Amikor először jártam a Narancs szerkesztőségében, ő volt a normális ember, akitől nem féltem.
Könnyekkel hadakozva írok most pár sort, pedig Kovácsy Tibor pont olyan legendás Magyar Narancs-os volt, akivel ugyan rengetegszer voltunk egy helyiségben, és mindig szívélyesen köszöntünk, összesen ha tíz privát mondatot váltottunk életünkben. Mégis irtó könnyű volt megszeretni őt, lényegében ismeretlenül is. Például mert ebben a kívülről nézve ijesztően vad társaságban ő volt a kedves, normális, kapásból szeretetre méltó ember. Később persze kiderült, hogy igazából majdnem mindenki az, de amikor az ember elfogódottan először lépett be a szerkesztőségbe, ez nem volt annyira nyilvánvaló.
Ezek miatt sokkal inkább ismertem az írásaiból, amik okosak voltak, prímán megírtak és érdekesek, és mindegyikből sütött, hogy a szerzőjük úgy általában képben van a dolgokat illetően, így amíg nem lett internet, én hosszú éveken át jelentős részben Kovácsy cikkeiből tudtam, mik történnek a nagyvilágban.
Klassz időszak volt, amikor a Narancs egyszer csak megmutatta Magyarországnak, hogy az újságírás nem valami nyomasztó, előterjesztés-nyelvű és porszagú komcsi seggnyalás, hanem érdekes, bátor, vicces és belevaló dolog. Annak, aki a rendszerváltás táján volt egész fiatal, a Narancs hősei mutatták meg, hogy van itt egy menőbb és szórakoztatóbb világ is a buta magazinokon és hazug napilapokon túl. Ezek közé a pompásan író, okos és sokat bulizó hősök közé tartozott Kovácsy. Akire úgy néztem pont, mint a rocksztárokra, és nem győztem csodálkozni, amikor ha csak rendszeres külsősként is, de csatlakozhattam hozzájuk.
Úgyhogy életem végig büszke leszek arra, hogy ha félig takarásban, a hangfalak mögött is, de egy színpadon állhattam Kovácsy Tiborral.