Én először nem akartam elhinni, de nem volt igazam. Az önismereti tréningjeiről ismert Darnel most egyetlen magyarként mesélhet első kézből a hetvenes évek brit punk rockjának hőskoráról, és arról, amikor Sting játszott az ő előzenekarukban.
Én először nem akartam elhinni, de nem volt igazam. Az önismereti tréningjeiről ismert Darnel most egyetlen magyarként mesélhet első kézből a hetvenes évek brit punk rockjának hőskoráról, és arról, amikor Sting játszott az ő előzenekarukban.
A Darnel punkmúltjáról is beszámoló Wiki-szócikket Kicsi Sebő posztolta be nemrég hitetlenkedve egy Facebook-csoportba, én utána tettem be a monstre wikipediás körképembe, eredetileg szkeptikus szövegek kíséretében, bár jobban utánaolvasva már egyértelműnek tűnt, hogy a Wayne County & the Electric Chairs szócikkben emlegetett “csehszlovák” dobos, Chris Dust lesz ő, pláne, hogy Darnel eredeti neve Dús Ferenc.
Aztán megjelent egy kommentelő, aki egyrészt jól ismeri Darnelt, másrészt további bizonyítékokkal győzött meg arról, hogy Darnel valóban dobolt az X-Ray Spexben, a korszak egyik kultikus brit punkzenekarában. Meg is kerestem ezek után magát Darnel Christiant, mert azért a már elhunyt Tommy Ramone-on (Erdélyi Tamás) kívül más magyarról nem tudni, aki ennyire közvetlenül kapcsolódott egy legendás korszakhoz, az 1976-77-es punkrobbanáshoz. (UPDATE: Kihagytam a korabeli kaliforniai punkhangzás kialakításában komoly szerepet játszó producert, Geza X-et.)
Jöjjön először tehát Darnel Christian visszaemlékezése, amit én jegyeztem le, és utána még néhány magyarázat:
1975-ben költöztem Párizsból Londonba, ahol zenélni akartam. Kevesen tudják, hogy még itthon volt zenész hátterem, mielőtt 1970-ben disszidáltam volna, doboltam itthon is zenekarokban. Amikor Londonba mentem, még nem is tört be a punk, és nekem is csak az volt a célom, hogy valamilyen rockzenekarban játszhassak, más tervem nem volt. Aztán 76-ban megjelentek a punkzenekarok: Sex Pistols, Clash, Damned, és azon a nyáron alakította meg Poly Styrene az X-Ray Spexet is.
Akkoriban úgy mentek még a dolgok, hogy a zenészek folyton a Melody Maker és a New Musical Express hirdetéseit bújták, és az X-Ray Spex is így keresett dobost. Chelsea-ben volt a meghallgatás, valahol a Fulham Road környékén, én pedig, mint minden ilyen meghallgatáskor, most is bepakoltam a kocsiba a dobcuccot és elmentem találkozni Polyval és a menedzserükkel, Falcon Stuarttal. Kölcsönösen úgy éreztük, hogy megfelelünk egymásnak, megvolt a kémia, úgyhogy csatlakoztam a zenekarhoz.
A zenekarban (mint a punkegyüttesek legtöbbjében) mindenkinek ilyen eszement művészneve volt, mint a már említett Poly Styrene, a gitárost Jak Airportnak hívták, és volt még egy lány a zenekarban, a szaxofonos, ő Lora Logic néven futott. Az én eredeti nevem Dús Ferenc volt, ebből kiindulva az én nevem Chris Dust lett. A zenekar elindult, én pedig pár hónapot játszottam velük: felléptünk olyan legendás helyeken, mint a Marquee klub, ahová már Jimi Hendrix óta vágytam, meg az akkor divatos Roxy.
Mivel azonban eleinte még elég esetlegesek voltak ezek a zenekarok, sok volt a tagcsere, és ha nem kötődtél a többi taghoz szorosabban, könnyedén átléptél máshová, ha az jobb bulinak tűnt. Így kerültem én a basszusgitárosunkkal, Van Hallerrel Wayne County zenekarába. Ő akkor jött át Amerikából, és még Backstreet Boysnak hívták a kísérőzenekarát. Londonban aztán új zenészeket kellett keresnie, mert a ritmusszekcióját lekapcsolták drogokkal a határon, és végül mi lettünk az új tagok, így jött létre az Electric Chairs.
Velük először Angliában turnéztunk pár hétig, úgy, hogy az előzenekarunk a Police volt, majd jött egy rövid európai turné, melynek végén engemet, mint akinek még nem bírálták el a menedékkérelmét, nem engedtek vissza Nagy-Britanniába. Ezért pár hónapra vissza kellett mennem Párizsba, és ugyan legközelebb már beengedtek, de Londonban mindent újra kellett kezdenem. Az Electric Chairs persze már addigra pótolt mással, az X-Ray Spexnél pedig hiába próbálkoztam újra, nekik is volt dobosuk, úgyhogy visszaütött a karma.
Utána játszottam még több punkbandában, melyek közül a Rejects volt a legismertebb: egyszer még Chrissie Hynde, a Pretenders későbbi énekesnője is volt nálunk meghallgatáson, de nem őt választottuk. Pár évvel később aztán fordult a kocka, és a Pretenders keresett dobost, és én is a jelentkezők között voltam, de végül nem én kellettem. A Sex Pistols feloszlása után Johnny Rotten is megkeresett, hogy doboljak az új zenekarában, a Public Image Ltd-ben, de aztán egy apró félreértés miatt oda is más került: nem voltam otthon, amikor kerestek, és az akkori lakótársam, egy kanadai srác vette fel a telefont, és végül övé lett az állás.
Volt még saját zenekarom is később, Nutcrackers néven, és egészen 82-ig doboltam, amikor is átköltöztem Kaliforniába, és lezártam ezt a szakaszt. Volt ennek egyébként egy praktikus oka is: miután a Kraftwerk behozta a dobgépet a köztudatba, egyre több olyan zenekar indult, ahol élő dobos helyett dobgépet használtak, aki ugye nem kért gázsit, kevesebb gond volt vele. 82-re az újhullámos zenekarok jó része ilyen volt, dobosként pedig azt láttam, hogy beszűkültek a lehetőségek. Aztán persze később visszajött a rock, de addigra én már kiszálltam a zenélésből.
A korai londoni punkszíntér elég belterjes volt, tényleg mindenki ismert mindenkit, szóval én nemcsak, hogy láttam ezeket a zenekarokat játszani, hanem együtt mozogtunk, nekem is ilyen ezüstös-égszínkékes hajam volt. Az utcám egyik végében laktam én, a másikban a Clash, középen Billy Idol. Többször kölcsönadtam nekik a dobomat, mert a környéken az enyém volt a legjobb. A Pistols, a Damned, Siouxsie, Adam Ant, őket mind ismertem akkoriban, utóbbiak csak később is lettek híresek, a Stranglers viszont nem tartozott ebbe a körbe, pedig jó zenekar volt, de nekik más volt az image-ük, a dobosuk is emlékszem, hogy szakállas és idősebb volt. De aztán ahogy a punkmozgalom népszerűbb lett, ez a belterjesség is megváltozott, és hamar szétszéledt az a társaság is, a punk is másról szólt már, kivéve a Clasht és a Damnedet, ők megmaradtak olyannak, amilyennek megismertem őket.
82 óta már csak hobbi a zenélés, mert a tréningekkel foglalkozom, de újabban megint szoktam néha dobolni otthon, a saját örömömre, van saját szerkóm is. Ettől a zenei közegtől teljesen elszakadtam, és azt is csak most néztem meg, amikor már tudtam, hogy beszélni fogunk, hogy Poly Styrene meghalt, Jak Airport is, és még sokan mások. Lehet, hogy én jó időben léptem ki a rockandrollból, bár a drogozásban nem voltam benne mélyebben sosem. Kipróbáltam akkor természetesen ezt-azt, de szerencsére nem lett komoly szokás egyik sem. De az biztos, hogy nagy bulik voltak akkor, és ha már lemaradtam a hatvanas évek Angliájáról, amiről csak vágyakozva olvashattam még itthon, legalább itt tényleg elmondhatom, hogy ott voltam a kezdeteknél.
Aki nem tudná: az X-Ray Spex az első brit punkhullám egyik sikeres és elismert zenekara volt, szélvészgyors karrierrel, egyetlen valódi albummal és egy legendás kislemezzel. A fogszabályzós Poly Styrene az egyik első énekesnő volt, aki totálisan szembeszállt a szexista toposzokkal (ma már biztos azt mondanák rá, hogy feminista), és a hírnévvel való ambivalens viszonya is jelentette végül a zenekar végét, miután kiszállt és elment krisnásnak.
Az X-Ray Spex sztorijában nem említik ugyan (mindenütt onnantól ismertetik a felállást, amikor az már stabilizálódott 77-ben), de egyrészt a zenekar honlapja is említi, hogy az elején sok tagcsere volt a zenekarban (a fenti fotó és a fenti videó között is láthatóan cserélődött a tagság), másrészt a Darnel által is említett, vele együtt távozó basszgitáros, Val Haller életrajzában itt valóban szerepel az X-Ray Spex. És hát ott van a legfelső fotó, ahol tényleg Darnel dobol Poly Styrene mögött.
Wayne County a punkszíntér szintén kultikus alakja lett, mellesleg a rock első transzszexuálisa, bár csak két évvel később lett Wayne-ből Jayne. Legismertebb száma a Fuck Off, de szerepelt Derek Jarman kultfilmjében, a Jubilee-ben is. Stúdióba csak akkor jutottak, amikorra Chris Dust helyét már mással töltötték be.
Wayne County és az Electric Chairs valóban turnézott az akkor még kezdő Police-szal, és erről Sting írt is a magyarul is megjelent önéletrajzában (Széttört zene), benne a sztorival Chris Dust kitoloncolásáról:
Chris, a dobos a hajó másik végében nézi a ködből elõbontakozó angol partot. Iszonyú hideg van, de ő még mindig ugyanazt a vékony nyári ruhát viseli. Amint közeledünk a folkstone-i kikötőhöz, egyre nyugtalanabb és idegesebb lesz.
– Hogy vagy, Chris?
– Jól. Csak azt remélem, hogy visszaengednek.
– Mi lesz, ha nem?
– Fogalmam sincs. Ha visszaküldenek Magyarországra, börtönbe kerülök.
Megpróbál rágyújtani, de a szél eloltja a gyufát, úgy lóg a szájában a cigaretta, mintha valami francia filmszínész lenne.
– Talán be kéne ugranom a vízbe, és partra úsznom.
– Én nem tanácsolom, Chris. Biztos minden rendben lesz.
Vállat von, eltűnik odalenn, és én arra gondolok, milyen szerencsés is vagyok.
Amikor partra szállunk Folkstone-ban, a vámhatóság négy órán át feltartja az amerikaiakat, ellenőrzik a munkavállalási engedélyüket, átkutatják a poggyászukat és a ruhájukat, és általában véve megkeserítik az életüket. Mi, többiek a parkolóban várunk. Újabb négy órát várunk Chrisre, s akkor közlik velünk, hogy Christ visszaküldik az éjjeli komppal Zeebruggébe. Szegény srác. Nem tehetünk semmit, leverten hajtunk föl Londonba.
Végezetül a Darnel által említett The Rejects sztorijában is említik a nevét: az együttes később The Homosexuals néven vált kultikussá, és az utóbbi Wiki-szócikkében szerepel is, mint a Rejects dobosa, “David Dus”, aki azért lép ki, mert nem tetszik neki az új név.
Szomorú érdekesség, hogy a Darnel punksztorijában feltűnt összes fontosabb szereplő már nem él: Poly Styrene négy éve halt meg rákban, 53 éves korában. Jak Airportot ugyancsak a rák vitte el 2004-ben, a menedzser Falcon Stuart 61 évesen halt meg 2002-ben, Val Haller pedig 2012-ben, hatvanéves volt.
Persze, nyilván nagyobb hírértéke lenne, ha Chris Dust valamelyik lemezen is szerepelt volna, vagy valamelyik zenekara még híresebb lenne, de én nem tudok más magyarról, aki ilyen közel lett volna a tűzhöz akkor, és játszott volna legendásnak is nevezhető zenekarokban (amiket mellesleg még szeretek is). Gondoljon az ember akármit Darnel tréningjéről, vagy róla magáról, ezért leginkább csak irigyelni lehet.