Ki az a Kövér László, és mire való?

Kövér László öregecskedő politikus, a Fidesz 1. számú tagkönyvének büszke birtokosa. Mikor a pártot még nem habonyosították el, ő volt a tagság és a hívek nagy-nagy kedvence, és mikor még volt magyar baloldal, ő volt a legnagyobb mumusa. Most állítólag megijesztette Orbán Viktort.

Hogy mivel? Azt írja az újság: a miniszterelnök két héttel ezelőtti beszéde a figyelem korszakáról – ami az erő korszakát követheti hamarosan – nem kommunikációs maszlag, hanem küszöbön álló valóság. Vagyis a kormány és a Fidesz tényleg változtatni fog, és ebben konkrét szerepe van Kövér Lászlónak, az Országgyűlés és a Fidesz országos választmánya elnökének, aki belső fórumokon rendszeresen bírálta az agresszívkodást, az urizálást és a hasonlókat, majd odáig ment, hogy a visszavonulását is belengette. OV pedig végül elfogadta az érveit.

Máris hadd jegyezzem meg, én már nem hiszek el semmilyen konszolidációt. Az elmúlt 15 évben túl sokszor volt ez téma ahhoz, hogy maradt volna bármennyi tartalma és értelme. Konszolidálni utoljára Kádár Jánosnak sikerült itt. Hatalmi értelemben épp lehetne ez is, közel sem kizárt, hogy mivel továbbra sincs kihívó, OV pusztán azzal, hogy visszavesz, megállítja a zuhanást, stabilizálja a pozíciókat. De ezt sem lenne könnyű megcsinálni, minthogy ellenkezik a Fidesz- és az Orbán-politika alapvetően egész pályás természetével.

Azt mondjátok, pont akkor, amikor megy ez az undormány plakátkampány, különösen röhejes konszolidációról, megfontoltságról, a figyelem korszakáról beszélni? Ebben abszolút igazatok van, csakhogy a pillanat mindig csupán a pillanatot határozza meg. Ősz nem most van, hanem ősszel lesz, mindenből kijöhet bármi és a bármi ellenkezője is, kizárni semmit sem szabad. Ezzel együtt ha muszáj lenne fogadnom, eszembe sem jutna arra tenni, hogy rajtaütésszerűen megjön ennek a kompániának a józan esze. Honnan és hogyan jönne meg, ugyan már.

Viszont amennyiben stimmelnek a HVG infói – és miért ne stimmelnének? –, annak önmagában üzenet értéke van. Több szempontból. A benne található állítások egyrészt megmutatják, milyen messzire sodródott a Fidesz egykori önmagától, másrészt azt is ábrázolják, hogy a párt politikáját formáló szűk kör nemcsak a realitásoktól, az elemi tisztességtől és a színes magyar valóságtól szakadt el ostobán, de azoktól az emberektől is, akik nélkül nincs kire-mire építenie. Azt, hogy Orbán Viktor az elmúlt években szisztematikusan a perifériára tolta összes harcostársát, akik annak idején még tegezhették – ez csak részben értendő szimbolikusan –, az érintetteknél sokkal szélesebb fideszes kör figyelte értetlenül. Bele nem pusztult egyikük sem – OV nem Sztálin –, a legtöbben anyagilag sem jártak rosszul, mégis durva, hogy lassan csak habonyok, rogánok, lázárok és szijjártók maradnak a magban.

Még durvább lehet belenőni ebbe, nemcsak a rendszer részeként, szemlélőként is: aki húszévesen most kezd érdeklődni a politika iránt, annak az, ami volt, történelem. Az csak azt látja, ami van, vagyis annak a kivetüléseit: egy zsebdiktátort, aki vasárnapi zárva tartásokkal és más idióta-felesleges jogszabályokkal hergeli a népet, perlekedik Európával, oroszokkal és más keletiekkel haverkodik, félkegyelműeket ültet pozíciókba, gusztustalan kampányokat indít, és akinek a haverjai annyit lopnak, amennyit nem szégyellnek.

Annak, aki ezt látja, Kövér László is csak történelem, és nem is értheti, jelent-e bármit, hogy ez a különös-ideges-bajuszos figura most talán felkúrta magát, és előfordulhat, hogy sikerrel próbálja rávenni a zsebdiktátort bizonyos – egyelőre még körvonalazatlan, nehezen értelmezhető és elképzelhetetlennek tűnő – korrekciókra.

Mióta a miniszterelnök elhabonyizálódott, rendre felüti a fejét a gondolat – főleg mérsékelten jobbos, de létező ellenzék hiányában másmilyen agyakban is –, hogy meg kéne szabadulni OV-tól, és valaki újra összerakhatna valami okos, demokratikus és jófej Fideszt. Valakinek ugyanis muszáj kezdenie valamit ezzel a Magyarországgal, és nehogy már a Jobbik vagy a balfék baloldal legyen, aki a szénné tépázott maradékát is szilánkokra zúzza. Ilyenkor szokott felmerülni Áder János vagy Kövér László neve. A fogalmatlanabbak gondoltak régebben Kósa Lajosra vagy Pokorni Zoltánra is, de ez annyira vicces – és régi is –, hogy nem foglalkozunk vele. Zárójelben: érdekes, hogy fiatalabbak nem jönnek elő, ez sokat elmond egy ilyen kanyar esélyeiről.

Külön érdekes még – a mai fejleménnyel kapcsolatos reakciók is ezt mutatják legalább részben –, hogy a politikában mennyire meg tud változni egyes szereplők megítélése. Kövér László tényleg hosszú-hosszú ideig volt a Fideszt elutasító közönség számára a főmumus. Nála jobban senkit nem gyűlöltek a szocialisták és a szabad demokraták – meg a híveik –, nem is biztos, hogy véletlenül, hiszen mindig is úgy tűnt: nincs fontos fideszes, aki nála jobban gyűlölné őket. (Ebben vastagon benne lehetett mellesleg az is, hogy a rendszerváltás környékén Kövér szocdemnek vallotta magát, és ekként viszonyult a posztemeszempésekhez.) Ma már más a helyzet, Kövér László minden haragos-dühös interjúja és az azokban fellelhető összes kifakadása ellenére sehol sincs Habony Árpádhoz, Rogán Antalhoz vagy Lázár Jánoshoz képest.

Miért volt mindig olyan egyszerű gyűlölni Kövér Lászlót? Azért, mert mindent kimond – egyelőre nem a sajátjairól, csak az ellenfeleiről –, látszólag gondolkodás nélkül. Kimondani pedig van mit, mindig is volt. Kövér László ebből a szempontból perfekt troll. Hogy annak amúgy nem vastag bőrű, és sokkal jobban örülne, ha nem gyűlölnék, hanem szeretnék, azt már csak azok tudják, akik nem újságcikkekből ismerik. De miért könnyebb ma sokkal jobban gyűlölni másokat, mint Kövér Lászlót? Először is azért, mert láthatóan nem ő csinálja a Fidesz-politikát, másodszor azért, mert róla talán még soha senkinek nem jutott eszébe, hogy lop és urizál. Nemrég hallottam, hogy két és fél évtizednyi parlamentezés – volt-van közte miniszterség és házelnökség is, igen jó fizetéssel – után nemrég vett a felnőtté nőtt gyermekének panellakást Csepelen. (Plusz ott van az a köztudomású infó is, amely szerint Schmitt Pál csúfos bukása után OV először őt ültette volna a köztársasági elnöki székbe, de nem kért belőle. Szerény pasas, na.)

Megszeretni azért nem fogja senki, akik számára visszavonhatatlanul szitokszó lett az, hogy Fidesz, a részleges kívülállás kevés ehhez, a nyílt forradalom sem feltétlen lenne elegendő. Kövér László mint Orbán-múzsa felbukkanása a hírekben és a közbeszédben azonban nem is őket, hanem a sajátjaikat érintheti meg, ezen belül azokat, akik a habonyizálódás miatt bizonytalanodtak el, és hajlamosak a nosztalgiára is. Eszükbe jutnak a hősi idők, amikor az a hír járta, hogy Kövér László a párt agya, és az a munkamegosztás a két nagy között, hogy ő az edző, OV a versenyző, ráadásul – van ez a legenda – az 1989-es Ruszkik, haza! beszédet is ő írta!

Amennyire a baloldalon mumus volt Kövér – ezt maximálisan ki is használták a 2002-es kampányban a köteles beszéd hatékony kiforgatásával-felturbózásával-bevetésével –, annyira volt a jobboldalon ő a legkedveltebb figura. Végső soron ugyanazért. Kimondta, amit gondolt. Kiosztotta, aki pöcs volt. Elzavarta, aki becstelen volt. A legtöbben ilyennek látták. Hogy egy ekkora pártban nem tehette meg, hogy nem köt kompromisszumokat, az is stimmel. A fénykorában – amikor elnök is volt egy ideig a munkamegosztás jegyében – sem szuperhős volt, csak egy gyakran dühös ember, politikushoz mérten jól fejlett igazságérzettel.

Annyira mindenképpen fejlettel, hogy – köztudott ez is – az ilyen Habony-féle alakok és a hirtelen gazdagodó társak állandó-rendszeres közelségét képtelen legyen elviselni.

Ha Kövér Lászlónak elege van abból, amit a Fidesz az utóbbi időben csinál, és tényleg ráijesztett a főnökre is, akkor a kérdés az, hogy mi következik ebből. Visszaerősödik Orbán mellé, vagy mi? Épp tegnap beszélgettünk arról, hogy ott tartunk, már Kövérnek sem osztanak lapot. Ha mégsem így van, nem bánom. Viszont addig, amíg a hangulat olyan az országban, amilyen, és az zajlik, ami – egy gyűlöletkampány kellős közepén lehet konszolidációról beszélni? –, addig mondhat bárki bármit. Hogy még konkrétabb legyek: amíg egy ilyen Habony nem tűnik el a közélet közeléből is, ki sem nyitom a fülem.

De akár lehetne ez egy stratégia része is. A sok rossz rendőr mellé mutatni egy jót mindenkinek, a sajátjaiknak pedig annak az embernek az előretolásával üzenni – a sokszorosan letojt értelmiségnek és a kiábrándult híveknek általában —, akit mindig szerettek, és sajnálták, hogy háttérbe húzódott-szorult. Illetve lehetne ez az erőviszonyok változásának, egyfajta átrendeződésnek a jele is. De én valójában mégis azt hiszem, hogy ez egyszerűen semmi sem.

Nem stratégia, nem átrendeződés, főként nem konszolidáció.

Csak egy darabka hús azoknak a fideszeseknek, akik unják a jelent, félik a jövőt és szívesen emlékeznek a múltra. Arra, amikor minden sokkal jobb volt, ők fiatalabbak, a politikájuk pedig kevésbé gusztustalan és vállalhatóbb. Úgyhogy hadd maradjak csak pesszimista, megszoktam ezt az utóbbi időben: sajnálom, Kövér László nem a jövő embere.

A múlt elmúlt, hol lenne ezt fontosabb észben tartani, mint pont ebben a világban?

Fotó: Komka Péter/MTI