Második részek

Miért van az, hogy soha nem tud olyan jó lenni egy film folytatása, amilyen az első része volt? Miért van az, hogy sokan mégis azt mondják, jobb volt a második rész, mint az első? Az elmúlt pár napban megnéztem az Éhezők viadala eddigi három darabját, és rájöttem! r43lxo-0 kbIYZO js_post-content”>

Miért van az, hogy soha nem tud olyan jó lenni egy film folytatása, amilyen az első része volt? Miért van az, hogy sokan mégis azt mondják, jobb volt a második rész, mint az első? Az elmúlt pár napban megnéztem az Éhezők viadala eddigi három darabját, és rájöttem!

Kicsit sajnálom is, hogy a maga idejében – miszerint 2012-ben – kihagytam azt az első, Gary Ross rendezte Hunger Gamest a mozikban. Hogy az előzetesét láttam, holtbiztos, de valószínűleg azt hittem, ez is egy olyan látványos-romantikus mesefilm, amilyenekből rengeteg van napjainkban, nagy tömegekkel, nagy tájakkal, még nagyobb problémákkal, csatákkal, szívekkel és nézésekkel, és pláne hatalmas tanulságokkal. Azért sajnálom, mert bár ezeket sem nélkülözte – vagyis baromi jól mutathatott vásznon –, valahogy mégis sokkal többet tudott szimpla laptopmonitoron is. Az alkotóknak egyrészt ügyesen sikerült összerakniuk-felépíteniük egy komplett világot, amit tehetségesen népesítettek be többdimenziós karakterekkel, és még ennél is fontosabb, hogy végig fenn tudták tartani a feszültséget is.

Szerintem figyelemre méltó teljesítmény ez, és közel sem egyszerű megcsinálni. Mondok két szentségtörő sci-fis példát a praxisomból, régről: én sajnos egyáltalán nem tudtam átélni a Szárnyas fejvadászt és a Brazilt sem. Nem működtek. Valószínűleg azért, mert az ízlésemhez vagy az elvárásaimhoz képest sokat akartak mondani, és ezzel nem tudott lépést tartani a látvány, a feszültség és a mélység. A Hunger Gamesben éppen az a jó – legalábbis az első részben –, hogy bár ez sem vállal keveset, mégis egyensúlyban maradnak a dolgok.

William Golding meg A legyek ura jutott róla eszembe, talán nem kizárólag azért, mert fiatalok küzdenek a túlélésért itt is.

A második rész aztán más. A magamfajta művészmozikban szocializálódott alakok ilyenkor megnézik, az rendezte-e a filmet, aki az elsőt – nem: jelen esetben Francis Lawrence váltotta Gary Rosst –, és hajlamosak azt mondani, ez önmagában mindent megmagyaráz.

Pedig nem. A második részek csomó praktikus ok miatt nem érhetnek az elsők nyomába minőségileg. Az a helyzet, hogy a világ, ami első nekifutásra különböző meglepetéseket kínált, másodjára már ismerős. Innen meg egyenesen következik, hogy abból kell több, amiből lehet. Miből lehet? Érzelemből és akcióból. Ha sokkal többet sírnak és sokkal többet lőnek – plusz merészebben használják a CGI-t, illetve a feszültség fokozása helyett inkább a frászt hozzák a nézőre, ahányszor lehet –, annak is megvan a maga varázsa, de az már egy másfajta izgalom. Annak már semmi köze az esztétikához. A legjellemzőbb erre, hogy hogyan és kikből állt össze az éhezők viadalának mezőnye az első, illetve a második részben.

Tényleg nem emlékszem olyan folytatásra, ami felülmúlta volna a folytatottat. Sokan mondják, hogy az Alien és a Terminator például ilyen, de nem hiszek nekik. A Hunger Gamesre is mondták és még a Die Hardra is – az nem kifejezés, mennyire nem értek egyet velük. Ha már itt tartunk, az Alien vagy a Die Hard pont tökéletesek is – ezt az Éhezők viadaláról még én sem állítom –, a tökéletességet pedig nemhogy felülmúlni, megközelíteni sem lehet, legalábbis azonos vagy hasonló recept alapján. Ez fogalmilag kizárt.

Két megoldás van szerintem. Az egyik, hogy mindent másképpen kell csinálni. Ott van például a 90-es évek első számú orosz kultfilmje, a Brat. Muszáj volt folytatást csinálni ahhoz is, a közönségnek kellett a sztori, a készítőknek jól jött a pénz. Alekszej Balabanov forgatókönyvíró-rendező fogta és feje tetejére fordította az egészet. Megcsinálta saját kezűleg az első rész paródiáját: nem harsányan és röhögtetősen, csak úgy gazdagon és finoman. A sötét és nyomasztó pétervári maffiavilág után jött a csillogó Moszkva és Chicago, meg a történet, amiben a suhancképű orosz az igazság és a tisztesség nevében szépen leveri Amerikát.

A másik a Bond-recept. Az, amikor egy franchise önálló életre kel, és csak a főhős van és motívumok. Mondjuk fogalmam sincs, milyen lett volna sok évtizeddel ezelőtt megnézni az első után a másodikat, ám arról van fogalmam, hogy most jó dolog várni a következőt, már csak azért is, mert a legutóbbinál jobban nem kedveltem egy korábbit sem.