Az jutott eszembe este az Akváriumban, hogy kezdem magamat olyannak látni az ilyenfajta koncerteken, mint Bruno Ganz a Berlin fölött az ég Nick Cave-es jelenetében. Mondjuk sose voltam mozgékonyabb, 14 évesen sem, de lehet, hogy ideje mégis beszereznem egy kalapot?
Az jutott eszembe este az Akváriumban, hogy kezdem magamat olyannak látni az ilyenfajta koncerteken, mint Bruno Ganz a Berlin fölött az ég Nick Cave-es jelenetében. Mondjuk sose voltam mozgékonyabb, 14 évesen sem, de lehet, hogy ideje mégis beszereznem egy kalapot?
A Glass Animals első és eddig egyetlen lemeze egyáltalán nem rossz szerintem, bár Inkei kritikusnak abban teljesen igaza van – erre a koncert ráerősített –, hogy semmi értelme az Alt-J-hez hasonlítani az együttest. Amit itt írt a Zaba c. albumról, az kompletten stimmel, annyival egészíteném ki a meglátásait, hogy én nagyon szívesen hallgatom az ilyen melankolikus, érzékeny és finom zenéket, például írás vagy autóvezetés közben.
Úgyhogy mikor a család következő generációjának illetékes tagja említette, hogy jönnnek az Akváriumba hangversenyt adni, azt találtam ki, hogy dettó részt veszek az eseményen.
Azt nehéz lenne megszámolnom hirtelen, hány koncerten voltam már életemben – az 1980-as P. Mobil óta, melyre a técsői kultúrház ódon falai között került sor –, legyen mondjuk több száz ez a szám, és tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy élőben minden máshogy szól, mint lemezen. Erőteljesebben, dinamikusabban stb., ezért is szeretjük az ilyen előadásokat! Ezzel együtt úgy érzem, talán soha nem tapasztaltam még akkora különbséget, mint a Glass Animals esetében. Annak a melankóliának, érzékenységnek és finomságnak – Inkei megfogalmazásában: szexiségnek –, ami a lemezből sugárzik, jószerével nyoma sem volt. Brutálisan brummogó elektronikus alapok voltak ehelyett, prüntyögő billentyűsök és recsegő gitárok, és a különben roppant aranyos frontember – akiről nekem valamiért a fiatal Sean Penn jutott eszembe, bár ki tudja, hogy Sean Penn volt-e fiatal egyáltalán! –, vagyis Dave Bayley hangja ezúttal aztán pláne nem emlékeztetett egy cseppet sem az alt-j-s Joe Newmanére.
A legjobb dalok – Black Mambo, Gooey, Pools stb. – azonban így is működtek, és a közönség is lelkesen vette a lapot, úgyhogy kifejezett bulihangulat volt megfigyelhető a klub igazán tisztességesen megtelt nagytermében. A poszt tréfás címét nem ironikusan kell tehát érteni – ironikusan a kalapomat kell érteni –, hanem komolyan és szó szerint. A jelenlévők zöme nagyon szerette a Glass Animalst, és a Glass Animals is nagyon szerette a jelenlévők zömét. Azt gondolom, egyik fél sem bánta azt sem, hogy az egész ráadással sem tartott tovább egy bő óránál, az ilyen zaklatott-extatikus műsorból elég is ennyi napjainkban.
Majd elfelejtettem, ért engem még egy nagy meglepetés: a téma szakértőinek vonatkozó írásai alapján azt hittem, ilyen kötött hipsztersapkát 2015-ben már csak viccből lehet felvenni, pláne harminc környékén-fölött, de az Akváriumban úgy tűnt, hogy ez nem így van.
Mindegy, a lényeg, hogy hazatérvén átnéztem még kicsit az internetet, és finom, érzékeny és melankolikus Glass Animals-dalokat hallgattam hozzá, melyek korántsem estek rosszul.