600 millió forint, és olyan, mint egy óriásrobot nagy fehér segglyuka

Megnéztük az MTA kutatóközpontjának vadonatúj, 600 millió forintos, szuper MRI-gépét. Hangsúlyozottan civil elemzés következik.

Mit tud az ember a Tudósokról? Általában annyit, hogy nagyon kedves, irtó könnyen zavarba hozható emberek, akik valami teljesen érthetetlen dolgot művelnek félelemkeltően drága eszközökön. Akarják a gépet használó tudósok, hogy többet tudjunk arról, mit is csinálnak igazából, és miért? Nyilván nem, mert ki szeretne egész nap idiótáknak magyarázni, ha egyszer várják az izgalmas kísérletek. A nagykutyák viszont általában imádnak olyan nagy és drága gépekkel fotózkodni, amiket ugyan te meg én fizettünk – vagy az EU –, de a fotón úgy tűnik, mintha ők tejeltek volna, zsebből. Nekem legalábbis azt suttogta a fehér köpenyes kisördög, hogy ennek jegyében szerveztek eseményt az MTA természettudományos kutatóközpontjába. Ha nem szakítok a családi hagyományokkal, harmadik generációs hipochonder lennék, úgyhogy nem is volt kérdés, hogy ott a helyem.

Az igazi esemény előtt egy órával lehetőség volt lefotózni és megnézni a készüléket működés közben. Oda is mentünk reggelre, és nem bántuk meg.

A Siemens által gyártott über-MRI kisebb helyiség közepén áll, szép, fehér, áramvonalas, és én első ámulatomban azt írtam fel róla a jegyzetfüzetembe, hogy “ha a Pacific Rim óriásrobotjainak lett volna segglyukuk”.

A kevésbé anális típusú szemlélő persze bagelre, fánkra, esetleg hagyományos optikás fényképezőgépre is gondolhat. A cucc slank, modern, és ami ezen a napon talán a legfontosabb, ordít róla, hogy milyen drága. Pillanatokon belül kiderül viszont, hogy a high tech mennyire mást tud jelenteni a hétköznapi életben és a tudományban. A Magnetom Prisma ugyanis hangos. De nem kicsit, hanem rettenetesen, kábé olyan zajt ad, mintha egy helyett száz rossz hűtőszekrényt pakoltak volna a konyhádba, majd minden hórukkember elővett volna egy kalapácsot, hogy püfölhesse a hozzá legközelebbit. Az ultrakedves tudóscsapattól azonnal megtudom, hogy a mágnest hűtő héliumszivattyú kovácsol és vijjog egyszerre.

Érdekes, mert ha jól értem, a készülék pont arra való, hogy azt vizsgálja, hogyan reagál az agy különféle ingerekre. Én azt képzelném, hogy az agy egy kovácsműhelyben nehezen reagálna bármire is. Talán nem véletlen, hogy nem agykutató lettem, se nem kovács, hanem felszínes.

A zaj egy idő múlva úgy hat, mintha a Magnetom Prisma letargikus technót játszana. A technóhangulat csak erősödik, amikor előlép az egyik kutatólány, hogy önkéntes kísérleti nyúlként befeküdjön a gépbe, és mi fotózhassunk. Az asztal, ami majd betolja a fánk besejébe, mozgatás közben – hiába néz ki nagyon űrfilmesen – szörnyű hangon csikorog, az alanynak ráadásul fel kell vennie egy fülhallgatót, az egész olyan, mint egy klipben. Nem kevébé klipes, hogy a kísérleti nyúl, miután felfeküdt, kap az arca elé egy hófehér anti-Darth Vader-maszkot, amibe a szemlyukak helyére periszkopót szereltek, hogy az illető háton fekve is kilásson a gépből. Arra az esetre, ha a tudósok vizuális ingerekkel tesztelnék az agyát.

A csapat kint maradt tagjai elmesélik, hogy a zaj tényleg megoldandó probléma az ilyen gépeknél. Még nem érkeztek meg, de nemsokára ehhez is beszereznek speciális, aktív zajszűrővel felszerelt füleseket, hogy az alapzaj ne befolyásolja a kísérleti eredményeket.

A készülék, mint megtudom, olyan, mint egy klinikai MRI, csak azoknál is pontosabb és nagyobb felbontású. Végeznek vele idegtudományi alapkutatásokat, vizsgálnak neuropsziciátriai betegségeket, de ezzel próbálják megérteni a nyelv- és zenetanulás mechanizmusát is.

Olyan remekül elbeszélgetünk a tudósokkal, hogy a végére rájövünk, túl szép nap ez ahhoz, hogy elrontsuk a gépet megtekintő öltönyösökkel. Ezért még a hivatalos esemény előtt távozunk.

(Fotó: Nagy Attila/Cink)