A sztorija fájdalmasan közhelyes, a címe is elég béna szójáték, és mégis az utóbbi idők egyik legjobb élménye volt a jól megcsinált, egy-két kreatív ötletet is megvalósító Sense8.
A sztorija fájdalmasan közhelyes, a címe is elég béna szójáték, és mégis az utóbbi idők egyik legjobb élménye volt a jól megcsinált, egy-két kreatív ötletet is megvalósító Sense8.
Ez egy Különleges Emberes Sorozat: az első részben a nyolc – a világ különböző pontjain élő – főszereplő telepatikus kapcsolatba kerül, azaz sensate-té válnak. Innentől nemcsak kommunikálni tudnak egymással, hanem átélik egymás érzelmeit, sőt akár a másik teste fölött is átveszik az irányítást. Persze nincsen Különleges Emberes Sorozat Gonosz Ügynökség, az azt vezető Félelmetes Doktor és a hősöket segítő Titokzatos Mentor nélkül.
Kevés gagyibb dolog van annál, mint amikor szerepel egy random és teljesen felesleges Fontos Szám egy sorozat világán belül. De amikor a sorozatról szóló posztban is ennyi pontból álló listát készítenek, az gagyibb. Úgyhogy itt van 7 pont arról, hogy miért jött be nekem a Sense8.
1. Egyik történetszáltól vagy szereplőtől sem akartam kirohanni a világból
Nagyon szeretem a fantasykönyveket, és borzasztóan fel tudnak húzni a soknarrátoros, sok történetszálat követő alkotások. Vagy az van, hogy egy-két szál marhára érdekel, a többi unalmas helykitöltés, amikor nem történik semmi (az Igazság Kardja könyvsorozat). Vagy ha adott esetben izgalmasak is a szálak, a könyv mindig akkor vált egy másik sztorira, amikor a legjobb rész jönne, és kétszáz oldal múlva, amikor már rég elfelejtette az ember, hogy miről is volt szó a másik vonalon, akkor tér vissza. Sőt olyan is van, hogy a nagyon izgalmas részt át is ugorja a könyv, helyette egy rövid visszatekintésben foglalja össze a narrátor, hogy mi is történt a kiesett időben (a hülye Trónok harca).
Szóval, egy egyszerre több szálon futó, sok főszereplős történet már formailag is nagyon meg tudja nehezíteni, hogy élvezni tudjam a sztorit. De a Sense8-ben egy-két kivétellel – például a kenyai kamionsofőr élete – nem volt olyan, hogy forgattam volna a szemem, amikor egy másik részre ugrottunk. A telepatikus kapcsolat miatt ritkán volt olyan is, hogy csak az egyik szereplőről szólt egy történet, gyakran jelentek meg más karakterek a főhős fejében, így a képernyőn is. Ez kellemesen összefűzte az egymástól teljesen független sztorikat.
A főszereplők amúgy elég sablonosak első és második ránézésre is:
- Riley, a múltja elől menekülő, szomorúan kábszizó izlandi DJ
- Kala, a kényszerházassággal bénázó indiai gyógyszerésznő
- Sun, a becsületfetisiszta koreai üzletasszony, aki harcművész is
- Capheus, a mindig pozitív afrikai buszsofőr, aki gyógyszerért dolgozik, és Jean-Claude Van Damme a példaképe
- Will, az önfejű rendőr, akinek egy gyerekkori bűnügyi trauma fűti az indulatait, és akit szintén a becsülete vezet
- Wolfgang, a szűkszavú német gengszter, aki tudja, hogy a lelkében veszedelmes vadállat lakik
- Nomi, a transznemű, leszbikus politikai blogger, hacker-aktivista múlttal
- Lito, a homoszexualitását titkoló mexikói színész, aki a helyi gagyifilmek legnagyobb sztárja, és minden nő utána liheg
Viszont a remek casting és a lassan csurdogáló 12 epizód épp elég időt ad, hogy mindegyiküket megismerjük, megkedveljük. És bár sablonosak a karakterek, legalább működnek. A sorozat pedig megteheti, hogy sablonos legyen, ugyanis:
2. Gagyi
A gagyiság pedig felszabadító, főleg, ha felvállalják. A Sense8 nem akar elképesztően művészi lenni (Hannibal), eredeti, komoly filozófiát fejtegetni (True Detective), vagy egyszerre kielégíteni nagyon sok néző igényét, és közben hűnek maradni a központi rejtélyeihez (Lost).
Ha nem sorozat lenne a Sense8, hanem könyv, simán nevezném minőségi ponyvának. A ponyva jó dolog: sok embernek nemcsak súlyos művészi alkotásokra van szüksége, hanem valami ismerős, egyszerűen élvezhető, könnyed marhaságra is, ami kikapcsolja az agyat és elvarázsolja a tartalomfogyasztót X időre, nem pedig tovább terheli őt.
Ehhez ismert sablonokra és fordulatokra van szükség, könnyen érthető cselekményre és viszonyrendszerre. A Sense8 ezt megadja, viszont jól kidolgozott, sok szempontból ötletes, élvezhető formában teszi. Gagyi, de jópofa.
3. Egy izgalmas ötlet van csak, de az jó
Ez az, amikor a szereplők telepatikusan egymás segítségére sietnek. Nem azt mondom, hogy ez a legeredetibb ötlet, amit valaha láttam, de élvezetes, látványos, és rengeteg potenciál van benne.
4. Jó a soundtrack
Ha egy sorozatnak vagy filmnek jó a zenéje, félig nyert ügye van nálam. A Sense8-ben több király szám is elhangzott, volt, amit nem ismertem, de azóta naponta ötször meghallgatom:
Volt, amit ismertem, viszont nem annyira felkapott, és jó volt újra hallani, ráismerni:
És olyan is, ami annyira 90-es évek slágerei toplistás, hogy már fáj:
Viszont mindhárom faszán passzolt az adott jelenethez.
5. Mert tök könnyed módon nyúlnak az LMBTQ-témához
Hiába sablonosak a főszereplők, mégsem éreztem, hogy a transz vagy a meleg karakter paródia lenne. Nem jobban voltak azok, mint a többi főhős. Nem tudom, ez mennyire köszönhető annak, hogy a sorozatot a Wachowski testvérek készítették, és Lana Wachowski pár évvel ezelőttig még Larry Wachowski volt. Gondolom, azért van összefüggés.
Viszont tényleg kellemes volt látni, hogy a queer szereplőket ugyanúgy kezelték, mint a heterókat, nem volt se görcsösség, se fanfár, se dörgedelmes társadalmi üzenet, se pozitív, se negatív diszkrimináció. Tök természetesnek éreztem, ahogy ábrázolták őket, és ez üdítő volt. Arról nem is beszélve, hogy Lito és Hernando az egyik legaranyosabb pár, akit az utóbbi időben képernyőn láttam.
6. Két régi kedvenc sorozatom szerelemgyereke is lehetne
Egyrészt a Lost sokszereplős, flashbackes szerkezetét követi, igaz, kevésbé epizodikusan, másrészt rengeteget merít a Hősök első évadából – akár koppintásnak is lehetne nevezni. De nem zavar, mert a Hősök a remek első évad után brutálisan mélyre zuhant, és én reménykedem, hátha a Sense8-t el tudja kerülni ezt a hibát. A második évadról egyébként még nincs hír, de remélem, hogy lesz, még csak most kezdődik az igazi sztori.
7. Netflix
Egyrészt mindig jó, amikor nemcsak a megszokott gyártó készíti a megszokott formátumú terméket, amit a megszokott médiumon keresztül közvetítenek. Éljen a változatosság, virágozzék száz virág. Másrészt utálom, amikor heteket kell várnom a folytatásra, szeretem a magam ütemében – azaz egyszerre – lezúzni a részeket.