A háborút úgy lehet megállítani, ha mindenki leszáll a harckocsikról és hazamegy. A saját hazájába. Ami itt van a szomszédban.
Utóirat: a cikk szerzője ismeri a szöveg összes szereplőjének teljes nevét, de a Kommerszant szerkesztősége úgy ítélte helyesnek, ha most nem hozza nyilvánosságra ezeket.
–––––––––
[Brendan Hoffman/Getty fotóján egy ukrán katona látható. Az Ehrenburg-részletet egyelőre sajnos nem találtam meg magyarul a neten, így kénytelen voltam saját kezűleg újrafordítani, elnézést érte. Úgy éreztem, a háborús helyszínek és események ismertek annyira mindenki számára, hogy ne kelljen a szöveget lábjegyzetelnem. A Kommerszant egy meglehetősen fontos és komoly orosz újság.]