Az Oscar-díjra is nevezett Saul fia rendezője, Nemes Jeles László szerint a térségben virágzik a zsidógyűlölet, de a helyzet Nyugat-Európában sem sokkal jobb.
Nagyjából egy időben azzal, hogy eldőlt, Magyarországot a 2015. évi legjobb idegennyelvű film kategóriában Nemes Jeles László cannes-i nagydíjas filmje képviseli, a rendező interjút adott a Szombatnak, és elég kemény kijelentéseket tett.
Amikor arról kérdezik, hogy hatással volt-e a tízéves párizsi tartózkodása arra, hogyan nyúlt a holokauszt témájához, ezt válaszolja:
Bizonyára. Ott azért nem szégyen – úgy mondanám, veszély, de nem szégyen –, mondjuk, zsidónak lenni. Kelet-Európában szégyen zsidónak lenni. Azt vettem észre, hogy itt az emberek, a családom, a közeg, a zsidók, akiket én ismerek, igazából folytatják a holokausztot. Nagyon sok stratégiájuk van rá, de folytatják. A bujkálást, a meg nem nevezést, mindenáron elfelejteni zsidóságukat.
Később is előjön aztán a téma, amikor arra a kérdésre, hogy elérhet-e bármiféle társadalmi hatást a film:
Kelet-Európában? Nem. Ha Magyarországon el lehetne érni azokhoz az emberekhez, akikhez el kellene érni, akkor valamit megváltoztathatna. Bár egy picit azért remélem, valamit változtat. De objektíven nézve inkább azt mondom: ha ez lehetséges volna, akkor valószínűleg az ország sem itt tartana. Ha lehetséges volna, akkor nem ilyen közegben kellene élni, nem lennének olyan gorombák az emberek egymással, nem lopnának egymástól, és saját maguk miatt nem csúszna ki a lábuk alól a talaj.
És aztán kiderül, hogy a helyzet Nyugat-Európában sem sokkal jobb:
Nyugat-Európában ma, mint a pestis, terjed a szélsőbaloldali, antikapitalista, iszlámból jövő antijudaizmus, és találkozik, ötvöződik a szélsőjobboldali antiszemitizmussal. Ott más mechanizmusok működnek. Viszont a Soát mégiscsak a civilizáció zátonyra futásaként élik meg, úgy tekintenek rá – mondjuk, mitizálva. Nincs úgy átélve ott se, mégis léteznek olyan konvenciók, amelyek miatt a halottak emlékét nem gyalázzák – annyira. De velük kapcsolatban sem vagyok optimista. Kelet-Európában viszont teljes virágzása van a zsidógyűlöletnek. Mert itt valahogy jobban megmutatkozik a civilizáció hanyatlásának előőrse, s ez el fog jutni szerintem, persze máshogy, Nyugat-Európába. Sok optimizmus nincs bennem ezzel kapcsolatban sem. Az is érdekes kérdés, a németek miért nem akarták megvenni ezt a filmet, hogy miért volt akkora ellenállás.
Beszél aztán a további filmterveiről is, és ezek szerint nem tervez több filmet forgatni a holokausztról, sőt, nem is csak ilyen sötét témák érdeklik, olyannyira nem, hogy még vígjátékterve is van. Bár kérdéses, hogy tényleg vígjátékot akar-e forgatni az az ember, aki így fejez be egy interjút:
Ez a film arról szól, hogy amikor nincs remény, nincs hit, akkor mégis marad, maradhat valami, vagy legalábbis azt reméljük: marad egy hang belül, ami mégis a hitről és az emberről szól. A filmkészítés során rájöttem, hogy számomra a zsidó vallás is erről szól. Hogy kötelesek vagyunk a törvények felett is szabadon dönteni saját emberi mivoltunkról. Itt találkozik valahol a hit, az Isten – vagy a belső isten. Ez volt az utam valószínűleg ahhoz, hogy ezt is megismerjem. Nem feltétlenül véletlen, hogy az emberek, az emberiség a zsidókat akarja kiirtani, mert mintha ezt a hangot akarná kiirtani magából.
Fotó: AP Images