Hónapokon át hiába kerestem a hangulatos, titkos nyugdíjasszentélyt, a fantasztikus nevű Ivócsarnokot. Nem hittem volna, hogy tényleg ilyen közel, konkrétan az Erzsébet híd alatt vár.
Hónapokon át hiába kerestem a hangulatos, titkos nyugdíjasszentélyt, a fantasztikus nevű Ivócsarnokot. Nem hittem volna, hogy tényleg ilyen közel, konkrétan az Erzsébet híd alatt vár.
A csarnok létezéséről először a vs.hu egyik videójából szereztem tudomást. Elképedtem, mennyire király hely, viszont valamiért nem esett le, pontosan hol is van – pedig teljesen egyértelmű, már ránézésre is. Rákeresni viszont nem kerestem. Egyrészt, mert napokig eszembe sem jutott, hogy megtehetném, utána meg már nem akartam elrontani az Ivócsarnokhoz kapcsolódó rejtélyes aurát, ami később egyfajta túlmisztifikálódássá nőtte ki magát.
A szocreál belsőépítészeti megoldások, amik a videóban is láthatók, az, hogy kevesen ismerik – titkos dolog lehet ez, hisz végigkérdeztem egy csomó ismerősömet, és egyikük sem tudta, hol van, sőt azt sem, hogy egyáltalán van ilyen hely –, mind ezt a kisugárzást erősítették.
A neve is: Ivócsarnok.
Vannak szavak, amelyek epikusan csengenek. Ilyen a csarnok – meg mondjuk a torony, a roppant vagy az éra is. Szóval, a fejemben legendás és izgalmas hellyé vált az élet vizével bugyogó csarnok, ami valójában nem is a mi téridőnkben található, hanem a múltban. A hely, amelyet csak egy budapesti Bermuda-háromszögön keresztül lehet elérni.
Aztán egyszer megtaláltam. A város közepén. Egy barátommal a Gellért térről sétáltunk a Döbrenteire, és az Erzsébet híd alatti gyalogos alagúton akartunk átmenni, amikor kiszúrtam, hogy ott van mellette egy ajtó, az ajtó fölött pedig a felirat. Lehet, hogy fel is kiáltottam, hogy úristen, megtaláltuk. Ezerszer jobb élmény volt, mintha Google Mapsen rákerestem volna, aztán egyszer – talán csak hónapokkal később, mert misztikumától megfosztva már sokkal kevésbé érdekelt volna – ellátogatok ide. Mit ellátogatok, egyszerűen leszállok a 8-as buszról, amivel mindennap járok, és a csarnok fölött van az egyik megállója.
Egy kis toporgás és kukucskálás után végül bementünk. Teljesen lenyűgözött az addig csak a monitoron látott, a szocialista esztétikum irányelveit követő belső tér – kiegészítve a kötelező viaszosvászon terítővel, a fehér kórházi ruhafogassal és egy csúnya fotellel. De ezek az elemek csak hozzátettek az élményhez. Ami elcsúfította az Ivócsarnok atmoszféráját: a modern, egyébként korrekt, de teljesen anakronisztikus tájékoztató táblák, na és egy vitrin!.
A pultnál álló, végtelenül kedves nőt egyből letámadtam a kérdéseimmel, jól elbeszélgettünk, de inkább úgy döntöttem, írok az üzemeltetőnek, kérek egy rendes riportlehetőséget.
Valamivel később Ruff Zsolttal, a Rudas műszaki vezetőjével találkoztam az Erzsébet híd lábánál – az Ivócsarnok a fürdőhöz tartozik. Ő 22 éve dolgozik itt, és egyből remek sztorikba kezdett a budai gyógyfürdőkről.
Hamar kiderült, az Ivócsarnok – amelyben három gyógyforrás vizéből lehet inni-vásárolni, a Juventuséból, a Hungáriáéból és az Attiláéból – már messze nem annyira népszerű hely, mint régen volt. Csak körülbelüli számokat kapok, de míg manapság mondjuk 50-60 ember jön egy nap, addig húsz évvel ezelőtt több ezret is kiszolgáltak a kutak, és nem is egy alkalmazott volt a pultban, hanem kettő vagy három, plusz a pénztárban is dolgozott egy.
Rákérdezek az okokra. Egyrészt már az orvosok sem szokták gyakran javasolni pácienseiknek a gyógyvizeket, a fürdőt, és a tb is kevésbé támogatja, mint régen. A nagyobb baj, hogy kihalt a generáció, amelyik ismerte és rendszeresen élvezte is a gyógyvizek hatását és egyáltalán az Ivócsarnokot. A kuncsaftok jelentős része nyugdíjasokból áll, bár járnak fiatalok is vízért, sőt megszeppent turisták és iskolai csoportok is bekeverednek néha – egy ilyennek pont szemtanúja voltam –, de utóbbiakat általában nem annyira nyűgözi le a 42 fokos, tojásízű, büdös víz.
Az Ivócsarnokban ugyanis ilyet kapni – 70 forint literje –, és a legjobb frissen fogyasztva. Ha sokáig tárolják, veszít a hatásából, úgyhogy a csapokból szüntelenül folyó vizet nem is gyűjtik tartályokba, hanem megy a Dunába. Igaz, a Juventus vizét régebben palackozták és forgalmazták is Harmatvíz és Gellérthegyi Kristályvíz néven. Ennek ellenére vannak, akik messzebbről jönnek, és kannákban viszik. Például vidékre, ismerősöknek. De volt olyan is, meséli Zsolt, hogy kozmetikai cégek vásároltak jelentősebb mennyiséget.
Miközben beszélgetünk, lassan kóstolgatom a Juventus meleg vizét – ez kerül a legtöbbször szóba, ezért nekem ez tűnik a legtutibbnak, bár mindegyik forrás vize másra jó. Épp megint kortyolok egyet a kénízű, meleg vízből – hidegen állítólag rosszabb –, amikor Zsolt mosolyogva kezdi emlegetni a stronciumionokat és a vizek radioaktív tartalmát, és a bennem élő hipochonder némán felsikolt. Lassan visszateszem a kétharmadrészt teli poharat a pultra.
Pedig csak én vagyok hülye, a gyógyvíz, akár megisszák, akár fürdenek benne, tényleg tök jó hatással van, felfrissíti az embert. De amint egy Geiger–Müller-számlálóról kezdenék fantáziálni, bejön az emlegetett iskoláscsoport az Ivócsarnokba, és mi továbbállunk, mert a gyerekeknél csak a tanítónénik hangosabbak.
Zsolt ezután megmutogatja a forrásokat és a szivattyús kutakat is, ahonnan a víz a fürdőbe és az Ivócsarnokba kerül. A környék tele van a földbe és a hegybe nyíló fémajtókkal. Több kúthoz lemegyünk, lent nagyon pici, sárgás csempékkel kirakott helyiség vannak, tele csövekkel és motorokkal, innen pumpálják a gyógyvizet. Minden nedves, előző nap volt óriási vihar, a víz ide is lecsorgott. De ez nem számít különleges dolognak, a föld alatti helyiségekből simán kiszivattyúzzák a néha derékmagasságig érő vizet is.
Lent marha párás és meleg a levegő. Az Ivócsarnokban is érezhető volt a vizek fűtő hatása – a Gellértet például ennek segítségével fűtik –, de itt rosszabb. Ennél is durvább a helyzet a Gellérthegy alatt. A tabáni Rácz fürdő és a Gellért között ugyanis akkora alagút húzódik, amelyben egy teherautó is simán elfér, itt mennek mindenfelé a forróvizes csövek. Megbeszéljük, hogy azt is meglátogatjuk, de felkészülten kell menni, mert pokoli a hőség.
A Gellérthegy alatti terület amúgy is tele van mindenféle járatokkal, alagutakkal, annak alapján, amit Zsolt mesél, kész labirintus képe rajzolódik ki az ember fejében, víz alatti tavakkal, szűk járatokkal, álmosítóan zúgó szivattyúgépekkel. A járatokban hamarabb látszik az is, ha árvíz lesz, mint a Dunán, viszont a források vízhozamát nem befolyásolja az áradás. Attól sem kell félni, hogy a folyó beszennyezi a gyógyvizeket: a nyomáskülönbség miatt mindig a csak a gyógyvíz áramolhat a folyóba, visszafolyás nincs.
A vezetés végén Zsolt még megmutogatja a gellérthegyi forrásokat és ajtókat, és a Pávakertet is kívülről. Ez a neve annak a lezárt, vékony parkos résznek, ami a Citadellához vezető lépcsők és a Gellért téri pálos kolostor között húzódik. Ide nem mehetünk be, a gyógyvizesek is csak a spéci hegyi karbantartók kíséretével látogathatják. A Pávakert nyilván arról kapta a nevét, hogy pávák voltak benne, de díszes madár már jó ideje nincs ott, csak galambok és macskák.
Végül a Rudas pincéjébe is bemegyünk, a csövekkel teli folyosókban egy különleges darabot akar megmutatni Zsolt. Úgy tíz évvel ezelőtt, az Attila-forrás munkálatai során egy vörösfenyő bélelőcsövet lökött ki a víz, van vagy négy méter hosszú. Teljesen meglepődtek, amikor előkerült. Rákérdeztem a korára, de azt nem lehet tudni, valószínűleg még a háború előtt kerülhetett oda. Az Ivócsarnokot is 1924-ben építették. Szédítő belegondolni, pedig ez semmi: a környék gyógyvizes története évezredekkel ezelőttre, a római korig nyúlik vissza.
Eddig nem voltam valami nagy gyógyvízivó, azaz egész életemben összesen nem ittam 1 liternél többet a fura szagú és ízű források vizéből. De ki tudja, lehet, ha legközelebb beteg leszek, a gyógyszerek és házi praktikák mellett kipróbálok valami a tünetekhez passzoló vizet is. Az orrom majd befogom.